Summer Breeze - 2003.08.21-23. I. rész
[2003-10-01] - Perkele

2003. 08. 21. Csütörtök

A Summer Breeze első napját délután kettő órakor a Sleepingodslie nyitotta a nagyszínpadon. Elég kicsi volt az érdeklődés a müncheni csapat iránt, mert kb csak 10 ember szimpatizált velük. Hogy ez ismeretlenségüknek vagy inkább az általuk játszott alternativ-modern metaljuknak volt-e köszönhető, nem tudom.
Modern, zúzós zenéjüket tipikusan, dallamokkal törték meg, ami változatos, de nem túl komplex zenét eredményezett. Élvezhető, de teljesen átlagos volt, amit itt produkáltak. Az énekes kommentárjából kiderült, hogy sorsolással jutottak be a fesztiválra. Maradandó emléket nem is hagytak. Huszonöt perc alatt az alábbi számokat játszották: Higher Grounds, Agony, Babylon, Forever Gone Today, The Force.
Sleepingodslie

Utánuk a Final Breath következett. Kellemes, old-school thrasht játszanak, dallamosságal és friss energiákkal, viszont különösebb eredetiség nélkül. Ők is mindössze 25 perc erejéig maradhattak a színpadon, ami nem volt túl sok, különösen mivel az első szám alatt a hangzással is akadtak problémák, így fellépésük még inkább megrövidült. Az ismert dalok mellett bemutattak egy új felvételt, egy könnyen megjegyezhető melódiákkal átszőtt thrash darabot, aminek a címe valami olyasmi volt, hogy Let me be your.....
Final Breath

A Final Breath után egy belga, alternatív modern rock banda következett a nagyszínpadon, a Sincere. Már az első két zenekarnál se értettem, hogy miért nem fordítottan léptették fel őket, de hogy a Sincere hogy kapott helyet a nagyszínpadon, ahol későbbre a Napalm Death-et, Rage-t és a Krokus-t vártuk, végképp nem értettem.
Sincere

Mainstream rock zenéjüket nem is hallgattam sokáig és inkább a másik színpadra készülődő Edendbridge felé terelődött érdeklődésem. Ugyan nem vagyok nagy híve a női énekesekkel ellátott dallamos metal csapatoknak, de Avenger lelkesedése (ld Lanvall-al készített interjúját itt) mégis arra sarkallott, hogy vessek pár pillantást osztrák szomszédainkra. Tény, hogy igényes, szép zenét játszanak, amit Sabine hangja csak még ékesebbé tesz, azonban az én ízlésemnek mégis túl lágy és unalmas.
Edenbridge

Vagyis míg ők játszottak, én a közeli söröspultok felé vettem az irányt és ott vártam a német Bloodflowerzre. Túl sokat tőlük se vártam, lévén, hogy szintén női énekessel rendelkeznek és valamiféle darkos, gótikus, melankolikus rockzenét játszanak. Alapjában véve ez a keverék még jó is lehetne és valójában a Bloodflowerz esetén sincs semmi különsen kiugró negatívum, amibe bele lehetne kötni, még Kirsten hangját is karakteresnek találtam, de ugyanakkor semmi kiugró pozítivum sincs, amit ki lehetne emelni belőle. Háttérzenének remek, mert nagy figyelmet nem von el egyéb tevékenységektől, de ha arra gondoltam, hogy ők 40 percet játszhattak, míg a Final Breath-nek csak 25 jutott... akkor összeráncolt szemöldökkel újabb sörért indultam.
Bloodflowerz

Szerencsére a váratlan betegségeket és egyéb elfoglaltságokat terjesztő svéd vírus a Psychopunchot elkerülte és számos honfitársukkal ellentétben ők eljöttek e fesztiválra és lenyomták 40 perces koncertjüket.
Sajnos itt is a wackenihez hasonlóan kicsi volt az érdeklődés irántuk, de ez itt sem zavarta őket és jó kedvűen nyomták punk-rockos számaikat, igazi buli hangulatot teremtve az őket hallgatók körében.
Psychopunch


Miután kibulizhattuk magunkat a Psychopunchra, teljesen pihenten vethettük magunkat a brittek legendás őrlő gépezete elé. Vagyis a Napalm Death kezdte meg koncertjét pár perccel azután, hogy a svédek befejezték laza koncertjüket.
Iszonyú grindolásba is kezdtek és a nemrég még nyugodtan ebédelő Barney is azzá az epilepsziás rohamban vergődő mozgású frontemberré vált, akit már ismerünk fellépéseikről. Hihetetlen fokú intenzitással és energiával nyomták le a koncertet, az egyébként hidegvérűkről elhíresült brit nemzet e zenész tagjai. Ugyanez volt elmondható a közönségről is. Bizonyos számoknál, mint pl: The Kill, Life?, Suffer The Children totális őrület alakult ki. Próbára is tette a barátságos biztonsági emberek türelmét a rengeteg tömeg-szörfös. Némelyikük alig jött ki a pitből máris ugrott újra az emberi kezekből összeállt mozgó ágyra, hogy pár méterrel előrébb ismét valamelyik biztonsági ember karjai közé kerülve érjen földet.
Még az időjárás is angolra váltott a birminghami banda kedvéért, "fuckin' English band for a fuckin' English weather" - köszöntötte Barney az időközben eleredt esőt. Mit mondhatnék még? Elsöprő koncertet adtak és noha a következő napokban még számos thrahs, death vagy black zenekar következett, a 'Fesztivál legnagyobb zúzását' mégis a Napalm Death követte el. Búcsúzásként pedig még a Scummal 'hergelték fel' rajongóikat.
Napalm Death


A grindos death metal után a power metal híveinek jött el az ideje, a Pain Stage-n a Symphorce következett. Lelkes közönség is várta őket és míg wackeni fellépésük alatt a Testament vont el számos érdeklődött koncertjükről, addig itt nem ütköztek ilyen problémába. Andy ismét bizonyította, hogy remek frontember és ért hozzá, hogy kell a közönséget irányítás alatt tartani, akik ezt meg is hálálták. Saját számaikon kívül: Speak My Mind, Unbroken, Until The Lst, Touched & Infected, Reveal The Secrets, Slow Down egy Powermad feldolgozást, a Nice Dreamset is eljátszották, csak úgy mint egy vadiúj dalukat, a Cause Of Laughtert.
Symphorce


Peavy teljesen kopasz! Mint megtudtam már legalább egy éve borotválja koponyáját ily simára, engem mégis meglepetésként ért a Rage frontemberének 'megújult' külseje. Ennek persze semmi köze nem volt a német heavy-power színtér oszlopos tagjainak színpadi teljesítményéhez, amely pontosan egy órán keresztül tartott:
Don't fear the winter, Paint the devil on the wall, Sent by the devil, Down, Set this world on fire, Black in mind/Solitary man, Straight to hell, From the cradle to the grave, Higher than the sky. Természetesen most is voltak az elmaradhatatlan gitár és dobszólók valamint eljátszottak egy új számot is a Soundchaserről, a War Of Worlds-öt. Peavy korábban azt nyilatkozta, hogy aki szerette a Unityt, annak a Soundchaser is hamar a kedvencévé fog válni. Az új albumról bemutatott szám alapján állítása igaznak is tűnik.
Rage


A Rage után ismét egy osztrák banda következett, a reverendás megjelenésükről híres Pungent Stench. Második szám után, a dobok mögött ülő Alex kivételével, meg is szabadultak hosszú fekete uniformisuktól és kisgatyában, illetbe bőrszíjakban nyomták tovább. Nem hiába, szövegeikkel is elég ironikus irányból közelítenek a vallási kérdések fel, így ez a színpadi öltözet váltás fontos kiegészítője műsoruknak. Míg tavaly nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az öltözékkel thrashes-deathes és black hatásokból építkező zenéjüket hallgatva, addig most ismerős mosollyal vártam az átalakulás pillanatát, míg gondoltaimba már be-bevillant a szombati Hollenthon koncert képe. Mindenesetre jobban élveztem ezt a bulijukat, mint a Kultiplex-ben adottat, vagy akár a tavaly nyárit, a lemezikről összeállított szép kis válogatásnak köszönhetően:For God Your Soul... For Me Your Flesh, Blood, Pus And Gastric Juice, Extreme Deformity, Viva Il Vaticano, Shrunken And Mummified Bitch, illetve két feldolgozásnak: Four F Club és a szokásos La Bambanak.
Pungent Stench


A rock zenében kicsit is jártasaknak azt hiszem nem kell bemutatnom a Krokust, de ugyanakkor tudom, hogy manapság már igencsak feledésbe merült a svájci zenekar neve. 1974-es megalakulásuk óta, hosszabb-rövidebb szünetekkel tagolva, de valójában töretlenül tart karrierjük. Először progresszív rockzenében próbálták útjukat meglelni, hasonlóan a Yes-hez, Genesis-hez stb, de pár év és két album után stílust váltottak és hard rockosabb, heavysebb irányba indultak el. Zenéjük erősen hasonlít egy ausztrál bandáére, és az évek folyamán rájuk is ragadt 'a svájci AC/DC' elnevezés.
Idén jelent meg 15. nagylemezük, a Rock The Block és Summer Breeze-es teljesítményüket látva, az 'öregfiúk' még mindig tudják mi kell a népnek. Ugyanis jó hangulatú, vibráló, igazi rock koncertben lehetett része azoknak, akik rászánták az időt a Krokus. Ők pedig 'régimódian' végig kommunikáltak a közönséggel és egymással is, belevonva a szórakozásba minden résztvevőt. Akik, ha nem is kevesen, de se az időpontnak, se a zenekar nevének nem megfelelő mennyiségben gyűltek össze. Szó se róla, elég színes fellépő gárdát biztosítottak a szervezők az első napra, mondhatni, hogy próbálva midenféle érdeklődő kedvére tenni, mégis hard rock zenéjével, a Krokus valahogy kilógott a sorból. Ez is meg is látszott a rájuk kíváncsi közönség számán. Aki kihagyta koncertjüket, sajnálhatja, mert valami olyasmit mulasztott el, ami egy kicsike bepillantást engedett a rock zene fénykorába. Néhány csemegézni való számcím: Bad Boys Rag Dolls, Stayed Awake All Night, Rock 'n' Roll Tonight, Rock City, Screaming In The Night, Easy Rocker
Krokus


A német Pyogenesis első lemezétől eltekintve sok érdekessel számomra nem tudott előhozakodni az évek során, így késői vacsorára és némi sör magamhozvételére szántam az időt, míg ők játszottak a kisebbik színpadon, a Pain Stage-en.
Pyogenesis


A fesztivál mind a három napjára jutott a főműsoridőbe egy-egy hihetetlen népszerűségnek örvendő német csapat. Ebből kettőnek még én is örültem, nevezetesen a Subway To Sallynek és az In Extremonak. Míg én ez utóbbit, addig egy jóbarátom az előbb kedveli jobban a két folkos-rockos-elektronikus zenekar közül. Természetesen közösen néztük meg mind a két zenekart, nem elfeledkezve közben egymás zrikálásról sem.
Most pihentebben láthattam őket, mint Wacken-en és ugyan ott nagyobb színpadon játszhattak, mégis jobb benyomást tettek rám, mint pár héttel korábban és úgy tűnt ők is jobban élveztek itteni fellépésüket. Ami most sem volt mentes a Rammstein népszerűsége után náluk is elszaporodott töménytelen pirotechnikával dúsított elemektől. Ráadásul itt ebből is több jutott, mint Wacken-en.
Frontemberük, Eric Fish (vagyis Eric Hecht) fáradhatatlanul rohangált, ugrált a színpadon (bele is izzadt rendesen), a többiek váltogatták hangszereiket a számok között és mindenki kivette részét a közönséggel való kommunikációból, mintegy próbálva közös mulattsággá alakítani a koncertet. Természetesen ebben a főszerep továbbra is Eric-é és a hegedűs Frau Schmitt-é(Silke Volland) maradt.
Így hogy több idejük volt, nem csak a pirotechnikai készültségüket vonultatták fel, de a fényekkel és egyéb egyszerű kiegészítőkkel is biztosították egy-egy számhoz a szükséges hátteret. Mint pl. az egy szerelmi történetről szóló Herrin des Feuers alatt a tűzszalagokkal:
Koncertjükte: Geist des Kriegers, Unsterblich, Knochenschiff, Mephisto, Die Schlacht, Narben, 2000 Meilen unterm Meer, Minne, Kleine schwester, Kleid aus Rosen, Henkersbraut, Das Opfer, Wolfstraum, Herrin des Feuers, Liebeszauber, Ohne Liebe, Falscher Heiland, Veitstanz szokás szerint a közönség kedvencével, a Julia und die Räuber-rel zárták.
Subway To Sally


A Subway To Sally után már csak egyetlen zenekar maradt erre az estére, a norvég The Kovenant. Sejtettem, hogy az év eleji interjúban emlegetett színpadi 'showt' egy fesztiválra nem fogják elhozni és ugyan utolsó lemezük, a S.E.T.I. elég vegyes érzelmeket keltett bennem, mégis nagyon vártam fellépésüket. (Különösen, mivel amikor pár évvel ezelőtt kishanzánkban jártak én sikeresen kihagytam az alkalmat.) Arra számítottam, hogy STS után, az egész napi hőséget főleg sörrel tompító közönség igencsak megcsappan majd a ¾ 1-kor fellépő The Kovenant-ra. Ezzel ellentétben igencsak szépszámú tömeg gyűlt össze a Pain Stage előtt. Szerintem maga a zenekar is meglepődött, hisz hiába a széleskörűen összeállított fellépők listája, alapjában mégis csak egy metal fesztiválon voltunk...
Így utólag, Lex kommentárját olvasva már érthető, hogy miért tűntek fáradtnak és csapzottnak amikor megjelentek a színpadon, míg akkor ott azt hittem, hogy szétunták magukat fellépésük késői időpontjára várva. Utolsó albumuk negyedik számával, a Via Negativa-val kezdtek, ami kissé lelombozólag hatott rám. A fél délutánt átvitatkoztam, hogy mennyire Rammstein-esek vagy sem, próbálva vita-partneremet meggyőzni, hogy van-van hatás, de mégsem annyira; erre az egyik legrammsteinesebb számukkal nyitották koncertjüket. Fáradtság ide vagy oda, úgy tűnt Lex 100%-ot nyújtott a színpadon, energikusan jött s ment, - nem egyszer bosszúságot okozva, hisz elég nehéz volt lefényképezni úgy, hogy ne lett volna mozgásban - és kiénekelt minden stílust, amit a lemezeiken valaha is hallhattunk tőle.
Őszinte leszek, nem hittem, hogy ugyanazt fogják nyújtani, mint egy stúdiólemezen, de az élő hangzás másságától eltekintve, egy szó panaszra sincs okom. Psy rasztás fürtjei fejrázás közepette úgy tekeregtek, mint anno Meduza 'hajkoronája' tekereghetett, csak Psy pillantásától még nem vált kővé senki. A kisegítő dobosuk, Küth is remekül helytállt, feszesen, odafigyelve játszott, így Mr Hellhammer hiánya sem volt érezhető, de ez érthető is, tekintve Ram-Zet-ben nyújtott teljesítményét. Másodgitárosukra, Angel-re és az Apoptygma Berzerkes szintisre, Brathra elég időt nem fordítottam, hogy jól megfigyelhettem volna őket, de mivel a koncert gond nélkül lezajlott, valószínűleg ők is remekeltek.
A "Get down on your knees and feed the illusion, Get down on your knees and prolong the delusion, Superstition is the religion of the feeble mind, Liberty and Justice - The Illusions of mankind" sorait hallva rögtön tudtam, hogy az Animatronic-os Jihad következett. Az első ütemekre azért nem volt teljesen egyértelmű, mert mint Psy annak idején említette, minden régi számot, amit koncerten játszanak mostantól, kicsit átalakítotják, hogy jobban idomuljon a S.E.T.I. vonalához. Utána is folytatták a múltba való visszatekintést az Animatronic In The Name Of The Future számával. Majd Lex megkérdezte vajon emlékszünk-e még a Nexus Polarisra, és a tömeg egyetértő zúgása után következett a Chariots Of Thunder. Ezután két szám erejéig ismét az új lemez került előtérbe. Jött a Hollow Earth, és ha jól emlékszem, pont ezelőtt a szám előtt közölte Lex, hogy "Bad girls go to hell", ami egyetértésre is talált a közönség sorai között. (100%ig nem vagyok biztos benne, melyik szám előtt is tette ezt a bejelentést, de mondta, az egyszer biztos.) Ezt a többihez képes szinte balladisztikus Star By Star követte, amely így koncerten előadva nem tűnt olyan lágynak, mint amikor otthon hallgatom, bár így is ez volt repertoárjuk 'legpihentetőbb' darabja.

"Time Is Running Out" - szólalt meg a hangfalakból és tudtuk, hogy ez a Mirrors Paradise lesz, mely után már csak egyetlen dal maradt hátra, a New World Order, amit újító szándékaik meghatározása és sok vitát kavart lemezeik után, akár 'himnuszuknak' is tekinthetünk: "I'm your loving hate - this is the new world order".
Sokan szerettük volna, ha tovább játszanak, de a fesztiválokon általában szigorúan betartják a megszabott időket és annak ellenére, hogy utolsó fellépők voltak, a meghatározott időben fejezték be koncertjüket és rajongóik éltetése közepette vonultak le a színpadról.
Teljesen elégedetten hagytam el a színpad előtti térséget, azon mélázva, hogy ha fáradtan és a sok viszontagság után ilyen műsort tudtak adni, beleéléssel és a lehető legjobbat kihozva az adott helyzetből és magukból, akkor milyenek lehetnek pihenten egy rendesen előkészített koncert során? Csak remélni tudom, hogy az ígért világkörül turnénak lesz budapesti állomása, lehetőleg minél hamarabb.

Az első napon készült képek itt tekinthetőek meg.

Summer Breeze