Sziget Fesztivál - 2007. augusztus 9., 11., 12., 13., Budapest, Hajógyári Sziget
[2007-08-16] - heavymetal.hu

2007. augusztus 9.

Várható volt, hogy nem lesz olyan izmos az idei Sziget, mint a tavalyi, mert hát végigcsápolni a Sick Of It Allt, a Fear Factoryt és a Cathedralt megismételhetetlen lehetőség. Idén a Soulfly és a Nevermore miatt azért mégis úgy döntötem, hogy baromság a szobarockerkedés.
Ahogy utaztam a fesztre, tulajdonképpen több száz arcot láttam, melyek közt meglepő módon egy rocker kinézetű se volt. Ennek ellenére tisztességesen összejöttünk a Kalapácsvilág sátorban, hogy megnézzük Maxet és udvartartását, noha ez azért nem volt teltház. Valahogy sose voltam az a kimondott Soulfly rajongó, de hellyel-közzel azért rendben volt a produkciójuk.
Az öreg mindig is csúcszenészekkel vette körbe magát – legalábbis a Sepu után, ahol Igort leszámítva mindenki fakezű volt -, és tényleg öröm volt nézni, hogy ennyire ösztönös, zsírparaszt muzsikát mennyire zeneien lehet előadni. Na, nem Cavalera bácsira célzok, hanem a másik három srácra, kiváltképp erre a Nunez gyerekre. Valami elképesztő dolgokat kalapált össze, bődületes húzással. Tudom én, hogy csak egy segédmunkás – mert hát a főnök mellett nyilván senki se számíthat teljes értékű tagnak -, de akkor is igazságtalan, hogy ennyire keveset emlegetik a nevét a magazinokban a rock újságírók. Szerintem még egy Mastodonban vagy Dillingerben is simán helyt állna ez a dobos-zseni. Az inkább Soulfly, mintsem Sepultura nótákból álló programot (többek közt Troops Of Doom, Arise Again, Babylon, Territory, Jumpdafuckup, Carved Inside, Prophecy) egyébként lelkesen fogadta a közönség, akárcsak a Farkas Zotyával előadott Roots Bloody Rootsot. Elképzelni se tudom, mekkora pillanat lehetett az Ektomorf frontember életében, hogy pár percig együttnyomulhatott nagy példaképével. Nekem a Soulfly zenéje egyébként kicsit uncsi - dacára az igényességre való törekvésnek, például világzenei hatások -, de azért klassz buli volt, mégha szerintem a Pecsában jobbak is voltak 2004-ben.


2007. augusztus 11.

A Nevermore-t népszerűbb bandának hittem, mint a Soulfly-t, ráadásul szombati nap lévén egy agyig zsúfolt sátorra számítottam. Láss csodát: gyenge háromnegyedház volt, amin – ahogy másokkal beszélgettem - nemcsak én lepődtem meg. Azt még megérteném, hogy az előttük fellépő, tök uncsi és halál béna Lordra a kutya se volt kíváncsi (legalábbis úgy hallottam, kevesen voltak, mert akkor még nem voltam ott), pláne a Nine Inch Nails-szel egy időben, de eddig Pecsa kaliberű csapatként tartottam számon a Sohamárt, ami egy Szigeten garancia a teltházas sátorra. Warrel, Jeff, Van valamint a két kisegítő srác hozta a várható profi szintet, és összességében egy élvezetes bulit adtak. Azért mondom, hogy "összességében", mert a csapat utolsó két albuma kevésbé erős, mint elődjei, és ez a fogadtatáson is meglátszott.
A közönség ugyanis nagyobb örömmel fogadta az Inside Four Wallst, a No More Willt, a Believe In Nothingot, a Deconstructiont és a The Heart Collectort (atyaúristen, mekkora nóta!), mint az Enemies és a Godless kevésbé eltalált szerzeményeit. Egyébként mindig is szimpatikusnak tartottam, ha egy banda az újabb keletű dalait erőlteti a bulijain, ahelyett hogy átmenne nosztalgiacsapatba, és effektíve a múltból élne (Priest, Metallica, Queensryche és társaik), csakhogy igazán ütős Nevermore lemezt hét éve hallottam utoljára. Az - újabban feketehajú - Dane mester mellesleg végig lemezminőségben énekelt, meg hát aki nem süket, annak felesleges lenne ecsetelnem, mekkora muzsikusok játszanak itt (kiváltképp Jeff), és pár dal után a hangzás is magára talált. Szóval, jó kis koncert volt, noha a programot nem így állítottam volna össze.

Már harmadszor láttam az új felállású Black-Outot, és Csordás Róbert kezd meggyőzni. Korábban elképzelni se tudtam volna a csapatot Kowalsky nélkül, de szerencsére tévedtem. Az új frontember ugyan nem akkora egyéniség, és pláne nem akkora művészlélek, mint elődje, de egyszerűbb természete (énekhang és konferálás egyaránt) most egy direktebb, rockosabb irányba fogja vinni a zenekart. Hogy lemezen mit tud a srác, majd kiderül, de élőben már jó a csapat. Ami viszont nem szimpi, hogy Zoli nem átall majdnem minden bulit lekésni, és ezáltal vagy jelentős csúszással szokott a húrok közé csapni a társaság, vagy az első pár nótát kisegítő dobossal nyomják le. Bocsátassék meg nekem, de számomra mindkét megoldás amatőr és ellenszenves. Ezt leszámítva viszont oké volt minden, még a hangzás is, csak kicsit rövidnek találtam a programot.

Hajas


2007. augusztus 12.

Az előző napi esőzések természetesen éreztették hatásukat a Sziget végefelé is. Belépve a fesztivál területére igen masszív sártengerrel találhatta magával szemben az odaérkező. Bár így utólag belegondolva, ez még inkább jobb, mint a tüdőgyaluló por.
Útban a Hammer Színpad felé persze azért bosszantott, hogy a hatalmas tömegben nemcsak az embereket, hanem a tócsákat is kerülgetni kell, de aztán mikor négykor a váci Sunday Fury elkezdte műsorát, bizony ráeszméltem, hogy ehhez a mocskos sludge muzsikához, amit a srácok űznek, nem ártott ez a kis "dagonyázás". Előzetesen csak a két MySpace-es dalát (Tell Me, Bullet) ismertem a brigádnak, így a hangulatomat rögtön meg is alapozták azzal, hogy ezzel a kettőssel nyitottak. Mondjuk a többi is könnyedén utat találtam a szívembe, és szerintem az az ember nem tudja, mi a jó, akit nem hatnak meg az efféle dinoszaurusz témák, amiket a Márkus/Herczeg gitárosduó a maroknyi közönség közé eresztett. Egyedül a hangzás nem volt a legütősebb, kicsit zajosan szóltak. Muszáj lesz megvenni a lemezüket!

Ezután jött a Wall Of Sleep. A korai kezdés kicsit rányomta a bélyegét a koncertjükre: kisszámú, nem túl lelkes nézősereg (szánalmas, hogy másnap ugyanekkor a szerintem halálgyenge Zorallon majdnem félház volt), szar hangzás, rövid program. Gáboron látszott is a csalódottság emiatt. Egy jó doom zenekar viszont akkor mutatja meg igazán, hogy mekkora király, ha a feeling és valami iszonyatos őserő mindezek ellenére is át tudja szakítani a zajfüggönyt. Ez meg is történt, köszönhetően az olyan nagyszerű daloknak, mint a Time Of The Goblins, a Sun Faced Apostles, a The Very Same, az I Sleep, vagy a hamarosan megjelenő új lemezről (szintén kötelező vétel!) elhangzott két nóta.

A Stereochrist talán picivel többet volt a színpadon, mindenesetre Dávid nem csak a számcímek bemondására szorítkozott a felkonferálásoknál, és a többiek is elég lazára vették a figurát (például belekezdtek a Paranoidba amivel sikerült is megszívatni énekesüket). Lehettek is lazák, mert ők már végre úgy szóltak, mint az atom, amit lehet, hogy annak köszönhetnek, hogy Kolos az egyedüli hathúrbűvész, így valószínűleg könnyebb dolguk volt a keverősöknek is. Hiányérzetem csak a kimaradt dalok miatt volt (se Swamp Inside, se All Along The River, se Christ Was An Angry Man), de a Chemically Ruled, Good Old Way, Bury Me In Smoke trió azért feledtette velem ezt a kis apróságot. Itt is előkerült egy friss szerzemény, ami szintén nem adott okot a szégyenkezésre.

Hét órától aztán erőszakosabb vizekre irányították a Hammer hajót az aznap még szolgálatban lévő legények. Elsőként a Tesstimony fogott neki a mészárlásnak. Engem sikerült is megijeszteniük, ekkora ugyanis már hozzászoktam a kellemes, fülzsírt kimosó, ólmos riffekhez, és váratlanul ért ez a hirtelen sebesség és brutalitás áradat. Az ismételten rossz sound okán ki is jöttem inkább a buliról, és majd csak a Christian Epidemic végén mertem újra bemerészkedni. Járványék munkásságát az Eltörölt Világ óta nem követem figyelemmel, és a már aznap megszokott ergya megszólalás nem is késztetett arra, hogy feltétlenül változtassak ezen.

Majd elérkezett a valódi fekete fém ideje. A pokolba vezető út nem is lehetett volna kínkeservesebb, mivel fél órás csúszással (melyért én azt a hat (!) technikust okolom, akik kerek 40 percig legóztak Frost dobcuccával) kezdtek csak bele a koncertbe Satyr-ék. A koncert eleji zajszennyezésből a harmadik nótára (stílszerűen, a Diabolical, Now-ra) lett élvezhető megszólalás, sőt már-már lemezminőségű szintre sikerült beállnia. Satyr és Frost (akiből csak két kart, két térdkalácsot és egy fekete hajkoronát láttam, azok viszont hihetetlen sebességgel mozogtak fel-le) segítőtársai nagyon jól teljesítettek, látvány terén pedig kimondottam állatul nézett ki, ahogy a hat zenész egyszerre headbangel.
A szépszámú közönség vette is a lapot, együtt éltek a zenével, a szövegeket is igen sokan tudták. Számomra a legörömtelibb dolog az volt, hogy a legfrissebb (egyébként zseniális) lemezüket abszolút nem hanyagolták el, négy dalt is elnyomtak róla (K.I.N.G., The Pentagram Burns, A New Enemy, Diabolical, Now), és jól illettek ezek a black’n’roll témák az olyan korábbi gyűlöletbombák sorába, mint a Fuel For Hatred, a Repined Bastard Nation, a Havoc Vulture, vagy a Mother North. Utóbbi ráadásként sajnos iszonyúan trágya minőségben szólalt meg, ami kicsit elrontotta a "mulatságot", de ezzel együtt is minőségi importot kaptunk Norvégiából.

Az est hátralevő részében még a Sear Bliss és a Bornholm koncertjét néztem meg, melyek közül utóbbi tetszett jobban, lévén élvezhetőbben szóltak, mint nagy múlttal rendelkező pályatársaik. A Sear Bliss-nél volt olyan pillanat, mikor egyedül Nagy András énekest és Sömi kétlábgépezését lehetett hallani. A harsonás részek viszont továbbra is nagyon felemelően hatottak. A ráadás miatt mégis emlékezetes maradhat ez a koncert, ugyanis nem minden nap hallhatja az ember a Metallica Motorbreath-jét egy black metal zenekar tolmácsolásában.
Záróakkordként a Bornholm egy igen ütős bulival állt színpadra. Velük most találkoztam először koncerten, és ahogy a lemezeikben, úgy színpadi fellépésükben sem csalódtam. Élvezetesen sikerült megszólaltatniuk az olyan "slágereket", mint az On The Way Of The Haunting Moon, az Acheron vagy a Cry, Raven Cry. Egyedül az új énekes, Thorgor színpadi mozgását éreztem kicsit rutintalannak.
Ahogy látható, a vasárnap igencsak mozgalmas volt, még szerencse, hogy a hétfő már nem tartogatott ennyi említésre méltó zenekart.


2007. augusztus 13.

Kora délelőtt igen kellemes meglepetés ért. "Felfedező körutam" során ugyanis leragadtam az ún. Open Tisztás-on, ahol is egy kis színpadon rekordkísérletnek lehettek tanúi az érdeklődők, melynek az volt a lényege, hogy a Sziget 0. napjától a zárónapig, folyamatosan amatőr zenekarok lépnek deszkákra, és nyomatják a zenét. Bár első körben inkább csak azért volt szimpatikus a hely, mert a körülményekhez képest kényelmes székeken lehetett ücsörögni:), de aztán a zene is kezdett érdekessé válni, ugyanis sikerült beleszaladnom egy nagyon jó Opeth tribute banda fellépésébe, ami nagyon élvezetesre sikeredett. Sajnos csak a light-os dalokat nyomhatták (Windowpane, To Rid The Disease, Harvest első fele, To Bid You Farewell), de azok is megtették a magukét, mert hatásukra szép idő kerekedett aznapra.

Ezután nagy ugrás következett, mert egészen este hét óráig semmi értékelhető zenét nem láttam, hallottam. Ekkor viszont egy baromi húzós, feelinges Shapat Terror bulinak lehettem szem és fültanúja a Talentum Színpadnál. Az egri srácok mocskosul jól nyomják a stoner rockot, öröm volt hallgatni ezeket a szutykos, ragadós riffeket, melyekkel folyamatosan bombáztak minket (szerencsére a jó hangzás is segítségükre volt ebben). Emellett pedig még arra is futotta a csapat erejéből, hogy kihajigáljanak egy nagy rakás CD-t (rajta hat új szerzeménnyel, melyek szintén ütősek) és pólót a közönségnek. Köszönet a csapatnak ezért a koncertért!

Mi maradt még hátra? Ja, igen, este aztán fellépett valami Tool nevű banda is a Nagyszínpadon, hogy végre Magyarországon is hallhassuk az általuk újradefiniált rockzenét.:) Ahogyan az várható volt, baromi sok ember összecsődült az előadásra, és sajnos koncert közben ez lett az egyik negatív pont nálam, ami miatt nem tudom ezt a koncertet 100%-osnak nevezni. Sosem kedveltem a nagy tömegeket (ezért jók a doom koncertek, ott kevesen vannak!), így hiába sikerült beverekedni magam úgy a harmincadik sorig, nem éreztem magam valami jól a húsdarálóban. A lelkes fotózóktól alig láttam valamit, én magam meg nem tudtam egyetlen egy jó képet sem készíteni a körülöttem ugrándozó emberek miatt. Maynardék azonban tettek róla, hogy idővel majd ne ezekre a bosszantó apróságokra emlékezzem vissza, hanem arra, hogy ott lehettem egy Tool koncerten, és baromi állat volt.
Fél tíz táján a Jambi gyönyörűséges kezdőriffjével indult meg a másfél órás utazás. Ahogy számítani is lehetett rá, a kivetítőkön kívül semmilyen extra látványosságot nem hoztak el nekünk, de azt hiszem, akinek ez volt az első élő találkozása a csapattal, annak már az is orgazmusközeli élményt jelentett volna, ha csak úgy simán kiállnak a színpadra. (Arra viszont kíváncsi lennék, hogy aki tök ismeretlenül nézett bele ebbe a show-ba, az mit is gondolhatott erről az audiovizuális őrületről.)
A négy vásznon a zenéhez illő színek, hangulatot fokozó montázsok örvénylettek, vagy az ismertebb nóták (Schism, Stinkfist) esetében a klipekből láthattunk részleteket. Maynard természetesen nem merészkedett a közönség színe elé, Danny Carey irdatlan dobcucca mellett, félhomályban maradva hozta hihetetlen énekdallamait, különleges mozgáskoordinációjával egyetemben. Tudom, hogy a Toolt máshogy kell kezelni, mint egy hagyományos zenekart, de azért nekem hiányzott valamifajta visszajelzés a részükről, hogy ők élvezik-e a koncertet, tetszik-e nekik, amit látnak. Ehelyett csak egy „Thank you!” és egy „Good bye!” hangzott el a végén - ennyi volt a kapcsolat zenekar és közönség között.
Fura, hogy szinte csak negatív dolgokat sorolok folyamatosan, de az a helyzet, hogy magát a bulit egyszerűen képtelen vagyok leírni, hogyan is zajlott. Ezt egyszerűen látni és hallani kell, az leírva, hogy "…és akkor elnyomták a Lateralus-t, cikáztak a fények, a hangzás penge volt, mindenki majd megőrült…" nem adja vissza azt, amit a helyszínen megtapasztalhatott az ember. Én a zenéjükről sem tudok érdemben nyilatkozni, hogy mitől is olyan zseniális, belül érzem, de elmondani nem tudom. Így vagyok most is. Zseniális, gyönyörű, látványos és… rövid. Na igen, egy újabb bosszantó pont, mind közül a legfájóbb. Másfél óra kevés ebből a tripből, még ennyi legalább kellett volna. Reménykedjünk, hogy még visszatérnek egyszer...
Nálam így végződött a 2007-es Sziget, szerencsére csalódnom nem kellett semmiben, és jövőre is biztosan ott leszek, hogy megnézzem mondjuk a Down-t vagy a Throwdown-t. A szervezők remélem olvassák ezt.:)

downer


Mivel tavaly csúnyán megjártam az időjárással, most kifejezetten örömömre szolgált, hogy a hétvégi esős dagonya után idén végre ha nem is teljesen tisztán, de azért megúsztam a Szigetet, bár az imént említett napok utóhatásaként azért nem kis pocsolyákkal lehetett találkozni.
A hétfői este folyamán a death/grind brit nagymestere, a Napalm Death egy éven belül már másodjára tette nálunk tiszteletét. Akik látták őket tavaly október végén, azokkal még a többieknél is lelkesebben vártuk a koncertet, ami természetesen nem okozott csalódást. Olyannyira nem, hogy amikor nem sokkal a kiírt időpont, azaz fél 12 után színpadra álltak, már nem csak a metalosok, hanem jópár teljesen más stílusú arc is rettenetesen várta a produkciót. Nagy meglepetésemre a számuk ahelyett, hogy csökkent volna, a show folyamán egyre csak nőtt, ami már csak azért sem kis szó, mert már kezdéskor is kellemesen tele volt a Hammer sátor. Alig bírtam magammal, hogy ne rohanjak azonnal az első sorba, pláne, amikor elnyomták a Smear Campaign-es legújabb kedvencemet, a When All Is Said And Done-t, de ezúttal részben /és leginkább/ külső behatásra kihagytam a zúzdát. Ugyan a tavalyi Kultiplexes fellépésük sem volt semmi, ez a mostani még azt is felülmúlta mind a hang- és fénytechnikát, mind az intenzitást illetően, már ha azt lehet még egyáltalán fokozni, ha egy ilyen csapatról van szó, mint a brit négyes.
Barney az egész koncertet derekasan végigugrálta az összegyűlt tömeggel együtt, de Mitch, Shane és a dobos Danny is igazán kitettek magukért, hogy minél emlékezetesebbé tegyék nekünk az augusztus 14-ére virradó éjszakát. Azt hiszem, sikerült is nekik, és bár részemről ez nyilvánvaló volt, hogy így lesz, ahogy a többiektől is hallottam, mindenki maximálisan elégedett volt mindennel. Én még szívesen hallgattam volna őket órákon keresztül, de olyan egy óra magasságában lassan átadták a terepet az utánuk következő Junkiesnak.
Csak remélni tudom, hogy rendszeresítik nálunk a gyakori koncertezést, és mire legközelebb visszatérnek hozzánk, már a legeslegújabb Napalm dalokra tombolhatunk. Akár a Szigeten, akár a Kultiban...

necroticus


Koncertfotók: downer