Nevermore, Dew-Scented, Mercenary - 2005.10.03. Budapest, PeCsa
[2005-10-14] - Perkele

Két nap eltéréssel, szinte hajszálra pontosan két évvel az előző koncertjük után (amelyre még Izraelből is érkeztek rajongóik, nem beszélve a szomszédos Horvátországból jöttekről), ismét hazánkban játszott a Nevermore. Összességében már negyedszer jártak itt (1998, 2001, 2003, 2005), és ismerve a csapat (hazai) rajongóit (is), valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki mind a négy bulin részt vett. Mellékesen jegyzem meg, hogy abban is szerencsés vagyok, hogy számos alkalommal volt lehetőségem látni őket külföldön is, fesztiválok vagy önálló bulik keretében. Eddig még egyetlen koncertjükről sem (függetlenül a körülményektől) távoztam csalódottan, s annyit előzetesként már elárulhatok, hogy ez most is így volt.

A Godless Endeavour albumukat promotáló turnéra ezúttal egy német, zúzós thrash csapat és egy dallamosabb, a thrash metalt göteborgi vonásokkal keverő dán brigád kísérte el őket.

Elsőként az idén már másodszor a PeCsa színpadán játszó Mercenary lépett fel. A dán csapatot sújtotta is az előzenekarok tipikus problémája, az erőtlen hangzás. Ennek ellenére, ők a tőlük megszokott lelkesedéssel játszottak, a közönség reakcióján (noha ekkor még meglepően szellős volt a terem) pedig látszott, hogy nem hiába jártak itt már korábban, számos rajongóra szert tettek. A power-death-thrash-prog elemeket felvonultató zenéhez két énekes jár, Mikkel a tiszta énekekért, sikolyokért felel, míg Kral a basszusgitárja pengetése mellett hörög-morog is. Mindezen összetevő egyvelege energikus zenét eredményez (amely még a gyenge hangzás mellett is átjött), amelyben kemény és fogós dallamok egyaránt megtalálhatók. Az ilyen zene pedig igazán koncertre való.
Mikkel vehemens átéléssel énekelte a dalokat, vagy éppen a közönségre próbált kézmozdulataival hatni időnként végigfutva a színpadon, míg a többiek hangszereik kezelése mellett inkább csak headbangelgettek. Nyár óta nagy változás nem történt, a Wacken-en játszott dalokat hallhattuk itt is, mindössze némileg a sorrend módosult: Redestructdead, Firesoul,World Hate Center, Falling, Seize The Night,11 Dreams. A zsoldosok megszolgálták a pénzüket és nekünk sem lehetett okunk panaszra. Ők a színpadról, mi a nagyteremből távoztunk mosolyogva.
www.mercenary.dk

Utánuk a hazánkban szintén nem ismeretlen bandának számító Dew-Scented következett. Nagyobb közönség előtt és már valamivel jobb hangzással játszottak, bár a dobok terén katasztrófa volt, amit hallhattunk. A pergő helyett valószínűleg egy vödör volt, a jobb cin helyén egy fedő lehetett, míg a lábdob helyére valami útépítéseknél használt, kiszuperált légkalapács kerülhetett, és ez nem igazán új (beugró) dobosuk, Reno Kiilerich, hibája volt, akiről mellékesen Leif elárulta, hogy dán nemzetiségű (rossz indulat nélkül jegyezném meg, elég viccesen nézett ki a cowboy kalapjában a dobok mögött). Leif rövid átkötő szövegeket iktatott a dalok közé, általában azokat felkonferálva, enyhítendő a súlyos thrash csapást, amit zenéjük a közönségre mért. Kíméletlen egy muzsikát játszanak, ami finoman szólva gyomorszájon vágja az embert, de ez önmagában még kevés, mert a Slayer hatása alatt nyögnek, de nagyon.
Leginkább három utolsó lemezükre koncentráltak: Unconditional, Bitter Conflict, Turn To Ash, Cities Of The Dead, Processing Life, The Prison of Reason, Rituals Of Time, New Found Pain, Destination Hell, Never To Return, Soul Poison. A zenekar tagjai, Leif-fel együtt masszív headbangelést mutattak be, akiről az is kiderült, hogy jó kiejtéssel bír a magyar nyelv irányába, amikor is anyanyelvünkön köszönte meg, hogy eljöttünk. Roppant szimpatikusak volt, de zenéjük iránt továbbra sem tudok lelkesedni.
www.dew-scented.net

A Nevermore honlapján közzétett turné számlistát látva, elégedett mosollyal készülődött a lelkes rajongó kedvencei bulijára. Érthetően főleg az új albumra koncentráltak, ami után a Dead Heart in a Dead World-ről hallhattuk még a legtöbb számot. A Dreaming Neon Black és a Politics of Ecstasy 2-2 dallal került terítékre, míg az Enemies of Reality-ről csupán a címadó dalt játszották el. Steve Smyth immár állandó tagként állt velük a deszkákon és Jeff mellett - akinek őrületes riffjei még mindig hipnotikusak - a szólókból is rendesen kivette a részét; tudatlan szemlélő meg nem mondaná, hogy mindössze két éve tartozik a Nevermore-családba - miközben Testament rajongóként pedig sajnálja az ember, hogy onnan kiszállt. Ráadásul Jeff és Steve egyaránt háttér vokálozik. Két évvel ezelőtt Warrel elég rossz bőrben volt és enyhe döbbenettel vettem észre, hogy ha influenzás / torokfájásos nem is volt, rosszul nézett ki. Szinte csont és bőrré fogyott és haja is igen megritkult, amit sapka alá is rejtett. Ám amikor kötött fejfedőjét levette és megrázta haját, látni lehetett, hogy kevés haja van.
Az új albumot nyitó Born-nal kezdték meg a bulit, amelynek őrült, thrash tempói garantálják a káoszt, míg összetett dallamai és lágyabb gitárfutamai elringatták az embert. Erőteljes indítás volt, de mi másra is számíthattunk volna? A My Acid Words kimértebb kezdésével is csak pillanatokig tudta visszatartani a közönségben feszülő energiákat, akik amellett, hogy ugráltak, csápoltak, headbangeltek, végig énekelték a szövegeket Warrel-lel. 'Csalóka' dallamosságával őrjítő egy darab, ami Warrel-t arra késztette, hogy némi közös integetésre 'hergelje' fel a közönséget, akik lelkesen engedelmeskedtek is. A Bittersweet Feast-re került sor, amely a lemezen követi a MAW-t. Steve óriásit szólózhatott, míg minden szem rászegeződött.
A Narcosynthesis és a The River Dragon Has Come kettősével tértünk vissza 2000-be, s egy valami biztos, mind a két szerzeményük közönség kedvenc. A TRDHC közben, Jeff szólója alatt Warrel a dobemelvényre lépett és onnan elugorva jelezte a közönségnek, hogy ideje lenne még jobban beindulni. Utaztunk tovább az időben, vissza 1999-be, a Beyond Within-nel, ami alatt néhány vicces kedvű emberke, öngyújtót ragadott. Majd Warrel közölte, hogy megtiszteltetésnek veszik, hogy újra itt játszhatnak, de ezt ki is kell érdemelnünk és meg kellene győznünk, hogy tényleg hallani akarjuk a Dreaming Neon Black-et. Depressziós hangulata ellenére nagyot, mélyen üt a nóta élőben. Csak úgy, mint a szintén őrületért kiáltó, súlyos riffelésű, zaklatott The Seven Tongues of God. Ezt a The Learning váltotta fel, amely egy remek dal, ám kicsit hosszú, és úgy is tűnt, hogy leült a hangulat alatta. Filozofikus világa nem éppen koncertre való. Ahogy a Sentinent 6 sem egy tombolós darab. A DNB lemez világát idézve, amolyan ballada, amely ugyanakkor felépítését tekintve a The River Dragon....-hoz áll közelebb.
Kíváncsi lennék, hogy Simon and Garfunkel-ék arca milyen grimaszba torzult, amikor meghallottak a Nevermore féle Sound of Silence-et. Annyi viszont biztos, hogy a közönség, és rajongóik imádják a seattleiek verzióját. 'Talán emlékeztek a 70-es évekre, amikor mindenki a drogtól pörgött?' - konferálta fel a dalt Warrel, majd 'végezd ki Jeff!' - adta ki az utasítást, és a lemezes verzióhoz képest jóval gyorsabb tempókkal, szinte ledarálták ezt az 'örökzöldet'.
Ezután Warrel egy új dalt akart felkonferálni, de társai és a tömeg ellenkezését hallva beismerte, hogy 'ezt elbasztam...' - így jutottunk el a The Heart Collector-höz, amely során a közönség felé nyújtva mikrofonját, próbált minket rávenni a közös éneklésre. A koncert alatt számos alkalommal feltűnhetett a hallgatóságnak, hogy a magas tartományokban már bizony nem tud úgy teljesíteni, mint régen. Az utolsó dal előtt csendet kért a közönségtől, hogy felkonferálhassa az utolsó dalt. 'Most tényleg egy újat fogunk játszani, amelyhez klip és kislemez is készült.' - és úgy látszott, hogy a Final Product-tal zárják a bulit. De ugye ma már kevés koncert van ráadás nélkül, így egy rövid szünet után visszatértek a színpadra és játszották el a két utolsó lemez címadó dalait, az epikus This Godless Endeavort és a dühös Enemies of Reality-t. A koncert teljes számlistája: Born, My Acid Words, Bittersweet Feast, Narcosynthesis, The River Dragon Has Come, Beyond Within, Dreaming Neon Black, Seven Tongues Of God, The Learning, Sentient 6, The Sound Of Silence, Heart Collector, Final Product, Noumenon (intro), This Godless Endeavor, Enemies Of Reality.
www.nevermore.tv

Fergeteges koncert volt, egy frissített és úgy összeállított számlistával, hogy próbálták kerülni az előző turnéval való egyezést. A gitárosok, Jeff és Steve remek párost alkotnak, egymást támogatva, kiegészítve, együtt játszanak. Jim most visszafogottabban pengette basszusgitárját, de mind a három húros rendszeresen beszállt a headbangelésbe és lengették méretes sörényeiket. Vany a tőle megszokott lazasággal ütötte a témákat, őt látva az ember nem érti, miért nem játszik dobon mindenki más is a világon.
Valószínűleg rendkívüli ritmusérzékre is szükség van a megfelelő technikai felkészültség és töménytelen gyakorlás mellett ahhoz, hogy valaki ilyen természetességgel tudjon dobolni. Warrel pedig még mindig egy fantasztikus énekes. A magasakat ugyan már nem tudja rendesen kiénekelni, de hangja még mindig mágikus erővel bír, ő pedig betegsége ellenére is ugyanaz a karizmatikus személy, hihetetlen frontember, mint volt.

Perkele