A Faun Labirintusa (film)
[2008-01-08] - Lambert

Ha a közelmúltból kellene filmes kedvencet választanom, akkor gondolkodás nélkül Guillermo Del Toro ezen művét jelölném. Azon túl, hogy produkcióként is egy remekmű (fényképezés, zene, színészi játék, rendezői attitűd, jelmezek, hangulat stb.), számos olyan dimenziója, értelmezési síkja van, amely csak az igazán nagy művészeti alkotásokra jellemző, mégsem emészthetetlen művészkedés. Sőt, igazából ez egy mesefilm.

A különböző legendák, mítoszok, mesék (még a legnépszerűbbek, legártatlanabbnak tűnők is) általában tartalmaznak egy sötét, groteszk vagy morbid szálat, motívumot, melyek csupán gyermeki nyelvre lefordítva nem tűnnek oly’ borzasztónak. Bizony, elmesélve mondjuk egy Grimm-mese is ártalmatlan zagyvaságnak tűnik, de belegondolt-e már valaki, hogy honnan eredhet, mondjuk a Piroskát és nagyanyját felfaló farkas elvetemült története vagy a többi tarka-barka, vidám színekkel igazából borzalmakat mesélő különböző tündérmese? Tudjuk, rengeteg közülük csupán a népi hiedelemnek köszönhető emberi agyszülemény vagy egy adott kultúrkörböl (keresztény, ókori, stb.) származó mítoszon alapul, de mikor egy tündérmese a valóság kietlenségének, rettenetének ellenpárja, akkor kiütközik, hogy a mesék nem létezhetnek a mindennapi élet nélkül és fordítva. Del Toro szerző filmje fájdalmas, de határozott mozdulattal keni el a mesevilág nyugati kultúrában megszokott színességét, csillogását, és épít fel egy ősi szimbólumokkal teli világot, ahol szinte mindenki, aki hallott már mesét, találkozhat ismerős elemekkel, fordulatokkal. A mítoszok előbb említett sötét oldalai itt a maguk természetességében mutatkoznak meg mind a fantázia, mind a valóság tükrében. Ettől lesz a film zseniális, unikális darab.
A film kifakuló, színeit vesztett díszletei között emberi tragédiáknak lehetünk tanúi a történelem egyik legsötétebb korszakának legszörnyűbb helyén. 1944-ben, a spanyolországi polgárháború végén a hatalmat birtokló fasiszta erők még kénytelenek harcolni a hegyvidéken küzdő gerillacsapatok ellen. Egy ilyen hegyvidéken megbújó birtokra érkezik Ofélia(Ivana Baquero), veszélyeztetett terhes édesanyjával, aki a gonosz Vidal kapitány (Sergi Lopéz) gyermekét hordja a szíve alatt. Az élénk fantáziájú kislány hamarosan egy labirintusban találja magát, ahol találkozik a Faunnal, aki elárulja neki a nagy titkot: három próbát kell kiállnia, hogyha vissza akarja kapni csodálatos királyságának hercegnői trónját. A sztoriról nem mondok többet, mert egyaránt érdemes megfeszülve figyelni a valóság síkján kibontakozó drámát, illetve Ofélia megpróbáltatásait is, melyek a megrázó végkifejletben olvadnak egységbe, bár megfigyelhető, hogy a két szál párhuzamosan fordul egyre tragikusabbra. Érdemes elmondanom, nehogy valakit csalódás érjen: a rendező/író nem egy adott, közismert mesét dolgoz fel, hanem csupán kiemel egy-egy szimbolikus erejű lényt vagy motívumot, és azt annak eredeti minőségében mutatja be. Így a második próba Sápadt Embere, aki a szemeit a kezén hordja, a mohóság büntetője és egyúttal ős-gonosz is lesz (plusz az én értelmezésemben a kapitány egyik ellenpárja), míg a végső próba az igazi, önzetlenségből elkövetett önfeláldozás fájdalmát hirdeti, de egyúttal jutalmat is kínál érte. A Faun pedig a jó illetve rossz döntések szimbóluma, hiszen a karakter nem kiismerhető, titokzatos és ellentmondásos marad.
Számos magyarázatot lehet a filmmel kapcsolatban olvasni és ez az, ami nagyon jó benne. Egyesek a kereszténység alapvető kérdéseinek magyarázatát lelik meg benne, mások a felnőtté válás meséjének tartják, és lehet, hogy mindezek benne is vannak, de ennél szerintem jóval több. Jómagam egy egyszerű megoldást találtam: a jó és a rossz harca alapvetően igazságtalan, hiszen ha a jó győzni akar, akkor áldozatot kell hoznia, ami pedig a rossz természetétől idegen.

Lambert