Cathedral - Az év koncertje
[2001-09-24] - Hajas

Lehet, hogy divatrocker vagyok, de első külföldi koncertélményemre egészen mostanáig kellett várnom. Viszont amikor megtudtam, hogy Lee Dorrianék nem fognak eljönni hazánkba, akkor már tudtam, hogy most meg fog törni a jég, ugyanis nem tudtam elképzelni, hogy kihagyjam a Doom Istenek fantasztikus hangversenyét.br>Amikor megérkeztünk a bécsi Planet Music Hallba, egyből ledöbbentem, hogy milyen kevesen vannak, pedig két húzónév is jelen volt aznap este. Elsőnek egy 2 Ton Predator nevű, számomra ismeretlen banda lépett fel. Modern, extrém metalban utaztak a srácok, de olyan szinten, hogy nem akartam hinni a szememnek. Egy Meshuggah-szerű gyalulást kell elképzelni, csak valamivel kevésbé komplex formában. Koncerjük láttán egyből megértettem, hogy hazánk csapatai miért nem futottak be külföldön. Amíg egy 2 Ton Predator típusú, teljesen profi banda ismeretlen, addig a magyar zenekarok inkább ne is reménykedjenek.br>Az Entombed volt a headliner, mégis őket részletezném másodiknak, mivel ez a bécsi hepaj nekem kizárólag a Cathedralról szólt. L.G. Petrovék kétségtelenül profi módon tették a dolgukat a rendelkezésükre álló 80 perc alatt, de nótáik számomra semmit se jelentenek. Pedig nem kevés sláger elhangzott tőlük, mint például a Hollowman, a Damn Deal Done, vagy a Night of the Vampire, de fellépésük legfelejthetetlenebb pillanata számomra mégis csak az volt, amikor odamehettem a Cathedralos fiúkhoz fotózkodni, meg dedikáltatni. Egyébként a Moodos Holdampf Gábor kattintotta el masinámat, amiért külön köszönet neki, ugyanis sztárfotóim kedvéért jópár percre otthagyta a számára nagyon fontos Entombed bulit!br>
Ahogy Lee Dorrianék felléptek a világot jelentő deszkákra, számomra 50 percre megállt az idő. Egy Cathedral Flames/ Melancoly Emperor kezdés egyből padlóra küldött, pláne, hogy a doomosabb témákat még lassabban interpretálta a Katedrális. A program a létező legtökéletesebb szerzeményekből állt, ugyanis a Carnival Bizarre és az Endtyme volt leginkább terítéken, számomra pedig ez a két legtökéletesebb anyaga a brit Doom Isteneknek. A számomra nem túl megnyerő, Caravan Beyond Redemption című előző albumról szerencsére egy nóta sem volt, ellenben hallhattuk a Vampire Sunt, az Alchemist Of Sorrowst, a Whores To Obliviont, nem is beszélve legnagyobb kedvencemről, az abszolút Doom Isten Cosmic Funeralról. A bulit persze a nyilvánvaló slágerek, tehát a Midnight Mountain, és a Hopkins zárták. Talán lehetett volna hosszabb is a buli, de az is tény, hogy 50 percet ennél combosabban aligha lehet megtölteni. Egy másfél órás buli tényleg jobb lett volna, de ezt bőven kárpótolták Lee Dorrianék a sztárfotókkal, illetve lemezborítóim dedikálásaival. Nem is beszélve közvetlen, barátságos viselkedésükről. DOOM ON!