Sonata Arctica, Epica, Ride The Sky – 2007. november 20., PeCsa
[2007-11-29] - Maeguk

Kegyetlenül kíváncsi voltam a Sonatara, és hogy miként fogják elővezetni a globálisan felemás fogadtatásban részesült új nagylemezt. Nekem ugyan gondjaim nem voltak vele, de az tény, hogy egy élő megszólaltatás teljesen más, mint a stúdióbeli akciózás. Kocsival kellett felmennem Pestre, mert a rózsaszirmokat és negédes szavakat érdemlő MÁV pont’ a hazaút napján sátorozott le egy kedvcsináló sztrájk mellett, tehát esély sem lett volna, hogy szerdán időben viszontlássam a pihentető ágyat. A pesti, sofőrbarát közelekedésviszonyok viszont majdnem megtréfálták a főzenekarral való interjúzás lehetőségét, mivelhogy egy hat-hét kilométeres szakaszt kemény 52 perc alatt sikerült abszolválnom, de végül pontosan kapunyitásra én is megérkeztem.

Az interjú és egy halom cucc aláíratása miatt majdnem teljes egészében lemaradtam a nyitó Ride The Skyról, bár az sem volt semmi, hogy az interjúszoba elég közel volt a színpadhoz, így a beszélgetésünk végefelé már mi is hangoskodtunk. Annyit viszont teljes bizonyossággal meg tudtam állapítani, hogy Jorn Lande kiváló torkát az énekes Bjorn Jansson szinte pofátlan tökéletességgel tudja mímelni, a csávó királyos! A zene nem a leghatalmasabb, nem gyújtotta fel a hajunkat, amolyan másodhegedűs Masterplannak nevezném, bár rá kellene gyúrnom a lemezre is a teljes kép érdekében.

A második felvonás a holland Epica zenekaré volt, egyértelműen több rokonszenvezővel… Ugye mi, magyarok valahogy nehezebben tudunk ellenállni Simone Simons énekesnőnek.:) Főként az új lemezről játszottak, de bármelyik is lett volna túlnyomó többségben, ugyanarra a véleményre jutnék: ez a zenekar nem ebbe az összeállításba volt való! Igazából ezen az estén én nem voltam kíváncsi death metalos hörgésre, pusztító grindokra, meg sodró darálásokra. Simone-nak atom hangja van, ez nem kétséges, de talán egy másik turnén, más csapatokkal sokkal pozitívabb élmény lesz a velük való találkozás!

A szünetben aztán már nem mozdultam sehova (se ital, se sárga sugár), hogy a legzsírosabb helyem legyen, de asszem ezt mindenki így gondolta, úgyhogy az esély, hogy az első sorokban leledző cimbikhez jussak, megint a távolban figyelt! A népség aztán olyan szinten besűrűsödött, hogy a klausztrofóbiások helyben bedobták volna törülközőt. Annyi helyem volt kábé, hogy a cipőm elfért, aztán csókolom! A heringeződés miatt még talán azt sem vettük volna észre, ha valaki ájulási jeleket produkál. És ezekben az állapotokban voltak olyan agyas arcok, akik elkezdtek tolakodni… Mindegy.

Nagy nehezen elkezdődött a fő atrakció, és a a tömeg is beindult. Ilyesfajta tolulást, meg pogót én még Sonata koncerten nem tapasztaltam. Nekem az SA bulik mindig az együttes ugrálásról, tömegéneklésről szóltak, de nem pogóról. Nos, most ezt is megértük. A lemeznyitó In Black And White-tal csaptak a hangszerek közé finn barátaink, megadva az alaphangot. Ment a hatalmas éneklés, szinte el is nyomta Tony csúcsformában lévő hangját. Itt kell megjegyeznem, hogy várom a hangosítókat egy sor körmösre, mert Tonyt halkan lehetett hallani, Elias gitárjából alig-alig valamit, Henrik billentyűjéből viszont szinte minimálisat, vagy lehet már azt is csak odaképzeltem. Hogy az ilyen dolgokra miért nem lehet odafigyelni?

A dalok tökéletesen váltakoztak lemezről lemezre, mindegyiket megidézték, a Tallulah-t pedig most hallottam először élőben. Mondanom sem kell, hogy a közönség egyként játszotta el a csordavokál szerepét, amúgy lenyűgözően.Elias gitáros pedig Dragonforce-i szinten keni a gitározást. Jani sem volt egy fakezű favágó, de ez az Elias gyerek folyamatosan tappingelt, virgázott, mintha az élete függne tőle. Egy rossz szó nem érheti, mert nyilvánvalóan magasabb színvonalon mozog, mint Jani. A másik hatalmas bulirészlet az volt, amikor Tony szájdobolásra szólított fel bennünket, bár volt pár srác, akik kitartottak a „Hej!”-ezés mellett, mikor már távolról sem az volt a „feladat”.:) Szájdobolásunk a We Will Rock You című Queen örökzöld dal elejét fedte fel, majd berobbant a zenekar maga is. Ez hidegkirázós élmény volt! Le a kalappal.

Egyértelműen látszott, hogy a srácok is élvezik a mókát, vigyorogtak is rendesen. Az is biztos, hogy a közönség szeretete csak úgy áradt a színpadra. Annál remekebb meg nincs is, ha ez a két fél egymásra lel egy koncerten. Rendhagyó módon a levonulás alatt Az Elit Alakulat (Band of Brothers) főcímzenéje szólt, és a Tony által behajított törülköző 1000%-ra pontosan hozzám repült, még csak nyújtózkodnom sem kellett érte! Mondták is többen, hogy ez azért már túlzás!:)

A kihalt utakon hajnal 2 magasságában hazafelé száguldva – mint Joker – vigyorogtam ettől a felpumpáló vidám és emlékezetes estétől...

Maeguk