Hatebreed - Jamey
[2007-07-02] - Hajas

Mivel három éve már interjúztam a Hatebreed énekes Jamey Jasta-val, így úgy gondoltam, ezúttal nem a csapat körüli aktualitások fogják a beszélgetés gerincét képezni. Úgy döntöttem inkább, hogy ez a ritka szimpatikus frontember legyen a következő áldozata személyeskedő rovatomnak, nem is eredménytelenül, ugyanis marha érdekes dolgokról dumáltunk, amikor meglátogattam a Mestert a turnébuszuk végében, pár órával a full extrás, agyszaggató A38-as buli előtt.

Mik voltak az első kedvenceid a metal és hardcore vonalról, illetve hány éves voltál ekkortájt?

Nos, 10 éves voltam ’87-ben, ami egy jó év, hisz épp táboroztam, ahol találkoztam nálam picit idősebb srácokkal, akikkel együtt mentünk koncertekre, ami addig egy új és őrült világ volt számomra. Meg egyébként is jó év volt az: jöttek ki lemezek, tudod, olyan ismertebb bandáktól, mint Guns 'N' Roses, ami egy jó kezdőlépés a fiatal srácoknak. Később megismertem olyan bandákat is, mint Iron Maiden, aztán ahogy idősödtem, egyre jobban beleástam magam ebbe az egészbe. Ezt követően egyre inkább a súlyosabb zenék felé fordultam, mint thrash, hardcore és punk, de azért persze szerettem rock és ska zenéket is. Kedveltem a The Doors-t, az AC/DC-t, a Fishbone-t, a The Mighty Mighty Bosstonest, de a Fugazit is imádtam, ami végül el is vezetett a Minor Threathez, majd különböző hardcore bandákat is kezdtem felfedezni. Ez a korszak 10-től 15 éves koromig tartott. Ekkortájt már vadul vásároltam lemezeket, fanzine-eket, postereket és matricákat, szóval nagy zenegyűjtővé kezdtem válni. Aztán rájöttem, hogy élőben is meg kell nézni a bandákat, így elkezdtem járni különböző koncertekre. Ez tökjó volt, de valójában nem jöttem ki ezekkel az emberekkel, mert ez egy zárt közösség volt, aztán láttam az Exploitedet, a Biohazardot és a Type O Negative-et, és itt azt mondtam, hú, ez már igen, velük akár már kezet is lehetett rázni, sőt nem zárkóztak be a buszukba, hanem odaköszöntél nekik, és éreztem a közvetlenséget.

Mi volt az első és a legnagyobb koncerted rajongóként?

Hú... Azt mondanám, hogy egy kábé 400 fős Metallica buli volt a legjobb, egy nagyon kis klubban. Ezt a bulit kizárólag a fan clubnak adták. A jó helyen és jó időben voltam New Yorkban, és az egyik barátom, aki dolgozott nekik, azt mondta, van két jegyem, mire azt feleltem, gyerünk! Aki ott volt, annak egytől egyig ledarálták az agyát. El sem tudod képzelni, hogy milyen lehet a Metallica-t 400 ember előtt látni, szóval ez volt az egyik legjobb buli, amit valaha láttam.
Az első koncertem pedig egy helyi buli volt, ahol helyi punk és hardcore bandák kicsi, de tökjó bulikat adtak, és ment a stagediving, meg mindenki énekelt a színpadon, szétrúgták a lámpákat, szóval klassz volt.

Ha van kis szabadidőd, miket hallgatsz mostanában?

Az új Queens Of The Stone Age-et hallgatnám, de ma széttört pár CD-m. Aztán a Spoilert New Yorkból, amit Life Of Agony-s srácok csinálnak, új Three Inches Of Bloodot, meg egy Meltdown nevű hardcore bandát is hallgatok. Ezek a csávók (itt mutatta a CD-t - Hajas) az Against Ausztráliából. Két iPodom van, tele zenével, többet nem is kívánhatnék, fölösleges lenne egy harmadik.:)

Láttam a To The Threshold clipjét. Ez csak egy sztori, vagy ilyen rossz volt a gyerekkorod?

Nem, ez csak egy sztori, de mindenki ezt kérdezi, mert azt hiszik, ez az én gyerekkoromról szól. Az igaz, hogy vitatkoztam anyámmal, aki épp csak elvált apámtól, de már összejött egy másik férfivel. Emlékszem, ültem otthon, és néztem a Headbanger’s Ballt, ő meg a pasijával volt, ami '89-ben történt egyébként. Ezt bele is vettem a történetbe, szóval ennyi a valós része a sztorinak, de maga az egész verekedés a videoban már kitaláció, tehát hogy a srác megpróbál szökni, mivel a nevelőapja terrorizálja őt, amit az anyja lát is, a srác pedig a zenébe menekül. Ez egy nagyon egyszerű történet.

Mondd el légyszí, milyen egy átlagos napod egy turnén?

Oké. Egy normál turnén, ahol nem 15 órát vezetünk éjszakánként, hogy másnap semmit se tudjunk csinálni, csak ülni a buszon és DVD-t nézni, tehát egy normális napon, mint például amikor Moszkvába mentünk, meg tudtuk nézni a Kremlt és más nevezetességeket, interjúzni, fotózkodni, kajálni, találkozni a többi bandával. Néha együttlógunk azokkal a csapatokkal is, amiket már ismerünk otthonról, mint például most az As I Lay Dying-gal, ami tökjó. Az idő döntő része viszont munka, bár sok ember azt hiszi, hogy ez egy nagy vakáció. Frissítjük a weboldalt, a pólókkal kapcsolatos munkát felügyeljük, meg kell találni a következő klubhoz vezető utat, megnézni az e-maileket, és egyéb ügyeket intézni. Viszont vannak olyan napok, amikor csak utazunk, megnézzük a várost, lemegyünk a strandra, lógunk, ilyesmi.

Azért ez néha elég uncsi tud lenni, mármint a koncerteket leszámítva, nem?

Igen, különösen a sok vezetés. Tegnap este például esett az eső, és be is áztunk, úgyhogy a pólómat használtam a víz feltörlésére. Meg egyébként is minden DVD-t vagy hússzor megnéztünk. Mindenki megőrül már a másik látványától, mert zavarjuk egymást. Szóval, néha nagyon unalmas tud lenni.

No, és mi a helyzet a groupiek-kal? Mert hát elég ismert vagy...

Nem hiszem, hogy ez a groupie dolog egyáltalán létezik. Véleményem szerint ha a férfiak és a nők tetszenek egymásnak, akkor inkább egy bárban jönnek össze, vagy egyéb nyilvános helyen, és ha mindketten akarják a sexet, akkor rajta! Azokat a csajokat, akik várnak minket a turnébuszunknál, és már megvoltak ennek, annak, meg amannak a bandának, talán már nevezhetjük groupienak, de majdhogynem kizárólag srácok és zenekarok vannak a buszunknál. Szeretem a lányokat és a zenekarokat, és időnként belőlem is groupiet szoktak csinálni, nem tudom.:) De nem jellemző, hogy várnék rájuk kint, a koncert után.:)

Már rengeteg bandával turnéztatok. Kik voltak a legnagyobb seggfejek?

Mindenki ezt kérdezi, én meg sorra azt felelem, hogy az emberek általában tartanak tőlünk, így mindenki nagyon kedves, érted? Mind úgy gondolja, hogy "nem akarok függni ezektől, mert elég őrültül néznek ki". Szerintem viszont soha nem rúgtuk úgy istenesen össze a port senkivel, nem voltunk faszok másokkal. Bruce Dickinson viszont egyszer elég nyers volt velem, de ettől még imádom.

Miért volt ilyen?

Nem tudom, de igazából még csak nem is érdekel. Odamentem egyszer hozzá, hogy "Hello, nagy rajongód vagyok, sőt már interjúztam is Veled a Headbanger's Ballban, és jó újra látni", meg ilyenek, erre ő: (Itt Jamey nagyképűnek szánt, flegma hangot hallatott, és látványosan hátat fordított egy pillanatra - Hajas). De mondom, nem foglalkozom ezzel, engem is láthatnak rossz passzban az emberek. Ez volt az egyetlen negatívnak nevezhető tapasztalatom egyébként.
Filmben mik a favoritok?

Szeretem a Cronost, a Hellboyt, és Arnold Schwarzeneggert. Minden filmjét, még a legrosszabbakat is: imádom a Total Recall-t, a Predatorokat, a Terminatort. Kedvelem Bruce Willist is: Sin City, Hostage és a Die Hard, ami a legnagyobb trilógia.

A negyedik részt láttad már?

Még nem, de próbálom megszerezni DVD-n.

Hiszel Istenben?

Igen, természetesen. Hiszek az univerzumban, ami biztos, hogy nagyobb, mint látszik. Nagyobbnak kell lennie.

Meglep, hogy hivő vagy.

Nos, az emberek, amikor olvassák a dalszövegeinket, azt hiszik, hogy ez egy ateista banda, pedig nem, mert hiszek abban, hogy van egy magasabb létforma is.

Kedvenc kaja és pia?

Nos, minden, ami rosszat tesz nekem, és ez a fő problémám.:) Tényleg minden ételt szeretek, amitől kövérebb leszek. Ami az italt illeti: nem is tudom, ezen a turnén épp almalevet iszom, akárcsak a többiek, de nem tudom, miért. Vettünk belőle már egy csomót, különösen itt, Magyarországon. Ez egy almalé környék: bárhova mész, almalevet találsz.

Ki a legszexisebb női híresség?

Hú, nem tudom, nehéz kérdés. Bejön a csaj A Rém című filmből, bár ott nagyon rosszul néz ki. Tudnom kéne a nevét... (Ahogy az interjú után utánanéztem a neten a film szereposztásának, feltehetőleg Charlize Theronra gondolt - Hajas)

Érdekel a politika?

Mostanában csak Matt és Frank (a dobos és az újabbik gitáros a Hatebreedből - Hajas) beszélget ilyesmikről, őket érdekli. Ők képviselik a politizáló oldalát a csapatnak, de nem is tudom, engem ez hidegen hagy. Európában mindenki a politikai beállítottságunkra kíváncsi, különösen az utált és átgondolatlan amerikai kormány ismeretében. Mindenki azt hiszi, hogy a Hatebreed egy politizáló banda, vagy hogy nagy demokraták vagyunk, de engem nem érdekel a téma, ami talán hiba. Nem kell tudnom, épp ki az elnök, és nem is érdekel. Ugyanakkor lassan 30 vagyok, és van egy lányom, tudod, aki által már másképp látom a dolgokat, és miatta remélem, hogy majd olyan törvényhozók jönnek, akik jobbá teszik a világot.

Elég népszerű vagy, de valahogy mégis megmaradtál ugyanannak a srácnak, aki a sikereid előtt voltál. Mi a titka, hogy valaki sztárként is megmaradjon szerénynek?

Egyszerűen csak hálás vagyok. Nem felejtek el köszönetet mondani ezért az egészért, sőt újabban ezt el is kántálni minden nap. Rengeteg olyan dolgot láttam már, mint halál, függőség, vagy akár olyan embereket, akik marha tehetségesek voltak, de tönkretették az életüket, és másokat nagyon megbántottak, amit én nem szeretnék. Az a lényeg, hogy emlékezz erre, és élvezd ki az életet. Ez minden, amit tehetsz. És az emberek, akik támogatják, amit csinálunk, nagyon hasonlóak hozzám. Ők tudják, hogy én is csak ugyanolyan rajongó vagyok, mint bárki más, hogy próbálok segíteni más zenekaroknak, és tenni egyéb dolgokat, lehetőleg etikusan, hogy rájöjjenek ezek a csapatok, hogyan éljék túl azt a nagy nyomást, ami rájuk nehezedik. A mai rajongók már tudják, hogy milyen nehéz talpon maradni a zeneiparban, és hogy milyen gonosz egy üzlet ez, ezért felnéznek ránk. Az emberek tisztelik bennünk, hogy a Hatebreed sose változtatta meg a hangzását, a mondanivalóját, és még mindig ugyanazok a srácok illetve zenekar vagyunk.

És soha nem fogtok ilyet tenni?

Mármint váltani? Nem, pedig mondhatom, az elmúlt 12 évben kaptunk pénzes ajánlatokat, hogy kössünk kompromisszumokat, és hát ja, tudnám is mire használni a lóvét, segíthetne nekem, adna néhány dolgot. Jobb körülmények közt tudnánk turnézni, de ha meghoznám ezt az áldozatot, az emberek mind azt mondanák, hogy "ezek eladták magukat", meg "finomítottak a hangzásukon, hogy népszerűbbek legyenek". Nem hinném, hogy jól érezném magam a bőrömben. Az egészet azért csinálom, hogy jobban érezzem magam, mert a zene képes erre, tudod. Akár olvasol róla, akár hallgatod, vagy egyéb módon kapcsolódsz hozzá. Ha Te például írsz az újságodba egy lemezkritikát, és rajongó vagy, akkor segíthetsz a kedvenceidnek. Egyfajta robbanást idézhetsz elő az információval, mert az emberek tanulékonyak, és azt mondják majd: "azt hiszem, meghallgatom ezt a Hatebreed-et, mert azt olvastam róluk egy cikkben, hogy tökjó banda." Ez egyfajta erő, vagy körforgás, és én ebből nem akarok kilépni.

A Supremacy előtt azt lehetett olvasni rólad, hogy kiégett vagy. Mi volt a fő gond, illetve hogy sikerült visszanyerni a lelkesedésedet?

Nos, ez nagyrészt oda vezethető vissza, hogy elképesztő sikereket ért el a Hatebreed. Elértünk ugyanis egyfajta magasabb szintre, ahova hardcore bandának még sohasem sikerült, tudod. Nemcsak kétszer annyi lemezt adtunk el, mint a legsikeresebb hardcore bandák, hanem egyenest tízszer. Hatalmas nyomás nehezedett ránk azon a téren, hogy ne csak megőrízzük ezzel a régi rajongókat, hanem maradjunk is ugyanazok a srácok. Ráadásul rengeteg gonosz, irigy, negatív és egyéb dologgal kellett szembenéznünk a zeneipar részéről. Egy idő után fárasztóvá válik ez a fajta féltékenység, és hogy egyesek szeretnék látni a bukásunkat, sőt tettek is ezért. A családom és a barátaim segítsége nélkül, meg azokéval, akik törődnek a bandával, biztos hogy nem sikerült volna túltenni magamat ezeken a dolgokon.
Ehhez még vedd hozzá, hogy a nagybátyám öngyilkos lett, a menedzserünk meg agytumorban halt meg, szóval elhagytam magam, és nehéz volt talpraállni, ráadásul minden nap ittam a turnén. Ez egyfajta lavina volt, ami majdnem két évig tartott. Voltak viszont jó pillanatok is, szóval egyszer fent, egyszer lent. Kaptunk Grammy díjat, mint minden idők legjobb hardcore bandája, és folyamatosan ott voltunk minden TV-ben és magazinban, meg a Headbanger’s Ball turnén. Szóval ezek arra utalnak, hogy jól is tudnak menni a dolgok.
Most már más szemszögből nézem a dolgokat, ami jó, mert így jobb lemezt tudok csinálni. Talán még hálásabb is vagyok, mint valaha amiatt, hogy az emberek még mindig itt vannak azután, hogy ennyi minden történt velem, szóval ez nagyon feldobott.
Mindenki tudja, hogy nagy underground rajongó vagy. Mit jelent számodra az underground?

Hogy egyfajta "csináld magad" módon turnékat szervezel, kiadóknál kopogtatsz, garázs zenét nyomatsz. Egy csapatban mindenki tudja a maga dolgát, és nem dolgoztok nagy kiadóval. Vannak nagyszerű underground kiadók, mint a Relapse: minden lemezüket imádom, ráadásul különböző stílusú bandáik vannak.

Egyfajta túlélők vagyunk, nem? Úgy értem, a hétköznapi emberek sose fogják megérteni az undergroundot...

Igen, abszolút. A mi generációnk még más volt, mint a mostani. A fiatal srácok már készen kapják azokat az infokat, amik után mi még kutattunk. Ez rendben is van. Sokkal inkább az Internetről szól nekik ez az egész: olvasnak egy bandáról egy újságban, és utána talán letöltik a lemezt, amiről megszeretnek majd pár dalt. Ez már nem a zenekarok karrierjéről szól.

Hazudnál a bíróságon, ha ezzel megmenthetnéd egy haverodat?

Simán. Anélkül persze, hogy gyanúba hoznám magamat, vagy másokat. Én inkább az utca törvényében hiszek, ami nem a beszédről szól. Ahonnan én jöttem, ott ez a szokás. Nem működünk együtt a rendőrséggel, ami talán egyik hibám, de tudod...

A szövegeid, mint például Smash Your Enemies, gyakran erőszakosak, pedig nem tűnsz valami tough guy-nak.

Ezek a dalok a fiatalságomról szólnak. Lógtunk kint a sarkon, és bunyókba keveredtünk, majd lementünk egy koncertre, és ott is. Nagyon őrült voltam. A saját koncertjeinken is előfordult ez: haverokkal és más bandákkal bunyóztunk. Álltunk vagy harmincan a sarkon, és ráugráltunk emberekre. Seggfejek voltunk. Ez a fajta viselkedés egyébként kábé 15-17 éves korom körül jellemzett. Aztán 17 voltam, amikor elkezdtem a Hatebreedet. Ekkortájt írtam a Smash Your Enemies szövegét, bár nem hittem volna, hogy valaha is felhasználom, de végül mégis. Ha figyelmesen olvasod el a szövegeinket, láthatod a pozitív üzenetet, mert idővel rájöttem, hogy a negatív mondanivaló céltalan. Vegyük például a Yale egyetemet, ami egy világhírű iskola, George Bush is odajárt, akárcsak más gazdag, befolyásos emberek. Ha ott lógunk huszan, és meglátjuk, hogy jön valaki, aki úgy fest, mint egy Yale-es diák, és azt mondjuk, hogy "gyerünk, öljük meg", az nem működhet, csak még több problémát okozhat, mert céltalan. Egyszerűen csak megtanultam, hogy inkább az a megoldás, ha nem csinálom, csak írok róla egy dalt.

Azért még bőven haverkodsz kemény csávókkal, elég megnézni például a NYHC zenészeit.

Ja, de nézd csak meg ezeket a bandákat: már felhagytak ezzel a szokásukkal. Csinálják a dolgaikat, jó útra tértek, profivá váltak, sőt másokkal is jót tesznek, nem pedig önbíráskodnak, hogy elveszítsék a lehetőségeiket. Minden zenész ezt csinálja egyébként, például rappereknél, vagy metal és rock muzsikusoknál is probléma, hogy erőszakosak egymással, ami csak rosszat tesz nekik. Szerintem néhányunk: mi, a Madball, az Agnostic Front már tanultunk a korábban elkövetett hibáinkból, szóval profibban dolgozunk.
Mi a véleményed az Internetről, úgymint fórumok, chatek, mp3-ak?

Szerintem egy nagyon erőteljes eszköz. Mostanában van egy csomó Internetes újság, amelyek könnyen fel tudják tenni a cikkeiket, szóval az információ már egyszerűbben elérhető. Ha például valami történik egy koncerten, utána egyből kikerülhet az info. A létező legjobb dolgokra kell használni az Internetet, hogy valami pozitív süljön ki belőle. Nincs is ezzel problémám. Mi láttuk az eladási mutatóink csökkenését a töltögetés miatt, de ez visszavezethető arra, amit korábban az mp3-azó generációról mondtam.

De ezek nem is igazi rajongók, mert azok megveszik az eredeti hanghordozót...

Ja, ez így van. Ha tetszik nekik, akkor nagy részük tényleg elmegy, és megveszi, ami klassz dolog, de van néhány srác az igazán fiatal generációból, aki úgy érzi, hogy nem szükséges pénzt kiadni ilyesmire, mert azt gondolja, hogy "á, ezek a zenekarok úgyis gazdagok", de ez nem igaz, mert igenis szükségünk van a támogatásra. Az segít nekünk, ha megveszik a lemezt boltban vagy iTuneson.
Mondok Neked egy példát egy srácról. Azt mondta, "nem veszek CD-t, mert nem tudom, hogy kell kinyitni". Harcolt vele, feszegette, sőt cigivel égette a celofánt, de nem tudta megfejteni. Ez egy tizennégy éves gyerek volt.

Ne szívass...

Komolyan mondom! "Utálom a CD-ket, mert nem tudom kinyitni!", és ilyen esetből millió van!

Profi zenész vagy, tehát ebből élsz. Mi a legjobb és legrosszabb dolog a profi zenélésben?

A legjobb koncertezni, lemezeket kiadni, emberekkel megismerkedni, és csomó olyan élményem van, ami normál munkahelyen nem adatna meg. A legrosszabbak: nem fürödni:), ott élni, ahol mindig járkál valaki, és hogy össze vagy zárva másokkal. Ilyenkor egy kis magányra vágyom, és mindenkiből elegem van.

Meg gondolom, sokat vagy távol az otthonodtól...

Hát ja. Amikor hazamész, éjjelente döglesz a kanapén, TV-zel, odamész a hűtőhöz, és kinyitod, mert itt csak kis fridzsider van.

Hajas


A múltkori Hatebreed interjúnk itt olvasható.
A csapat előző lemezéről itt írtunk.
A zenekar weboldala pedig itt található.