Wacken Open Air 2003. 07.31 - 08.02. II. rész
[2003-09-01] - Perkele

2003. 08. 01. Péntek

Idén egy órával később kezdődtek a koncertek, mint tavaly, így az előző este különböző okokból elfáradt fesztiválozók kényelmesen kialudhatták magukat. Nem tudom ki mennyire élt ezzel a lehetőséggel, mert a tűző napon már de. 9 órakor szaunázni lehetett a sátorban. Viszont nem kellett sietni a reggeli elfogyasztásával, a reggeli tisztálkodással, valamint ráérősen köszörülhettük nyelvünket a nálunk 'fáradtabbakon', bár ők sem maradtak adósok a hasonlóan csípős, vagy éppen meglepő válasszal. Többek közt a 'Hey man, you look like shit' célozgatásra adott reakció, a 'Yeah, I feel like shit' is derültséget keltett, nem beszélve a tényről, hogy emberünk hóna alatt egy guriga wc-papírral épp a toalett felé igyekezett. Szóval a kedélyes ébredés után, de. 11 órakor ismét életre keltek a hangosabbnál-hangosabban megszólaló színpadok.


Elsőként a Dew-Scented-re (www.dew-scented.de) lettem volna kíváncsi, de fülemet hamarabb megütötte a velük egy időben játszó The Quill zenéje. Ugyan nem vagyok egy stoner rajongó, de az ezen irányzatban tevékenykedő svéd bandák között már több 'hallgatásra-érdemes'-re is ráleltem. Történt ez most is. A számomra a teljes ismeretlenségből felbukkanó The Quillre a 70-es, 80-as évekbeli hard rock muzsika tett nagy hatást és ennek megfelelően jófajta dalokat hallhattunk tőlük. Sikerült feljegyeznem néhány számuk címét is, úgy, mint: Mountain, Hole In My Head, Wicked Crystal és egy újként bemutatott Spinning Around-t is amely negyedik nagylemezükön lesz rajta, a szeptember végén megjelenő Hooray! It's A Death Trip-en.
Légyen szó bármilyen zenekarról, a korai időpont senkinek sem tesz jót. A Party Stage előtt felsorakozott közönségen látni lehetett, hogy kevés volt köztük az olyan eltévedt arc, mint én és ezt ugyan a zenekar hálásan is vette tudomásul, mégis új rajongókat nem nagyon verbuváltak ezzel a fellépésükkel. Mezítlábas énekesük, Magnus Ekwall, kicsit bágyadtan adta elő a számokat, de szenvedélyes hangját és mozgását ez sem csorbította, csak az arcán nem tükröződött a lelkesedés - bár elnézve a zenekar képeit, lehet, hogy ez teljesen normális állapot nála. Bezzeg élet költözött belé, mikor meglátta az első sorban álló három honfitársát, akik nem csak, hogy lelkesen éljeneztek, tapsoltak, énekeltek, de még a zenekar tiszteletére készített zászlót is magukkal hozták

The Quill


Pont délben két zenekar is hívatott volt koncertezni és én mindkettőre kíváncsi lettem volna. De döntöttem és a nevesebb Extreme Noise Terror-ra szántam kevesebb időt, grind-deathjüket úgyse tudtam volna sokáig hallgatni. Ezekután kb. 5 percig élveztem Dean Jones és Mark 'Barney' Greenway (Napalm Death) duettjét, mielőtt átvágtam volna a pusztulóban levő füves térségen a Wet-Stage-hez, amely immáron második alkalommal egy sátor alá 'szorult be'.
Extreme Noise Terror


Nem értem miért kell sátor alá szorítani ezt a színpadot. Elég nagy a fesztivál területe, hogy kellő messzeségbe lehetne helyezni a többitől. A Party Stage-t tartják is a nagyszínpadoktól pár méterre, így amikor egyszerre van fellépő mind a két helyen a Party Stage 'rossz' szélén állók teljes térhangzást élvezhetnek két különböző fellépőtől. Igaz, a sátor ötlete remek abból a szempontból, hogy rossz időben kellemesebb egy fedett helyen álldogálni. Viszont a tomboló hőségben igencsak bemelegszik a levegő egy ilyen tákolmányban, és erősen izzadni kezdenek a kedvenceikhez ragaszkodók. Ugyanakkor ha igazán tömve van a sátor, akkor nehéz egy koncert teljes hosszúságát kibírni, mert előbb-utóbb friss levegőre vágyik az ember. Végül pedig, korlátozott a nézősereg száma is. Ez különösen olyankor gond, amikor az adott bandák nagyobb színpadot érdemelnének és az összegyűlt érdeklődök száma miatt esetleg valaki már nem tud bejutni a sátorba.

De félretéve a nyűgösködést vártam a németek hosszú évek óta (1989-ben alakultak) tevékenykedő death brigádját, az Obscenity-t színpadra lépni. Reméltem, hogy az első számnál tapasztalt hangzási problémák megoldódnak majd és végre úgy dörrenhet meg a brutális, feszes zene, ahogy kell, de reményeim az idő előrehaladtával szertefoszlottak.
Munkásságukat annyira nem, inkább csak nevüket ismertem, de a death metalhoz szokott füleknek a hangzás ellenére is sikerül kibogozniuk mit is hallanak. Végül pár szám után, kellemes emlékekkel távoztam a sátorból, elhatározva, hogy hazaérve beszerzem hol technikás, hol dallamos, de mindvégig brutális death lemezeiket: Perversion Mankind - 1994, D&S Records, The 3rd Chapter -1996, Morbid Records, Human Barbecue- 1998 Morbid Records, Demo-Niac (92-93-as demoik) - 1999 Morbid Records, Intense - 2000 Morbid Records, Cold Blooded Murder - 2002 Morbid Records.
Obscenity


Valójában nem túl sok időt tölthettem az Obscenity-vel, mert a Black Stage-en mindeközben a The Crown nyomult. A 1990-ben alakult svéd zenekart minden death metal hallgató, rajongó ismeri. Ráadásul a 13 év során mindössze kétszer estek át tagcserén, ami nagy szó, különösen a manapság 'divatos' zenekarok váltogatása, közöttük való jövés-menés miatt. A legérzékenyebb változás 2001-ben következett be, amikor énekesük Johan Lindstrand távozásra szánta el magát. Utódja, a szintén elismert death vokalista Tomas Lindberg lett, aki mindössze egy évet töltött el a zenekar soraiban. Végül tavaly ősszel Johan úgy döntött mégis a The Crown tagja akar lenni és így idén, ismét a kilenc éve változatlan összetételű zenekar lépett színpadra.
Szembesülnünk kellett azzal, hogy a hangzással nem csak a Wet Stage-nél akadtak problémák. Ez némileg letöri az ember hangulatát, de ismerve a zenekar lemezeit, élvezhető maradt a koncertjük. Főleg utolsó két albumukra koncentráltak a dalok kiválasztásánál, de nem feledkeztek meg arról sem, hogy valószínűleg már mindenki kíváncsian várja legújabb albumukat, az október 20-án megjelenő Possessed 13-t, arról is játszottak egy számot, a Face Of Destruction-t, amely tipikus The Crown nóta lett.
Koncerten játszott számaik: Intro/House of Hades, Crowned in terror, Deathexplosion, Under the whip, Blitzekrieg witchcraft, Satanist, World below, Face of destruction/Deep hit of death, 1999-Revolution 666, Total satan, Executioner-Slayer of the light
Jah, mielőtt elfelejteném: Elvis él. Most épp a The Crown tagja. Johan gömbölyödő arcával és szélesedő pajeszával ugyanis egyre inkább rá emlékeztet.
The Crown

Míg a keményebb lelkületűek a Dismemberre vártak, addig a True Metal Stage-n a 1976-ban alakult Diamond Head lépett fel. Az Angliából származó csapat jeles képviselője, sőt a NWOBHM hullám egyik alapítójának tekintendő. Többek közt olyan zenészek nevezték meg a DH-et hatásukként, mint Tony Iommi, Dave Mustaine vagy éppen Lars Ulrich. Újjáalakulási bulijuk volt ez Wacken-ben idén, de a Dismemberre várva, fellépésük idejét inkább pihenésre szántam a sátornál.
Diamond Head


A rekkenő hőségben, délután negyednégykor végre elérkezett a svéd igazságszolgáltatás ideje, a Dismember kezdte meg koncertjét. 1991-ben megjelent Like An Ever-Flowning Stream lemezükkel megalapozták státuszukat a death metal berkein belül, aminek eredményeképpen ma már csak kult-csapatként emlegetik őket. Rengetegen gyűltek is össze, hogy lássák őket és talán elfogultnak hangzik, amit mondok, de az első igazán súlyos koncertet ők adták ezen a napon. A színpad hangzásán is javítottak a műszakiak, tisztán, brutális erővel szólaltak meg az elmúlt 12 év terméséből összeválogatott Dismember dalok: Skin Her Alive, Misanthropic, Dismembered, Override The Overture, Soon To Be Dead, Casket Garden. Rendes kis moshpit alakult is ki. Stílszerűen bemutatták új gitárosukat és a csak kisegítőként szereplő basszusgitárost, akik szóló-párbajukkal köszönték meg a tapsot.
Talán a meleg miatt, de Matti személyéből nem sugárzott se a düh, se a gonoszság, ami viszont süvölt a zenéjükből. Egy szóval sem panaszkodok hangjára, egyszerűen csak ő is fáradtnak tűnt. (Most láttam őket először, de remélem az új lemezzel turnéznak majd Európában.) Egy új számot is játszottak készülő albumukról, a Where Ironcrosses Grow -ról, a Tragedy Of The Faithfult. Brutális, dallamos, zúzós nóta lett. Ezzel a kis ízelítővel garantáltan feltüzelték rajongóik várakozását. Befejezésül pedig, nagyon is tudván miután vágyakozik a közönség, eljátszották a Drivent.
Dismember





A Dismember után némi lazulásra vágyva igyekeztem át a Wet Stage-hez, ahol egy Psychopunch nevezetű brigád szórakoztatta az egybegyűlteket. A négy svédből álló Psychopunch 1998-ban alakult. Két stúdiólemezt, We Are Just As Welcome As Holy Water In Satans Drink - 1999, Bursting Out Of Chuckys Town! - 2000 és egy hat koncert felvételt plusz hat új számot tartalmazó korongot, Original Scandinavian Superdudes - 2001 is megjelentettek és többször turnéztak Európában. Mindezen adatokat tekintve talán érthető, hogy egy délutáni időpontra tették őket, amikor csak a Dark Age-el és a Dismemberrel volt némi időbeni átfedésük. A sátornál összegyűlt 'tömeget' számlálva azonban úgy látszott vagy nem nagyon ismerik őket, vagy csak nem voltak rájuk kíváncsiak az emberek, talán ha félig töltődött meg a sátor. Viszont ők nem törődtek a közönség maroknyi számával és lelkesen játszották élénk, tempós dalaikat. Ez a punk-rock, Motörhead-Ramones-Sex Pistols hatású zene egy metal fesztiválon 'háttérzeneként', iszogatáshoz remek, az összképből azonban kilóg. Örülök, hogy ők is eljöttek, némileg színesítve a fellépők listáját, de valójában felesleges próbálkozás ilyen zenekarokat ráerőltetni egy ilyen típusú fesztivál közönségére, mert se nagy sikerre, se nagy érdeklődésre nem számíthatnak. Három-négy szám erejéig bírtam nézni őket, magamban megdicsérve lelkesedésüket, aztán úgy döntöttem, hogy az értékes perceket inkább bakancsban gyötrődő lábaim pihentetésére szentelem.
Psychopunch


A kemping felé haladva pár percig élvezhettem még a Freedom Call happy-metal műsorát is, de akkor már inkább Helloween-t hallgatnék, úgyhogy szaporáztam lépteimet, hogy minél hamarabb árnyékba kerülhessek némi sörrel felszerelkezve.
Freedom Call

Pihenésemet a Sentencedre való készülődés miatt voltam kénytelen megszakítani és lassan sodródni kezdtem a tömeggel a Black Stage felé. Ezt megelőzően négy éve léptek fel a Wacken-en és elnézve az összegyűlt népességet, az elmúlt években gyarapodott rajongóik száma. Ők sem számítottak ekkora érdeklődésre, a rájuk váró rajongók tömegét megpillantva meglepettség és öröm is tükröződött az arcukon és örömüknek hangot is adtak. A valaha death metal zenekarként indult Sentenced-et manapság sokan a HIM-el emlegetik együtt, és való igaz, hogy utolsó lemezüket, a Cold White Lightot én is elég gyengusnak találtam, azért még nem váltak love-metal bandává.
A Crimson egyik dalával nyitottak, majd jött a No One There. Ville Laihiala amúgy 'Super gay' feliratú polót viselt ez alakalommal és abban hirdette, hogy őt ma este ágyba kellene vinnie valakinek. Fanyar humorát tovább is csillogtatta, a legértelmesebb talán még az volt, amikor 20 perc után közölte, hogy most a Farewellt fogják játszani, ami az utolsó számuk. Remélem, hogy a közönség nagyobb része már többször látta őket, mert ez a koncertjük elég vegyes benyomásokat kelthetett. Majd elhangzott a Luxury Of A Grave, tovább erősítve az érzést, hogy depresszív hangulatú zenéjükhöz nem illik a verőfényes napsütés. Ez az ellentmondásosság akkor erősödött fel igazán, mikor a Sun Won't Shine-t játszották; bár a jól ismert, oly nagyon szeretett daloknak egy kis napsütés mit sem árthatott. A Suicider kommentálásánál külön felhívta a figyelmet a dal szövegére, majd közölte, hogy már nem is akar öngyilkos lenni. Végül pedig felszólította a közönséget, hogy most aztán tessék megőrülni, mert az Iron Maiden The Trooper-jét kezdik játszani. A kivetítőnek köszönhetően közelről is láthattuk Ville arcát, amely vagy másnapos volt, vagy csak ő is elfáradt a nagy melegben.
Sentenced


Be kell vallanom, hogy pár percre elhagytam a Sentenced színpada előtti térséget, hogy egy pillantást vessek és belefüleljek Lotto King Karl előadásába. Karl egy lottó nyereménynek köszönhetően lett milliomos és így kezdett hozzá álma megvalósításához, hogy zenei karriert fusson be. Elég könnyed, heavy metalos zenét produkáltak a színpadon, szaxofonnal és szintivel is felszerelkezve, némi hip-hopos befolyásoltsággal. Legalábbis ez arról a nem egész teljes hosszúságú egy számról mondható el, amit elcsíptem. De azt hiszem, a jövőben sem fogok jobban belemélyedni Lotto King Karl-féle zenébe. Persze szívesen venném, ha ilyen zenék szólnának a rádióban egész nap, magamtól azonban mégsem érzem a késztetést, hogy otthon is ezt hallgassam. A közönség fele mindenféle barátságtalan dolgot mutogatott neki, míg a másik fele láthatólag élvezte. Hogy tényleg tetszett-e nekik, vagy csak poénból éltették őket?!... nem szántam rá több időt, hogy eldöntsem, inkább igyekeztem vissza a Sentenced koncertre.
Lotto King Karl



Sentenced után szaladtam volna Raise Hellt nézni, de némi nehézségbe ütköztem. A Wet Stage bejárat eltorlaszolódott emberekkel és lehetetlenné vált az átjutás. Így pár perc várakozás után, belefülelve az első számba távoztam a helyszínről. Később tudtam meg, hogy a sátor másik fele szinte üres volt, csak hát ugye mindenki a levegőforrásnál akart tartózkodni. Vigasztalt a tudat, hogy állítólag utolsó lemezükre koncentráltak, amelyet én annyira nem is kedvelek. Szintén csak kitartóbb társaim történetei alapján tudom, hogy a zenekar új énekese remekül helytállt. Nekem azért megmaradt a három évvel ezelőtti koncertjük emléke, amikor kedvenc Raise Hell lemezem, a Not Dead Yet dalait élvezhettem élőben. (Akkor még lányok is táncoltak a színpadon a Devilyn alatt....)
Raise Hell


Több sikerrel jártam a Raise Hell után következő német bandával, a Symphorce-szal, melyben a Brainstorm-os Andy B. Franck énekel. Baráti társaságomban nem egy lelkes rajongója van a csapatnak, a kocsiban is ezt 'kényszerültem' hallgatni és mivel a délelőtt folyamán Sascha-val és a két gyermekes családapával Andy-vel barátságos beszélgetést folytattunk, kíváncsi lettem rájuk.
Energikus power metaljukat Andy remek hangja teszi még élőbbé, erősítve a zenekart stílusukban. A zene és az ő hangja tökéletes kombináció. A Metal Blade-nél vannak és közeledik harmadik nagylemezük megjelenése, amely remélhetőleg a mostaninál nagyobb ismerettséget hoz majd számukra. Wackeni fellépésüknek ugyan nem vált előnyére, hogy a Testament-tel játszottak egy időben, de remélem legközelebb a True Metal Stage-n kapnak majd helyet. Symphorce


Negyed óra után innen is távozásra bírtam magam, hogy csatlakozzak a többséghez és megnézzem Chuck Billy-t és csapatát. Míg tavaly az Exodus és a Nuclear Assault biztosította a szórakozást a thrash híveinek, addig idén a Testament és a Slayer volt hívatott betöltetni e feladatkört. Nem tudom hány ezren gyűltek össze, hogy megnézzék a 20 éve alakult, legendává nőtt zenekart, de Chuck majd minden szám között említette, hogy jó, hogy sokan eljöttünk és többször felhívást tett közzé, miszerint a koncert után mindenkit várnak sörözésre és fű-szívásra. Arcán elragadtatott örömmel konstatálta az összegyűlt nézősereg számát és nyoma sem volt annak a szigorú, dühös istennek típusnak, akivé a számok alatt vált.
A koncert elején náluk is rontotta az élvezetet a hangzás tökéletlensége, de ezen is dolgoztak menetközben, így hamarosan 100%-osan dübörgött a Testament, a tömeg pedig megőrült, több tucat ember szörfözött át a tömött sorok felett, a kezek a látóhatár végéig lendültek a magasba, szóval forró volt a hangulat: Eerie Inhabitants, Practice What You Preach, Sins of Omission, True Believer, Burnt Offerings, Into The Pit, D.N.R., The Haunting, Over the Wall, Alone in the Dark, Electric Crown, Low, Disciples of the Watch, Apocalyptic City.
Testament



A Rotting Christot szemeltem ki a következő megnézésre váró koncertnek és mikor odaértem a Wet Stage-hez épp egyik kedvenc dalomat, a Quintessence-t játszották. De annyira rossz volt a hangzás, hogy megvárva a szám végét ott is hagytam az egészet. Az elmúlt 10 hónapban kétszer is láttam őket, ezért úgy éreztem, ezt a fellépésüket most kihagyhatom. A Rotting Christ mellett egyetlen opció volt, a Gamma Ray koncertje, de ekkor úgy éreztem elérkezett az esedékes 'Shower time!' ideje, hogy felfrissülve készüljek az est hátralevő részére.
Rotting Christ


Az In Flames-szel sajnos hajszálpontosan egyidőben játszott a német Assassin, így először próbáltam figyelmemet megosztani a két zenekar között. Végül az illuminált állapotú Assassin énekes, Robert Gonnela, késői feltűnése segített dönteni és a jó fajta thrash metalt felcseréltem a hihetetlen népszerűségnek örvendő svéd bandára.
Assassin


Délelőtt már láthattam egy Elvis-hasonmást a színpadon, most pedig a Chris Barnes hasonmás verseny egyik győztese állt a mikrofon mögött, név szerint Anders Fridén. Az In Flames frontembere rasztásodó hajával egyre inkább hasonlít a Six Feet Under frontemberére, bár death metal vokál teljesítménye még messze van az övétől, de ugye az In Flames esetén már nem is beszélhetünk death metalról...
Este fél 11 volt mikor kezdődött a koncertjük, amikor már teljes sötétség honolt, de a horizontig nyúló végeláthatatlan tömeg jelenléte érzékelhető volt. Hatalmas svéd zászló feszült a színpadon háttérként és nem kevés piroval fokozták a látványt programjuk során. A rengeteg koncertezés nyomott hagyott rajtuk, Anders könnyedén tartja kezében a közönséget, a többiek pedig teljesen átengedték neki ezt a kommunikációs szerepet, hangszereikre koncentrálva csak a zenével törődnek.
Ugyan nem vagyok nagy rajongója az utolsó két lemezüknek, azt azért elismerem, hogy szép látvány volt, amikor a több ezer ember Anders-szel együtt ugrálni kezdett az Only For The Weakre, melynek refrénjével tűzgömböket eregettek a levegőbe. 'We create the magic' - kommentálta a közönség és saját 'összmunkájukat' Anders, ezzel megköszönve a feléjük áradó lelkesedést, rajongói szeretetet. Bemutattak egy új dalt is, amely meglepően keménynek tűnt a Reroute To Remain számai után. Majd folytatták tovább a változatosan összeválogatott számokból álló menüjüket, míg a Colonyval búcsúztak el a közönségtől.
Cloud Connected, Clayman, Watch Them Feed, Episode 666, Moonshield, Bullet Ride, Coerced Coexistance, Gyroscope, System, Trigger, Reroute to Remain, Behind Space, Clad In Shadows, Pinball Map, Black and White.
In Flames


In Flames után az idén újjáalakult Twisted Sister, a fesztivál egyik főzenekar következett. Eredeti felállással, teljesen felöltözve és kifestve álltak színpadra. Több koncertet is adtak már idén Németországban, így a közönség egy része kívülről tudta majd minden mozdulatukat. Most sem számoltam meg az összeseregletteket, de kijelenthetem, hogy a pénteken ők vonzották a legtöbb hallgatót.
Szavakkal pedig nem lehet leírni azt az érzést, amikor az I Wanna Rock szám alatt a több ezer ember egyszerre kiabálta, hogy 'rock', ahogy egyszerre ugrottak és lökték magasba az öklüket. Ebben részt kell venni, ott kell lenni, érezni kell.
Másfél órányi szórakoztató rock zenében volt részünk, ahol a jó zene mellett látvánnyal is eltelítettek minket. Dee Snider-t pedig épp annyira lenyűgözte a közönség lelkesedése, mint a hallgatókat a Twisted Sister jelenléte.
Intro: AC/DC's "It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock 'n' Roll)", What You Don't Know (Sure Can't Hurt You), The Kids Are Back, Stay Hungry, Destroyer, Leader Of The Pack, Under The Blade, You Can't Stop Rock & Roll, I Am (I'm Me), The Fire Still Burns, Ride To Live, Live To Ride, Shoot Them Down, We're Not Gonna Take It, The Price, I Believe In Rock & Roll, Burn In Hell - dobszólóval, Lose My Mind, I Wanna Rock, Come Out And Play, S.M.F..
Twisted Sister


A finn Lordi és a német Subway To Sally is azonos időben kezdte meg programját, de bizalmat előlegeztem a finneknek és előbb az ő színpaduk felé evickéltem. A zenekar megjelenésével vált híressé, ami miattt a GWAR-hoz szokták őket hasonlítani. Szó se róla, szép kis maskarában lépnek fel, de ennyi az egész. Nem kapcsolódik hozzá semmi színpadi show és a zene is gyenge. Az Accept Midnight Mover-nél untam meg a dolgot, én aztán nyitott vagyok feldolgozások tekintetében, de esetükben úgy éreztem elég volt a 'jóból'.
Lordi

Időmet inkább a Subway To Sally-vel töltöttem. Ők is egyikük azoknak a folkos-rockos-elektronikus zenekarnak, amelyek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek Németországban. Utolsó lemezükön vesztettek folkos gyökereikből és talán a Rammstein sikerén felbuzdulva, átvettek bizonyos dolgokat tőlük. Ezen a koncerten főleg utolsó három lemezükről válogatták a dalokat, de elvétve azért feltűnt egy-egy régebbi darab is. Zárásként pedig közönségük kedvencét, Julia Und Die Räubert játszották.
Subway To Sally


A rengeteg kellemes dolog mellett egy kellemetlen vagy inkább "érdekes", töprengésre okot adó "meglepetése" is volt a napnak. Először csak rossz viccnek tűnt az egész, amikor közölték, hogy a fesztiválra már megérkezett Sinisterből kilépett a gitárosuk és ezért kénytelenek lemondani a fellépést. (Szerencsére a szintén női énekessel megáldott német Holy Moses elérhető volt, így akadt beugró fellépő.) Arról ugyan még nem lehetett hallani, hogy Pascal-t mi késztette e radikális lépésre, de elgondolkodtató volt. Egy Wacken méretű és hírű fesztiválon játszani, bármilyen időpontban és bármilyen színpadon, mindenképpen remek lehetőség egy zenekar számára. Nevük már jóval a fesztivál előtt körbejárja a világot és akik nem hallottak róla addig, azoknak is nagyrészük megpróbál utánajárni milyen zenekarra is számítsanak. Közönségük is biztos, hogy lesz, nem egy újságíró is ott lesz, hogy beszámolójában megemlítse őket. Ráadásul - a zenekart érintő előnyök mellett - Európa legrangosabb metal fesztiválján játszani mindenképpen pozítivum.
Ám visszatérve Sinister és Pascal ügyéhez, spekulálásra ad okot, hogy mi is történhetett a háttérben? Egy nappal a fellépés előtt kilépni elég "ronda" dolog. Ennyire áthidalhatatlan ellentétek lettek volna közte és a zenekar többi tagja között? Esetleg sürgős magánéleti ügyek adódtak? Ekkor még a tények ismerve nélkül semmiképpen se illett véleményt alkotni. Mindezek ellenére, és hangsúlyozom, hogy a tények ismerete nélkül, nem tartottam korrekt dolognak ezt a lépést részéről, se a zenekar tagjaival, se a rajongóikkal szemben.


A zenekarokról készült képekért köszönet a kiváló fotográfusnak, Nico Wobben-nek, akinek honlapján (www.nicowobben.com) számos fesztivál és koncert képei megtalálhatók.

2003.07.31
2003.08.02

Wacken

Folyt. köv.