Bolt Thrower, Malevolent Creation, Nightrage, Necrophagist - 2006. január 15. Budapest, Blue Hell
[2006-01-26] - hyena

A legjobban várt koncertek listáját nálam évek óta két banda vezette: a Nile és a Bolt Thrower. Így amikor még ősszel megtudtam, hogy turnéja alkalmával az utóbbi zenekar hazánkat is útba ejti, nem lehetett kérdéses, hogy ott leszek a partin. Azután pedig, hogy az új lemezt is meghallgattam, úgy éreztem, semmi nem tántoríthat el. Bár egy ismerősöm, aki nagy rutin-róka a koncertjárásban, felhívta figyelmemet arra, hogy a mókának helyt adó klub paraméterei nagy valószínűséggel behatárolják a show élvezhetőségét, nem törődtem vele, s nem tarthatott vissza a gyerkőc által hazacipelt és mindenkire átragasztott puruttya betegség, s a rusnya időjárás sem. A Bolt Throwert bárhol hajlandó lettem volna (és vagyok azóta is) megnézni. Halvány aggályaim azért voltak, de azzal nyugtatgattam magam, hogy hátha nem is olyan népszerű nálunk a brit banda, vagy ha mégis, akkor otthon maradnak az emberek, elvégre a koncert időpontja vasárnapra esett és vadállati hideg volt.

Alföldi betyárokból álló gépesített különítményünk este 7 óra körül ért a Kék Likhoz. Gyorsan kiderült, hogy számításaim tévesek voltak: hosszú sor várakozott a bejutásra, rohadt sokan voltunk. Bemegyek, és gyors terepszemlét tartok: a klub hangulatos, de ahogy azt a pult előtt egy dühös illető közli a cimborájával: ezt a helyet nem ehhez az eseményhez méretezték. Ő persze sokkal cikornyásabban fogalmazott. Mindenesetre nem kell azt gondolnunk, hogy másutt kolbászból fonják a koncerteknek helyet adó klubok kerítését: pl. ugyanez a buli az olaszországi Pratóban az Anomalia club elektromos hálózatának hitványsága miatt maradt el, miután ugyanis a legénységből megvágott valakit az áram, a bandák lemondták a fellépést.
No mindegy, gondolom, és a hátsó fertály felé indulok. Nagy meglepetésemre a szuvenír shop pultja mögött álló két úriember egyike nem más, mint Barry Thompson, a Bolt Thrower egyik gitárosa. Hihetetlenül közvetlen, jópofa manus, barátságosan elbeszélget bárkivel és készségesen áll a vásárlók szolgálatára. Bagóért árulják a cuccokat, veszek is a művész úrtól egy míves nyomatú pólót, nincs rajt sem belezés, sem sötét gondolatokat előcsalogató szimbólumok, úgyhogy melóba is jó lesz.

Háromnegyed nyolckor elkezdődik a móka. A szervezők bőséges felhozatalról gondoskodtak: a kiírás szerint a négy külföldi zenekar előtt két magyar banda, a Turulvér és a Nadir húzta volna a talpalávalót. Bár ők valamilyen oknál fogva otthon maradtak, azt hiszem, nem sokan bánták, volt elég hallgatnivaló nélkülük is. Így színpadon a német Necrophagist.
Ami első pillanatban mellbe vág, az a príma hangzás. Hogy szólhat ilyen jól egy ekkora odú - misztikus talány. A banda pedig nagyon zúz, amit a közönség igen lelkesen fogad. Németország nem death metal nagyhatalom, ezért kételyekkel fogadtam az előttem csak névről ismert Necrophagistot, annak ellenére, hogy egyik útitársam felettébb dicsérte. Kellemesen csalódtam: nagyon durva és komplex zenét adnak elő a germánok. Precízen, feszesen játszanak, virtuóz szólók és frankó dallamok színesítik a kegyetlen csépelést, igazi csemege a technikás death metal híveinek. Kicsit lassan indult be a banda szekere (közel tizenöt éves működés után hárommal a főbanda előtt játszani nem egy nagy karrier), de reméljük most már gurulni fog, mert nagyon profik, megérdemlik.
Közben beugrik a Brutal Truth egyik albumának címe: Extreme Conditions.... No nem a Necrophagist zenéjéről, hanem arról, hogy a nézőtéren uralkodó állapotok finoman szólva szélsőségesek. Iszonyú szorosan állunk, így nem csoda, hogy ha valakit a lelkesedése mozgásra sarkall, akkor egyből sértődést és ideges pillantásokat zsebelhet be. Szinte érthetetlen, hogyan ment le a rendezvény verekedés nélkül, mert néha nagyon úgy tűnt, hogy elszabadulnak az indulatok. Bármennyire is tetszik a zene, arra jutok, hogy hosszú még az este, kár lenne az elején kifiléztetni magam, ezért néhány perc után visszavonulót fújok. A hátsó sorokból viszont semmit nem látok, mert nagyon alacsony a színpad. Ez bizony egy rút csapda. Koncertre ugye azért jár az ember, mert ott nem csak hallja, hanem látja is az előadókat. Ha mégsem, akkor az sux. Fogom magam és morogva hátramegyek.

Nem is hiába. Ahogy a Vörös Lik felé tartok, az egyik széken egy nagyfater ül világoskék mackófölsőben. Ez bizony Karl Willets, a Bolt Thrower énekese, a death metal egyik ősapja. Egy rajongóval dumál, aki elő is kap egy nyaláb bookletet dedikálásra, gyorsan én is odadugom a nálam levő CD borítót az orra alá. Képet kapok arról is, hogy mi az igazi fanatizmus: a fickó megmutatja Karl Willetsnek a lábszárán lévő tetkót: Wór Mászter. Baszki, ez nagyon állat! Felkérem, hogy álljon már modellt, örömmel meg is teszi, íme:

Közben elkezdődik a Nightrage műsora. Nagy vehemenciával csapnak a húrok közé a svédek, saját meghatározásuk szerint dallamos death metalt nyomnak, bár nekem legalább ennyire thrashnek tűnik.
A felállás az előbbi: passzírozás vagy nuku látvány. Az utóbbit választom, kattintok néhányat, aztán skerázok a hátsó sorokba. Ott megint gyorsan elunom magam, főleg, hogy nem is komálom az ilyen zenét, úgyhogy ismét elvonulok a bolt felé. Valamikor vettem egy CD-t, valószínűleg ekkor.

Jön a az egyesült államokbeli Malevolent Creation, amely a Bolt Throwerhez hasonlóan egy élő kövület. 87-ben alakultak, de igen sok probléma, többek között rengeteg tagcsere hátráltatta őket, úgyhogy nem jutottak föl a legnagyobbak közé, pedig keményen kaparnak: egy csomó fain anyagot letettek már az asztalra. Néhány albumukba még korábban belefutottam, aztán a koncert előtti héten módszeres tanulmányozásnak vetettem alá a pályafutásukat. Igen elégedett voltam, úgyhogy nagy reményeket fűztem a műsorukhoz, és nem is csalódtam. Miért is csalódtam volna, hiszen az ámerikai death-színtér második vonala is olyan erős, hogy azzal csak Európa legjobbjai vetekedhetnek.
Értük már érdemesnek tartom vállalni a kebabizálódás kockázatát, úgyhogy nagyrészt elöl tátom a szám. Igen jóféle death metalt nyomatnak, amit az tesz számomra különösen élvezetessé, hogy lépten nyomon régi Slayer-hatásokat vélek felfedezni. A két gitáros keményen osztja a gyilkos témákat, a vékony, magas énekes pedig hosszú karjaival groteszken gesztikulálva, masszív áradatban zúdítja ránk barátságtalan kinyilatkoztatásait. Akár egy gonosz próféta. Yez. Itt egy Cannibal Corpse számot említenék meg: Zombik gödre. Természetesen ez sem a zenéről jutott eszembe, hanem megint a nézőtérről...

A Bolt Thrower előtt már időben előrefurakodok, igyekszem valami jó pozíciót kiharcolni. A legelső sorba képtelenség bejutni, hogy stílszerű legyek, ott mindenki durván entrenched (beásva, elsáncolva - egyben egy szám az új albumról.) Elől feltűnően sok a hozzám hasonlóan élemedett korú metalfej, aki már megszabadult a loboncától, ami jelzi, ez nem a tinik zenéje. Iszonyú a tolongás, ami előrevetíti a ránk váró káoszt. Aztán jön a grandiózus, diadalmenet zenéjére emlékeztető intro, és bevonulnak a metal nagy öregjei. Beszélgetnek, viccelődnek, semmi pózolás, nagyon szimpatikusak. Bizony az idő vasfoga a hősökkel sem bánik kíméletesen, akad már némi felszíni rozsda a hadigépezeten, de gyorsan kiderül, hogy a tudás a régi, a lelkesedés töretlen. Az új album nyitó számával kezdenek: At First Light, amit követ az Entrenched, akárcsak a korongon. A Bolt Thrower élőben is azt nyújtja, amit a lemezein, ez a zene egy szonikus cölöpverő. Borzalmas súllyal szólnak a gitárok, és az egyszerű, de nagyon eltalált riffek irgalmatlanul beletipornak a földbe, nincs kegyelem.
Az új albumról nem akarok ódákat zengeni, mert már megtettem itt. A nézőtér olyan, mint egy fortyogó katlan, ilyen lehetett, amikor múltkor a mekkai zarándoklaton tiporták egymást az arabusok. Ősrégi klasszikusok következnek: a World Eater, amivel variálnak valamit, mintha ez lenne a szám eleje, aztán a második fele meg a Cenotaph. Sikerül még előrébb furakodnom: két első sorban álló között egyik lábamat a színpadnak vetem, úgy tartom magam, hogy be ne lökjenek a nyamvadt dobogóra.
Következik a kedvencem az új albumról: The Killchain. Jejejeje, ezt vártam a legjobban! Úgy pusztítanak ezek a manusok, mint egy faltörő kos, magamból kivetkőzve ordítok az elragadtatástól! Ekkor már a legelső sorban állok, a monitorokon támaszkodva rázom a fejem, de nem sokáig, mert az életemért, meg a fényképezőgép épségéért kell küzdenem. Kár, mert ezt a zenét headbangelésre találták ki, ilyen vadállati középtempós témákat senki más nem tud kitalálni! És ami végképp beszarás: ezek szemmel láthatólag húsz év után is élvezik a koncertezést, vagy legalábbis nagyon jól el tudják hitetni!

Hátamon érzem több tucat ember súlyát, iszonyatos, de sebaj, hiszen minden, ami nem öl meg, erősebbé tesz, tartja a mondás. Külön élmény, hogy Gavin Ward néha ráköp a kezemre, sajna ezekkel a relikviákkal nem tudok eldicsekedni. Jön a Powder Burns a 98-as Mercenary albumról, majd az új lemez címadó dala: Those Once Loyal. Ezt követi a The IVth Crusade, aztán befejezésként az új anyag záró tétele: When Cannons Fade. A tolongás embertelen, én még ilyet nem láttam. Szakad rólam a víz, egyszer leesik a fényképezőgép, de még időben elkapom. A végén a tömeg, mint egy százkezű, százlábú szörny, megcsócsál és kiköp, kinyomnak az első sorból, nekem pedig elég volt, menekülök. A ráadás számokat már hátulról hallgatom: az első a Honour Valour Pride-ról a Contact Wait Out (ebben nem vagyok biztos), majd következik az egyik legnagyobb Bolt Thrower szerzemény, a For Victory. Hatalmas élmény, ahogy mindenki együtt üvölti Karl Willetsel, aki megmutatta, hogy még mindig iszonyú jó frontember, hogy Now time to die ... For Victory!
Már csak a hazautazás és a rövid számvetés marad hátra. Ezek szerint az este mérlege:
- néhány frankó szuvenír,
- két aláírás a Warmaster CD-m bookletjére,
- egy eldeformálódott szemüvegkeret, (remélem hazafelé lefagyott annak a csontrészeg rasztának a bránere, aki a nyakamban csimpaszkodott),
- az egyik kedvenc bandám hatalmas koncertje, ami nagyszerű élmény volt, megjegyezve, hogy talán négy vagy öt zenekar van a világon, amelynek zenéjét ilyen mostoha körülmények között élvezni tudtam volna.

hyena