Mulholland Drive (film)
[2006-09-25] - Lambert

Mivel utolsó filmajánlómnak végül szomorú aktualitása is lett, így mostani írásomban egy olyan művet kerestem, mely a legkevésbé földhözragadt, a legkevésbé szokványos, materiális dolgokhoz köthető. Persze lehetne szó mesefilmről, de a heavymetal.hu-n súlyos filmekről kell írni, súlyos arcoktól. A címben nevezett mű rengeteg értelemben súlyos.

Elöljáróban elmondanám, nem vagyok a filmeket filozófiai vitákra bocsájtó okostojás, aki garbóban ilyeneket mond például, hogy "számomra ez a jelenet az élet tökéletes sivárságát helyezte kontextusba az egyén belső világának és szubsztanciájának destabilitásával…stb." A filmek alapesetben több funkciót láthatnak el: először is szórakoztathatnak, ugye. Ezt többnyire úgy értelmezik a filmgyárak, hogy szar poénok keverednek nyálas, sitcomra építő sztorival vagy robbantásokkal, lövöldözéssel. Persze, ezek között is lehetnek jobban sikerült anyagok, sőt kisebb remekművek is, de a sok celluloid-hasmenés között az ember vágyik a kicsit tartalmasabb alkotásokra is. Aztán van az a film, ahol egy komoly, vagy nem komoly mondanivalót közvetíthetnek a rendező szemével, akinek szíve joga eldönteni, mennyire legyen ez szórakoztató. Ha vicces akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ezeken kívül van még David Lynch és a hozzá hasonló különcök. Szerintem a mester az átlag moziba járók megtestesült rémálma. A mindenfajta kötöttséget magáról lerázó direktor, simán párhuzamba állítható a metal muzsika öntörvényű, szabályokra, elvárásokra fittyet hányó, innovatív képviselőivel. Már a Twin Peaks sorozat groteszk, bizarr világa magában hordozta a késői Lynch művekre jellemző öntörvényűséget és ez a Mulholland Drive–ban öntött szerintem tökéletes formát. Persze, a mester egyik korábbi filmje, a Kék Bársony (mely bizonyos értelemben tekinthető a Twin Peaks folytatásának is) és a sokat emlegetett sorozat is alapmű.

A Mulholland Drive-ban a rendező folytatta a Lost Highway című, előző filmjében elkezdett ámokfutást: egy kerek sztorit apró darabokra cincált, majd tetszése szerint felépített ebből egy világot, melyben az álom és valóság határai elmosódnak, a hangsúly az egyes jelenetekre és a bennük szereplő karakterekre tolódik. A klasszikus cselekményvezetést ilyen szempontból elfelejthetjük, kérdőjelek sokasága ugrál a néző szeme előtt, de az elképesztően bizarr hangulat és a csodálatos képek képesek megragadni. A film tele van szimbólumokkal, elejtett elszólásokkal, melyek segíthetnek kirakni a puzzle-t, de éppen az adja ezeknek a műveknek a csodálatos voltát, hogy a néző többféleképpen értelmezheti a lepergett képeket. Így a direktor az általa gyakorolt szabadságot a nézőre is kiterjeszti.

Miről szól a film? Jó kérdés, nehéz megválaszolni, talán az én értelmezésem (melyeken kívül adódhat még számos egyéb is) segít a megfejtésben azok számára, akik úgy döntenek, hogy részt vesznek ezen a roppant nyomasztó utazáson. Az egymás mögé pakolt jelenetek alapján az alapszitu a következő: egy színésznő, Betty (Naomi Watts) Hollywoodba megy, hogy szerencsét próbáljon, de nem igazán sikerül neki. Egy másik színésznővel Camille-al (Laura Harring) kezd viszonyt, hogy előrébb jusson, de az inkább a rendező (Justin Thearoux) ágyában köt ki.
Erre Betty bérgyilkost fogad, hogy megölje Camille-t. Egyszerűnek is hangozhat, de Lynch többek között azzal adja fel a leckét, hogy ennek az alapsztorinak egy álom-változata is be van építve a jelenetek közé, melyben minden a visszájára fordul, vagy kicsit másképp történik. Sőt, ha meggondoljuk, egy idő után nem is tudjuk, mi a határvonal a valóság, Diane álma, vagy épp megbomlott elméje között. S persze ott vannak még a látszólag funkciótlan jelenetek, szereplők, szimbólumok, meg az a tény, hogy a valóságban és álomban ugyanazok a karakterek más néven szerepelnek. Szóval, nincs könnyű helyzetben a néző, de szerintem egy igazi független alkotó számára ez nem lehet szempont. A Lynch-hangulat tökéletes, a jelenetek emlékezetesek (srácok, egy két-helyen lehet nyálat csorgatni!), felbukkan a Twin Peaks-ből ismert törpe, és a házak között bújkál maga a Gonosz.

Ha könnyű, felhőtlen szórakozásra vágysz, nem ajánlom, de ha emlékezetes alkotást akarsz, némi agymunkát, akkor kutasd fel a Mulholland Drive-ot. Persze halálosan komolyan venni nem kell. Ez is csak egy film.

Lambert