U.D.O., Crystal Ball, Majesty, - 2004.05.24. Budapest, PeCsa
[2004-05-28] - Scorpio

A 18.00 órára kiírt kapunyitásból arra gondoltam, hogy 19.00 előtt úgy sem kezdődik el a buli, de tévedtem, így aztán gyakorlatilag lemaradtam a Wisdom nevezetű magyar formáció koncertjéről. Amikor pontban este hétkor a bejárathoz gyalogoltam, már hangok foszlányai szűrődtek ki. Benn nem volt tumultus, sőt eleinte pangott a terem, pedig egy jó húsz méteres rész a végéből le is volt választva valami lepellel, így csökkentve a helyiség befogadóképességét. A Wisdom utolsó nótáját sikerült csak elcsípnem, ami egy Iron Maiden feldolgozás volt, mégpedig a Flight Of Icarus, és igen meggyőzően játszották, jól is szóltak, így sajnáltam, hogy nem láthattam a teljes bulijukat.

Az átszerelés pillanatok alatt megtörtént, és negyed nyolc tájékán már a német Majesty nyomult a színpadon. Kicsit viccesen hatottak a fekete bőrszerkókban és az énekes a szegecsekkel kivert csuklószorítóval. Azt hittem, ezt már a feledés homálya fedi, de ki tudja. Talán újra hódítanak a retrospektív öltözékek. A zenekar egy Manowar kópia. Nem elég, hogy a zenéjük a nagy legenda farvizén evez, az énekes hangja Eric Adams-ét idézi, de még a szövegeik is hasonló tartalmas mondanivalóval rendelkeznek. A metal szó szinte minden dalukban számtalanszor elhangzott, és volt egy Heavy Metal Battle Cry című nótájuk is. Lehet, hogy most ezzel sokaknak a lelkivilágába taposok, mert ifjonti koromban én is előszeretettel hallgattam ilyen zenéket, és nem zavartak az ilyetén témájú szövegek, sőt még lelkesedni is tudtam értük, de úgy érzem, már kinőttem ezt, és manapság inkább csak megmosolyogtat, ha ilyet hallok. Ettől függetlenül koncerten el lehetett hallgatni őket, bár az általuk játszott 40 perc untig elég volt.

Röviddel nyolc után az a csapat toppant a deszkákra, amelynek útjai mostanában folyton-folyvást keresztezik egymást az én útjaimmal. A Crystall Ball nevezetű svájci bandáról van szó, amelynek két legutóbbi stúdió albuma is hozzám került, illetve idén már második alkalommal láthattam őket. Szerencsére ők már nem vették annyira keményre a figurát, jóval lazább öltözékben jelentek meg. Tulajdonképpen egy nagyon szimpatikus társulat, jópofa énekessel, akik élvezettel zenélnek, és roppant törekvőek, de zeneileg továbbra sem tudnak meggyőzni. Nem is a tudásukkal van baj, olykor-olykor még bivaly riffeket is tudnak kreálni, de a nótáik valahogy nem ütnek Többnyire elindul a dal egy energikus kis résszel, aztán visszavesznek a tempóból, dinamikából és átmennek lagymatagba. Viszont a többszólamú vokálokat szépen kiénekelik koncerten is. Az énekes közben "fitogtatta" magyar nyelvtudását, amelyet mindig szimpátiával fogad a hazai publikum. Most épp egy új szót tanult meg, és többször is elmondta, hogy milyen fantasztikus b*ni. :) . Ők is kb. 40 percet kaptak, a közönség pedig már az est fő attrakciójára készült.

Ekkor azért már jóval többen voltak, mint az elején, de a Petőfi Csarnok leszűkített nagytermének megtöltéséhez messze nem volt elegendő a létszám. Ez esetben kicsit többet kellet várni, közel 30 perc telt el, mire felcsendültek az intro hangjai. Tulajdonképpen nem is rendes intro volt, mint pld. egy nagyzenekari nyitány, hanem különböző effektek szólaltak meg, négy lila reflektor pásztázta a színpadot, miközben a háttérben időnként átsuhant a földgolyó kivetített képe. Aztán a színpadon termett a banda, és berobbantak a Thunderball hangjai. Udo a fekete és ezüst zubbonyában, fekete napszemüvegével és szögletes mozgásával úgy nézett ki, mint egy robot, de a nóta végén lekerültek róla ezek a kellékek, így már csak szimplán gonosz törpének látszott. A sound szinte tökéletes volt, legalábbis a keverő előtt állva mindent kristálytisztán lehetett hallani. Gyakorlatilag megállás nélkül követték egymást a jobbnál jobb dalok, csak néha tartott lélegzetvételnyi szünetet a csapat. Az U.D.O. korszakból olyan nóták kerültek terítékre, mint az Animal House, Man And Machine, Metal Eater, Independence Day, és volt jópár olyan, amit nem ismertem. Természetesen a kötelező Accept klasszikusok sem maradhattak el, így saját nótáik közé beékelve olyan szerzeményekkel örvendeztették meg a közönséget, mint a Metal Heart, Living For Tonight, Love Child, Restless And Wild, Son Of A Bitch, Neon Nights, Midnight Highway, Up To The Limit.
Az Accept munkásságát sokkal jobban ismerem, mint Udo szóló pályafutását, és bár az U.D.O. zenekar zenéje sem rossz, azért az Accept közelebb áll hozzám. Ezzel valószínűleg nem csak én lehetek így, mert az Accept dalokra általában sokkal jobban beindultak a rajongók. Ezek a nem ritkán 20-25 éves dalok még mai füllel is frissnek hatnak, és valahogy nem vesztenek aktualitásukból.(Rajtam is erős nosztalgikus hangulat uralkodott el, szemeim csillogtak, mint a bagzó macskának, ráztam a fejem, és időnként még éneklésre is ragadtattam magamat, amit a nagy hangerő miatt kockázat nélkül tehettem meg. )
A koncertre visszatérve, szuper volt a világítás, időnként különböző háttérképek jelentek meg a kivetítőn, fokozva az amúgy sem lapos hangulatot, és a zenekar roppant intenzitással, és óriási kedvvel játszott. Ráadásul a zenészek kitalált koreográfia szerint mozogtak, ami még hatásosabbá tette a látványt. Alaphelyzetben a gitárosok visszahúzódtak a színpad hátuljában felállított hatalmas hangládák elé, sokszor alig lehetett észrevenni őket, és csak Udo tartózkodott elől. Abban a pillanatban, amikor olyan rész jött, ahol vokálozni kellett, Stefan Kaufmann gitáros (aki eredetileg az Accept dobosa volt, csak hátproblémák miatt váltott gitározásra), és Fitty Wienhold basszusgitáros előrelódultak a két oldalon felállított mikrofonállványaikhoz, majd feladatuk elvégeztével visszahúzódtak a háttérbe. A szólóknál még Udo is visszakozott, és Igor Gianola került a reflektorfénybe. A csapat olajozott gépezetként működött, és nekem nagyon bejött ez a látványterv. Volt aztán dobszóló, amiről szintén csak szuperlatívuszokban tudok szólni. Nem tudom az átlag koncertlátogatókat mennyire köti le egy ilyen mutatvány, de engem, miután magam is dobolással foglalkozom, le tud nyűgözni egy jól előadott produkció. Márpedig Lorenzo Milani dobszólója csodálatos volt. Jól megkomponált, technikás, változatos. Gitárszólót szintén kaptunk, de az már nem tetszett annyira. Hosszú gitárnyüvés kerekedett belőle, ami kicsit leültette a bulit, sokan ki is vonultak ez idő alatt a teremből. Talán ezt kihagyhatták volna, de ettől eltekintve ez egy óriási koncert volt.
Másfél órát játszottak, mielőtt lementek volna a színpadról, és magától értetődően jött a visszahívás, majd a ráadás, amit a Holy című dal nyitott, melyben Udo papi öltözékben jelent meg. Aztán pedig a Fast As A Shark, amely eredetileg sem volt egy lassú nóta, de most valami hiper sebességgel játszották. A nép tombolt, és amikor a zenekar újra távozott, ők továbbra sem tágítottak, hanem hangosan skandálták: Princess of The Night, Princess of The Night!!!! És persze nem lehetett U.D.O. koncert eme klasszikus nélkül, így jött a Princess Of The Night, amelyet egy emberként énekelt a sokaság. A koncertet véglegesen a Burning zárta, és bár a rajongók ezer fokon égtek, a buli befejeződött. Ha másért nem is, az U.D.O. miatt mindenképpen érdemes volt kilátogatni.