Yes - Full Circle Turné - Budapest, 2003.06.18.
[2003-06-30] - pjt

A hétköznap esti időpont és a borsos jegyárak ( 6500-7900 HUF ) ellenére is szép számban szállingóztak az emberek a Budapest Aréna irányába. Miután a Yes zenekar sem sihederek gyülekezete, cseppet sem volt meglepő, hogy a rajongók többségét is inkább jólöltözött középkorúak tették ki, és az idősebb korosztály is szép számban képviseltette magát. Kölyökképű, rocker öltözetű egyéneket csak elvétve lehetett látni. A kezdési időpontnak meghirdetett 20 órára félig megtelt az Aréna, értendő ez alatt, hogy a küzdőtér mellett, az ülőhelyeket is jócskán megtöltötték. Nem tudom, mekkora lehet a hely befogadóképessége, és azért volt is néhány üres szektor, de mindenképpen ezrek gyűltek össze.
Scorpio

Ha a koncertről van szó, akkor három dolgot kell említeni: a zenekart, a helyszínt és a technikát. Kezdjük az utóbbi kettővel. A helyszín egész jó hely lett koncerteknek, kivéve az akusztikát, ami a lelátókon botrányosra sikeredett. A visszhangzás az, ami egy koncertet leginkább el tud rontani. Az már csak hab a tortán, hogy egy büfé volt csak nyitva, és a sör a szünetig el is fogyott. Lehet ezt még gyakorolni.
Miután nem dohányzok, engem ugyan nem zavart, de nikotinista társaim panaszkodtak, hogy csak egyetlen helyen, a főbejáratnál lehet rágyújtani. Az mondjuk nem volt baj, hogy a nézőtér füstmentes övezet, ezt más helyeken is bevezethetnék. Sokkal jobban érintett azonban, hogy szomjoltó nedűhöz jutni is roppant bonyodalmas volt. És itt nem üdítőre gondolok, mert azt árult néhány mozgó árus, de kell a fenének az üdítő ilyenkor.
Egy rock koncerten az ember fia, lánya hideg söröcskét szürcsölget, de több ezer embernek három kis büfé bizony kevésnek bizonyult. Az ezen helyeknél hömpölygő embertömeg láttán, meg sem próbálkoztam sorba állni a koncert kezdete előtt. Utána szerencsére mindenki a nézőtérre sereglett, így csillapíthattam szomjamat. Később, az est folyamán, másodszori próbálkozásom már nem sikerült, mert elfogyott a sör. Többen rohangáltak pánikba esve a büfék között, de mindenhol azt a választ kapták, hogy nem szállítottak elég sört. Egy ekkora rendezvényre....

A technika két helyen szalajtott: a hangosítást sehogy sem tudták belőni, vagy túl halkra sikeredett, vagy fizikai fájdalmat okozott a hallgatónak. Ez utóbbi azzal is párosult, hogy a hangok egy masszává tömörültek, és már nem lehetett a hangszereket, énekhangokat szétválasztani. A másik, és bajosabb, hogy Wakeman szintetizátora, érintkezési probléma miatt, egy meditatív rész alatt csak recsegni tudott, ami szintén rontotta az összhangot.
Ami miatt, mindezek után, az ember jó érzéssel, elégedetten távozott a koncertről, az a zenekar. Nem mai fiúk, Anderson jövőre lesz hatvan éves (és a többiek is az ötvenötöt közelítik valamelyik irányból), de a mai napig lelkesedéssel és rengeteg energiával zenélnek, egy-két éves rendszerességgel. No de lássuk magát a koncertet.

Említésre sem méltó késés után, 20.15-kor kezdődött a buli egy gyönyörű, komolyzenei hangszerelésű introval. A zenei múltjukkal veteránnak számító zenészek, ezután belecsaptak a hangszerekbe, és 21.30-ig meg sem álltak. Számaik nem a rövidségükről híresek, koncerten még ráadásul improvizálnak is, így szép hosszú nótákat hallhattunk. A közönség lelkes volt, a viszonylag kevés pauzában, hatalmas tapsviharral hálálták meg a zenészek odaadó, lelkes, profi játékát. Amilyen vén csontok, olyan fiatalosan mozogtak, talán az egyetlen Steve Howe kivételével, aki meglehetősen statikus volt, bezzeg az ujjai nem pihentek egy percre sem. Többnyire két-, időnként háromszólamú vokálokat hallhattunk, kristálytisztán, a legkisebb elcsúszás nélkül. Ritka az ilyen gyönyörű kórus, élőben. Pláne, ha tekintetbe vesszük, hogy közben, nem épp egyszerű dolgokat játszanak. Stewe Howe gyakran cserélte gitárját elektroakusztikus gitárra, sőt néha még billentyűzésre is ragadtatta magát. A szünet előtt nem sokkal csak ő maradt fenn a színpadon, és elkápráztatott gitártudásával. A szóló nem a tekerésre volt kihegyezve, ehelyett nagyon hangulatos témákat nyomott, mellesleg ezek sem lehettek könnyűek. Micsoda akkordokat fogott! Mint egy színházban, negyedórás szünet következett, annyi különbséggel, hogy nem gördült le a függöny. Úgy látszik, ez mostanában trend a nagyoknál. Tavaly a Dream Theater koncertje is két blokkból állt.

Az 1972-es Fragile album óta (itt-ott egy kis kihagyással), a koncerteket Sztravinszkij Tűzmadár szvitjének befejező tételével kezdik. Az utolsó hangoknál belép a zenekar is és átváltanak a nyitó számba, ami a Close to the Edge (1972) album óta általában a Siberian Kathru. A zenekar tagjainak a kora ott kezd látszani, hogy ezeket a régi számokat már nem olyan sebességgel játsszák, mint régebben. Kell idő, hogy bemelegedjenek, és ennek a koncert első pár száma esik áldozatul, de amikor már beindulnak, akkor nincs megállás.
Két új számot is játszottak a 2001-es Magnification lemezről, a címadó Magnificationt és az In the Presence of-ot. Ennek az albumnak a különlegessége, hogy billentyűs nélkül, viszont nagyzenekari kísérettel vették fel. Most Wakeman szintetizátorai helyettesítették a zenekart, és ez jót is tett a hangzásnak. Közöttük egy érdekesség a Don't Kill the Whale, az 1978-as Tormato albumról. Ezt nem is játszották a lemezt követő turné óta, hasonlóképp a South Side of the Sky-t, amit szintén 1971 óta nem játszottak. A Fragile albumot követő turnén is ritkán játszották, saját bevallásuk szerint, koncerten nem akart összeállni a hangzás. Most, 2003-ban végre sikerült tökéletesíteni az előadást, az est egyik fénypontja lett.
A kötelező And You And I után következett Steve Howe akusztikus gitár szólója. A közönség udvariasan megvárta, míg lecsengenek az utolsó hangok, és csak akkor kezdett tombolni, és Howe mosolygott, ami nála ritkaság.


A második felvonás sem volt kevésbé élvezetes a vájt fülűek számára. Rengeteg hangszeres rész, virtuóz egyéni teljesítmények, simogató dallamok emelték az addig sem alacsony színvonalat. Előbb Rick Wakeman ragadtatta magát szólóra, ujjai felszántották a billentyűket, hihetetlen , szélvészgyors futamokat produkált. Később Chris Squire varázsolt basszusgitáron, dobkísérettel megtámogatva. A dalokban sem játszott gyenge dolgokat, de itt aztán csattantak az állak a padlón. Még jó, hogy a hangerő miatt nem lehetett hallani. Ámulatom fokozta, amikor megjelent egy háromnyakú gitárral. Hogy milyen funkciója volt, nem tudom, de látványnak biztosan nem volt utolsó. Alan White, dobos ugyan nem szólózott külön, de végig technikásan, dinamikusan ütött, a ride cintányérok csodásan csilingeltek, és ő gyakran figurázott is rajtuk. Végül, de nem utolsósorban Jon Anderson kiváló énekteljesítménye tette fel az i-re a pontot. Ha épp nem énekelt, akkor gyakran valami érdekes alakú húros hangszeren játszott. Volt egyébként egész hangszerarzenál, a szájharmonikától kezdve a hárfáig. Háttérként egyszerű színhatásokkal operáltak, amely pont megfelelő volt, és nem vonta el a publikum figyelmét a zenészek szereplésétől.

A szünet után jött egy Anderson szóló, aztán egy Wakeman szóló. Ezt a koncertek kedvence, a Heart of the Sunrise követte, amit a nyolcvanas években is játszottak, pedig akkor sem Howe, sem Wakeman nem volt tagja a zenekarnak. Érdekességnek meg kell említeni, hogy amióta Trevor Rabin, a kilencvenes évek közepén kivált a zenekarból, ha mást nem, az Owner of a Lonely Heart-ot eljátszották a koncerteken. Most semmit sem játszottak 1980 és 1999 közötti albumaikról, de mivel annál több idő maradt a klasszikus számokra, senki sem panaszkodott.
A Long Distance Runaroundot követő Fish szokott Chris Squire basszgitár szólója lenni, ebbe szőtte bele az On the Silent Wings of Freedom futamait is. Most hiányzott Alan White dobszólója, ha azt is beleszövik, akkor a szám Whitefish néven fut.
Következett az est csúcspontja, az "utolsó" szám, az Awaken(Going for the One, 1977). Lendületes kezdés, meditatív középső rész, katartikus befejezés. Sajnos a halk résznél rakoncátlankodott az a bizonyos szintetizátor, de a többiek úgy tettek, mintha mi sem történt volna, és hiba nélkül végigjátszották. A szám végére pedig, már senki sem emlékezett a technikai malőrre, csak a megfogható tökéletesség érzésére, amit keltett az emberben.
A közönség visszatapsolta őket, meglepően rövid ideig kérették magukat, és eljátszották a kötelező koncertzáró darabokat: a Roundabout-ot és a Starship Trooper-t. Már több mint harminc éve ezzel zárják a koncerteket, és a közönség el is várja.

Hosszas éltetés után 22.40 tájban vonultak le, hogy aztán még visszatérjenek egy ráadás erejéig, és 23-kor hagyják végleg magára a nagyérdeműt. Nagyon hangulatos, emlékezetes buli volt, élményekben gazdagon indultam haza.
Remélem, most nem kell ismét öt évet várnunk.

A Yes:
Jon Anderson, ének
Steve Howe, gitár
Chris Squire, basszgitár
Rick Wakeman, billentyűk
Alan White, dob

A repertoár:
Tűzmadár szvit
Siberian Khatru
Magnification
Don't Kill The Whale
In The Presence Of
We Have Heaven/South Side Of The Sky
And You And I
To Be Over/Clap
Show Me
Wakeman Solo
Heart Of The Sunrise
Long Distance Runaround/Fish/On The Silent Wings Of Freedom
Awaken
Roundabout
Starship Trooper


pjt pjt@mail.tvnet.hu
Scorpio sandor.zsolt@ln.matav.hu

Yes www.yesworld.com
Eddigi koncertek