Hatebreed, As I Lay Dying, Embers – 2007. június 26., A38
[2007-06-29] - downer

A jelenkor egyik legjobb hardcore zenekara a Hatebreed, szerintem ez nem is vitás. Azonban attól, hogy valaki lemezen magas színvonalú muzsikát produkál, még nem jelenti azt, hogy élőben is képes erre a teljesítményre. Ezt az alakulatot persze nem nagyon féltettem ettől, sokkal inkább egy másik kérdés foglalkoztatott: az év koncertjére látogatok-e el ezen a szép, júniusi napon az A38 hajóra, vagy sem?

Mire beértem a már ekkor is agyig megtelt terembe, a szombathelyi Embers zenekar jócskán izzott a színpadon. Az ismeretlenség homályából mostanság előlépő srácok igen profin nyomatták divatos, dallamokat sem nélkülöző metalcore muzsikájukat (meglepő módon, nyitózenekari szinten a hangzással sem volt gond). Bár nagy újdonsággal nem szolgál a csapat, azért azt hiszem, ilyen produkcióval, mint ez, igen könnyen bebetonozhatják magukat a hazai extrém metal színtér képviselői közé.

Egy szűk félórás átszerelést követően, kilenc óra tájban aztán színpadon termett az este első igazi attrakciója, a San Diego-i As I Lay Dying. Igencsak meglepődtem azon, hogy itthon ekkora népszerűségnek örvend a zenekar. Kövezzenek meg érte, de szerintem annyira azért nem észbontó a csapat (ha már választani kell az "As..." nevű bandák közül, akkor inkább az As Blood Runs Black-re szavazok).
Na, de térjünk vissza a bulira! AILD-ék első magyarországi fellépése igencsak erőteljesre sikeredett (hogy eddig miért nem jöttek, arra szerintem a hamarosan megjelenő új lemezük címe ad elég találó magyarázatot: An Ocean Between Us). Már a beállásnál lehetett érezni, hogy a hangzás nem fogja akadályozni a csapatot a közel egyórás, minőségi forgácsolásban. És valóban: a vastagon szakító gitárok (Phil Sgrosso és Nick Hipa ujjai nyomán), a keményen dörgő basszus (Josh Gilbert – kár, hogy az egyébként igen jó énekdallamai kicsit elvesztek a túrásban) és az igen magas színvonalú dobjáték (Jordan Mancino) olyan energiákat szabadított fel, amely percek alatt átragadt a lelkes rajongótáborra is, és így a hajó azonnal lüktető, fortyogó katlanná változott.
Vidéki gyerekként sok negatív kritikát hallottam már a budapesti közönség aktivitására vonatkozóan, viszont itt teljesen elképedtem azon, hogy milyen komoly stagedivingra képesek néhányan. Le a kalappal, persze a szervezők előtt is, hogy mindezt szó nélkül hagyták. Bár az tuti, hogy a hardcore-metalcore zene kiherélését jelentené, ha klubkoncerten nem lehetne "búvárkodni".
Az igen rövid műsoridőbe a csapat a legnagyobb As I Lay-slágereket igyekezett belepréselni (például Forever, 94 Hours, Empty Hearts), és a tagok arcán igen gyakran végigszaladó mosoly egyértelművé tette, hogy bizony nekik is bejön, amit látnak. Azt hiszem, nem kétséges, hogy viszontlátjuk még a fiúkat Magyarországon!

Mint ahogy valószínűleg a Hatebreed-re sem kell majd újabb 3 évet várnunk, hogy megtiszteljenek minket. Legalábbis mindenki kedvenc frontembere, Jamey Jasta koncert közben ígéretet tett arra, hogy ezentúl minden turnéjuk érinteni fogja kis hazánkat. Úgy legyen! Ha az As I Lay Dyingról azt írtam, hogy igencsak egészségesen szóltak, akkor a Hatebreedre már nem is tudom, milyen jelző illene. A New Haven-i srácok kegyetlenül gyilkos show-t vágtak a pofánkba (örülök, hogy a kétgitáros felállást láthattuk), megmutatva, hogyan is kell 2007-ben eladni egy különben is agresszív muzsikát.
Bár kellett pár taktus ahhoz, hogy a kezdeti hangorkán maximálisan élvezhetővé váljon, én már az első hangok után megkaptam a választ a felvezetőben feltett kérdésre. Bár ennek az esztendőnek még csak a fele telt el, de így is ki merem jelenteni, hogy ez bizony az év koncertje volt!
Élőben hallani az olyan klasszikus harci himnuszokat, mint a Proven, a Doomsayer, a Beholder Of Justice, vagy a Perseverance maga volt a megtestesült gyönyörűség. Természetesen az új lemezt, a Supremacy-t sem hanyagolták, a tavalyi év egyik legnagyobb durranásáról is megkaptuk az emberbőrbe csomagolt kis gyűlöletcsomagot (Defeatist, To The Threshold, Destroy Everything, As Diehard As They Come). Ez alatt a közel egy óra alatt kölcsönösen magas hőfokon égett mind a zenekar, mind a közönség. A fáradhatatlan nézősereg ezúttal is kitett magáért: ment a mosh és a stagediving rendesen, öröm volt nézni.
Persze Jamey-éket is. Sean baromi súlyos arc, egész buli alatt, miközben játszi könnyedséggel ontotta a keze azokat a bestiálisan zseniális riffeket, kegyetlen grimaszokat vágott, meg üvöltött, ahogy a torkán kifért. Bár a szemébe húzott sapka kissé mókássá tette az egész megjelenését, de ezt azért nem mertem volna a szemébe mondani.
Természetesen a legnagyobb őrjöngést a két zárónóta (I Will Be Heard, majd kis hatásszünetet követően a Live For This) váltotta ki a publikumból, melyet Sean kellően metalosan vezetett fel: a Slayer Raining Bloodjának (bár ezt anno már a Sportszigeten is megjátszották) és a Sabbath Into The Voidjának kezdő taktusaival.

Úgy érzem, megérte Debrecenből eldöcögni az A38-ra, ilyen bulikat hetente el tudnék viselni. Az más kérdés, hogy a füleim nem nagyon, mert még e sorok írásakor is baromira csengenek és fájnak, de ezt a zenét én még süketen is élvezném.

downer


Koncertfotók: downer
A Hatebreed előző lemezéről itt, az Emberséről itt írtunk.