The Ocean - Földrajz szakosok előnyben
[2008-01-14] - Hajas

Meglepő módon nem valami régi, nagy kedvencem hozta össze a tavalyi esztendő legjobb lemezét, hanem az érzelmes, változatos, mégis irgalmatlanul brutális noisecore zenét játszó, német The Ocean. Mondanom se kell: minden követ megmozgattam, hogy meginterjúvolhassam a csapatot. Ez, némi kavarás után végül nemcsak, hogy összejött, de egyenest ketten is rendelkezésemre álltak: Robin Staps gitáros/sampleres/főnök, valamint a koncertek látványfelelőse, Nils Lindenhayn.

Először is, beszéljünk az előző albumról! Elégedettek vagytok az Aeolian lemezzel, illetve milyen reakciók érkeztek rá szakmai és közönségi oldalról?

Nils: Igen, még mindig elégedettek vagyunk az Aeoliannal. Egyfajta kísérlet volt, ami végül nagyon jól sült el. Úgy éreztük, valami nagyon eltérőt akarunk csinálni, mert a Fluxion And Fogdriver egy szimfonikusabb anyag volt. Az Aeoliannal elmozdultunk onnan, és egy egyszerűbb, rockos megközelítés jellemzi. Döntően jó reakciókat is kaptunk rá, noha egyeseknek nem tetszett, hogy hátrafelé nézünk, a hagyományosabb metal, metalcore, vagy vagy akármilyen zenék felé. Értem, hogy az emberek az első, felületes hallgatások alkalmával csalódtak, de szerintem ha komolyaban nekifeküdtek, már változott az álláspontjuk.
Robin: Ha mondjuk felteszem most a Precambriant, és összevetem az Aeoliannal, akkor szerintem a Precambrian egy nagyon merész lépés. Megpróbáltunk hangszerelés, dinamika meg általában a zenei elképzelések terén is kicsit többet vállalni. Úgy tűnik, a határ a csillagos ég, mert van egy természetes folyása a lemeznek. A legkülönbözőbb hatásokra figyelhetsz fel, amikor hallgatod a korongot, de valahogy mégis minden kerek egészet alkot, természetesnek hat, szóval szervesen összeállnak a részletek. Szóval, szerintem a Precambrian-nel elégedettebbek vagyunk, mint bármelyik korábbi albumunkkal. Megítélésem szerint messze ez a legzeneibb anyagunk. Minden dal külön egyéniség, emellett mégis van egy bizonyos sorrend, egy folytonosság köztük, mely egy olyan atmoszférát eredményez, ami elkapja a hallgatót. Ezt akartuk megvalósítani, egész a kezdetektől. A megszólalás is sokkal hözelebb áll a valódi hangzásunkhoz: nehéz, súlyos, de valahogy mégis szellős és könnyed.


Van más különbség is az új lemez és elődje között?

Nils
: A fő különbség a Precambrian és az Aeolian között egyértelműen a dalok általános hangulata. Nemcsak arra célzok, hogy a Precambrian alkalmával másfajta dalírási metódust használtunk, hanem emellett megnőtt a hangszerek száma is. Újra a maximumra törekedtünk e téren, akárcsak korábban, a Fluxion idejében. Ismét van egy rakás cselló, brácsa, hegedű, harsona, zongora (ez először) és egy csomó elektronika. Sokkal több és jobb hangminta jött össze ehhez az albumhoz.
Robin: Ezen kívül zeneileg is ez a legprogresszívebb lemezünk. Szerintem a dalírás minden korábbinál jobban sikerült, és az elrendezés is, nemcsak a dalokon belül, de összességében nézve is, meg nagyon ügyeltünk a számsorrendre, vagy hogy összességében mennyire működnek együtt. Ezeken mind rengeteget dolgoztunk.


Nagy vonalakban mutassátok be, legyetek szívesek az új album dalszövegeit is!

Robin: Nem tudom összegezni őket, mert hogy mindegyik másról szól, de megpróbálok egy átfogó filozófiai képet adni Neked a lemez mondanivalójáról. Zeneileg az egész album egy előrelépés a komplexitás felé, mely egyfajta reakció arra, hogy a Föld evolúciója és az élet a Prekambrium kor óta mennyit fejlődött. Az általános, összefoglaló szál az, hogy a szövegek a földtörténeti korokat mutatják be. Az élet mindig egyfajta rohanó körforgásnak tűnik, és mindenki egy másik, nála kisebb körforgást idéz elő. Ezeken a körökön belül mindenkivel előfordul, hogy egyre összetetteb személyiség lesz idővel – az evolúciónak ez a lényege, tehát hogy a kezdetlegesből egyre fejlettebb életformák alakulnak ki -, ugyanakkor még mindig nem tudjuk, hogy történt ez az egész. Végül is a Föld arca teljesen megváltozott.
Feltaláltak olyan eszközöket, amelyekkel uralhatták az elemeket és a szférákat olyan helyeken, ahol egyébként nem tudtak volna megélni, plusz városokat építettek, országhatárokat szabtak, és veszélyeztetik a biológiai rendszerek stabilitását, amelyekből eredetileg ők lettek, és amik eltartották őket.
Vegyük az egyéni életciklust illeti, fizikai és metafizikai értelemben is. Fizikai értelemben, a test fejlődése, ahogy egyetlen sejtből egy komplex organizmus lesz, amely sejt billiárdokat tartalmazva egy nagy egészként műkődik együtt. Metafizikai értelemben a tudat is fejlődik, kezdve a legegyszerűbb folyamatok észlelésével, és az azokra adott reakciókkal, amit a gondolkodás képessége követ, amely végül egy olyan megmagyarázhatatlan jelenséghez, mint a lelkiismeret kifejeződése vezet. Végül pedig ott vannak az emberi érzelmek. A nagyon egyszerű, intuitív indulatoktól kezdve, úgymint félelem és szerelem, egész az olyan módfelett összetett jelenségekig, mint a féltékenység...
Valójában a lemez utolsó, nem instrumentális dala roppant egyszerű éneki és szövegi értelemben is, ugyanazt ismételgetve, újra meg újra... A szavakkal kifejezett érzelmek óriási összetettségenek kommunikációs hibáira, az egyének elkerülhetetlen szenvedésére, a tehetetlenség és megrekedtség érzésére utalunk. Ez lenne ennek az egész körforgásnak a vége?
Lesz-e clip az új lemezhez is? Ha igen, melyik dalra, és mit lehetne elmondani róla előzetesben?

Nils
: Biztos, hogy megint csinálunk clipet. Épp mostanában kezdtük összegyűjteni az ötleteket, koncepciókat, és egyeztetjük, melyik legyen az a dal, satöbbi. Sajnos, a lehetséges szám kiválasztása már eleve limitált lehetőségű, mert mondjuk egy nyolcperces clipet alig fognak leadni a TV-ben. Vagy bármit, ami öt fölötti... Attól tartok, esélytelen. Így csak három esélyes van, mégpedig az egyes lemez első három dala, hogy egészen pontosak legyünk (az új albumhoz jár egy bonus CD, és erre a korongra céloz – Hajas). Persze talán az is lehet, hogy mégis egy hosszabb dalt választunk, és pár részét kivágjuk, de számomra ez amolyan szentségtörés-féleség. Minden dal úgy lett megírva, ahogy kell, és úgy tökéletes, ahogy van; szerintem nem tudod úgy megvágni, hogy ne vesszen ki belőle a lényeg. Talán tévedek, ki tudja. Esetleg valaki előáll az Esctasian kábé 3-5 perces verziójával, de ezt igencsak kétlem.

Még nincs DVD-tek. Fogtok csinálni a közeljövőben?

Nils
: Úgy érted, manapság ez már természetes, pláne egy háromlemezes bandának? Bocs, de annak ellenére, vagy épp amiatt, hogy én felelek a látványért, nem érzem a legminimálisabb vágyat sem, vagy legalább valami indokot egy DVD készítésére. Végtére is, mit tudna jobban egy The Ocean DVD, mint egy élő koncert, vagy egy lemez, amit egy jó minőségű cuccon, fülessel hallgatsz egy sötét, csendes szobában? Szerintem a fentieken túl semmi további értéket nem tudna nyújtani. Ez ugyanaz, mint koncertlemezeket készíteni – minek? Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Ha egy bandát nem tudok élőben megnézni, akkor nem tudom – ezzel együtt kell tudni élni. Soha nem dőlnék be annak, hogy egy koncertlemez azt az érzetet nyújtja, mintha fizikailag is ott lennék. Mit kéne ráraknunk arra a DVD-re amúgy? Úgy értem, a koncertfelvételek mellett, amik 90 százalékban úgyis sötétek? A vetítéseinket? Az nem működne. Ostoba színfalak mögötti jeleneteket? Tényleg ennyire érdekes emberek lennénk? Netán interjúkat? Már vagy kétszáz interjún túl vagyunk. Turnéjeleneteket, amikor mindnyájan az útszéli erdőben pisálunk? Ugyan már... Netán jeleneteket az új lemez felvételeiről? Nem elég egy lemez stúdióterméknek, videot is kell csinálni belőle? Felvételeket a kreatív folyamatokról? Vagy "így készült" videokat? Ha csinálnánk egy DVD-t egy koncertfelvétellel, színfalak mögötti jelenetekkel, és stúdiós videóval, melyen javában keverjük és mastereljük a koncertlemezt, amit a DVD-hez hasonlóan eladnánk, akkor az mit sugallna? Azt, hogy létrehoztuk egy újabb műfaját a Zenei Kizsákmányolásnak, tisztelegve a jó öreg Filmes Kizsákmányolás előtt. Van erre egy nagyszerű német üzleti kifejezés: "Zweitverwertung" (kétszeres újrahasznosítás). Imádom. Kéne csinálnunk egy konceptalbumot az alábbi reklámmal: "Robin Staps és a Mise-en-Abymes bemutatja: hipervalóság v2.0 – Egy este a The Ocean-nel". És persze, ebben a pillanatban koccintanánk is a kávéscsészékkel.
Na, komolyan: imádok lemezeket hallgatni, koncertekre járni, és persze filmet nézni is, de ha mindezt egyetlen ezüstszínű, digitális PVC lemezbe akarod virtuálisan belesűríteni, az engem egyáltalán nem fog meghatni. Habár, néhányan talán más állásponton vannak e téren, szóval van rá némi esély, hogy egyszer mégiscsak lesz DVD-nk.

A felállásotok nem az a megszokott. Nem bonyolult a nagy létszám miatt új dalokat írni, vagy jól megszólalni koncerten, netán úgy leszervezni egy turnét, hogy mindenki ráérjen?

Nils
: Vannak ugyan nehézségek, de nem olyan értelemben, mint az előbb felsoroltad. A dalírás kizárólag Robin keze munkáját dicséri, szóval e téren nem okoz problémát a nagy létszám. Élőben jól megszólalni viszont nehezebb – vagy mégse? -, mint más csapatoknak, mert a koncertfelállásunk karcsúbb, mint a lemezfelvételnél, mégis mindenki elvárja, hogy visszaadjuk ugyanazt. A bulikon ugyanis "csak" két gitár, bőgő, dob, kábé két ének, samplerek és ütősök vannak. Szóval ez csak egy kicsivel több, mint az átlag zenekaroknál. Korábban voltak gondjai a koncerteken a hangtechnikusoknak a zenekarral (zenészek plusz samplerek), de ez is jobbra fordult, ahogy nagyobb és profibb helyeken kezdtünk játszani. Egy turnét leszervezni szintén csak régebben volt gond. Szóval, azok az előnyök, amik a soktagú felállásból adódnak, ellensúlyozzák a problémákat. Mindig jó volt dolgozni különböző emberekkel, mert mindig is új lendületet kaptunk tőlük. Bizonyos tekintetben mindig is nyitottnak hagytuk a felállásunkat, szóval ha bárki bármit hozzá tudott tenni a produkcióhoz, megvolt a lehetősége. A közösségi jelleg a kezdetektől fogva mindig is része volt a működésünknek. Mindig is volt egy fix tagság, akik mindig, mindenhol ott voltak (olyanok, mint Robin és a dobos Torge), más zenészek pedig lazábban tartoztak közénk: csak beugrottak, ha szükségünk volt rájuk, és hozzátettek valamit a nagy egészhez. Nagyon boldogok vagyunk, hogy most is olyan helyzetben vagyunk, hogy rengetegen kérdezik, csatlakozhatnának-e, szóval többé már nincs is gond azzal, hogy esetleg zenészhiánnyal küszködnénk.

Vitázni milyen gyakorisággal és súlyossággal szoktatok?

Nils
: Nem túl gyakori az ilyesmi. Afféle nagyobb csapat vagyunk, teljesen különböző egyéniségekkel, de a kreatív folyamat nálunk szervezett. A főbb bajforrások nálunk jobban ki vannak küszöbölve, mint más zenekaroknál. A többi bandánál gyakran járja, hogy ego problémák vannak – olyasmik miatt, hogy ki mikor, és milyen hosszan szólózzon -, de a The Ocean esetében ezek nem is nagyon jelentkezhetnek. Robin ír minden dalt az alapvető riffektől kezdve a legapróbb dobütéseken át egészen a dalszövegekig. Ezt tisztázzuk is a lehetséges új tagokkal már az elején, tehát ha valakinek az önkifejezés a szándéka, akkor számára talán nem mi vagyunk a legjobb választás. Ebből a szempontból majdnem olyanok vagyunk, mint egy profi nagyzenekar. Senki nem fog követelni semiféle extra helyet a szólójához, mert eleve nem is csináltak helyet a szólónak a dalszerző periódusban.
Nem is fogom tagadni, hogy bizonyos emberek jobban, mások kevésbé jöttek ki egymással, és talán arra is volt példa, hogy valaki senkivel nem találta meg a közös hangot a bandában. Ők szerencsére elég érzékenyek voltak ahhoz, hogy rájöjjenek: az ő esetükben nem fog működni a közös munka a csapatunkban. Valójában soha nem is rúgtunk ki senkit a zenekarból. Ha muszáj lenne, persze meg tudnánk tenni, de ezalatt a nyolc év alatt kábé 50 ember fordult meg nálunk, szóval bőven megtapasztaltuk, ki illik a bandába, és ki nem, ami megkönnyíti, hogy megtaláljuk a megfelelő embereket, leszámítva persze a kezdeti időket, amikor még tapasztalatlanok voltunk e téren.

Nemrég lezavartatok egy turnét olyan csapatokkal, mint War From A Harlot’s Mouth, Nahemah, Intronaut. Sikeres volt-e ez a körút, illetve mennyire élveztétek? Gondolom, fárasztó lehetett zsinórban 28 bulit lenyomni...

Nils
: A turné nagyszerűen sikerült, pár kivételtől eltekintve. Barcelonában és Madridban például vasárnap és hétfőn játszottunk, ami szopás, mert hát koncertek szempontjából ezek a legrosszabb napjai egy hétnek. Ráadásul, az utolsó lemezünk nem is nagyon lett promotálva Spanyolországban, ami csak tovább csökkentette a nézőszámot. Ellenben Portugália iszonyat jól sült el! A közönség ott nagyon hálás: egyszerűen imádnak minden külföldi bandát! Németország is rendben volt. A hosszú turnézás amúgy tényleg fárasztó tud lenni, de a zenekarok, amikkel együtt utaztunk, fantasztikusak, különösen az Intronaut. Nagyszerű volt újra és újra megnézni őket, egyszerűen nem tudtuk megunni.

Mit szerettek jobban? El-eljárogatni néha koncertezni, vagy komplett turnékat lenyomni?

Nils
: Jobban szeretünk hosszabb koncertsorozatokat lenyomni, mint hazamenni mondjuk három nap után. Gyakran kell is pár buli, hogy igazán bemelegedjünk, és tényleg gyilkos formába jöjjünk, szóval a három-öt hétig tartó turnék az ideálisak, de persze egy két pihenőnap ott is elengedhetetlen. Egy-két koncertet játszani, majd máris hazamenni, az valójában nem a mi világunk, mi a turnézást imádjuk. Ez a legjobb dolog a világon, legtöbben főképp emiatt csináljuk ezt az egész bandázást. Egy buszban lenni a legjobb barátaid közül nyolccal, minden éjjel iszonyat nagyokat bulizni alvás nélkül, majd reggel új városban ébredni... Elképzelhető, hogy egyesek torkig vannak ezzel, és talán velünk is ez történik majd egyszer, de jelenleg kibaszottul imádjuk minden apró részletét ennek. Annyit akarunk úton lenni, amennyit csak lehetséges. Végülis, még jócskán vannak földrészek, ahol még csak nem is jártunk, de szeretnénk.
Noisecore-t játszotok. Az újságcikkekben gyakran hasonlítanak Titeket olyan csapatokhoz, mint Isis, Burst, vagy Cult Of Luna? A kérdés másik fele, hogy hogy tetszik az újabb, dallamosabb Neurosis?

Nils
: Igen, az általad említett bandákat gyakran megemlítik, ha szóbakerül a zenénk. Imádjuk is ezeket a csapatokat, de azt kell mondanom, hogy - talán a Neurosist leszámítva – nincs túl sok közünk hozzájuk. Szerintem nagyon is kifejlesztettük a saját hangzásunkat úgy a nagyzenekari, többrétegű megközelítésű előző anyagainknál (Fluxion és Aeolian), mint az új albumnál. Természetes dolog, hogy az emberek szeretnek összehasonlítani olyan dolgokat, amiben jártasak, egyszerűen így működik az agyunk. Ugyanakkor az egész dalírási metódus teljesen más nálunk, mint az említett csapatoknál. Az Isis és a Neurosis is a minimalista megközelítésre esküszik, és minden ötletet a lehető legalapvetőbbre vesznek, míg mi a "maximalizmus" megtestesülései vagyunk, és minden dalt hajlamosak vagyunk fullra járatni: csomó különböző hangszer, gitárhegyek, többféle ének, eltérő hangzások, és egyéb apró részletek, plusz még ott a látvány is: a koncertjeink a vetítéssel, video, satöbbi.
Ami pedig az újkori Neurosist illeti: szerintem ilyen nincs is. Egyszerűen csak volt egy lassú fejlődés, kábé az Enemy Of The Suntól kezdve. Természetesen elismerem, hogy jelentős volt az ugrás a Times Of Grace-nél, de számomra ez inkább hangzásbeli, mintsem dalírási változás. Albini irányításával (Steve Albini producer – Hajas) sokkal organikusabbnak, ugyanakkor durvábbnak és arcbamászóbbnak is találom a megszólalásukat, nem pedig mesterkéltnek, vagy elvontnak. Mondom mindezt annak ellenére, hogy a dallamok megnőttek, amik mellesleg tetszenek is. Habár az Enemy Of The Sun marad a kedvencem tőlük, tény, hogy nem szól túl jól az a lemez.

Őszintén szólva, nem vagyok nagy rajongója a német bandáknak. Szerintetek erős a zenei élet az országotokban?

Nils
: Van egy erős underground színtér Németországban többfajta stílusban is. Az elektronikus zene természetesen mindig is erős volt, mint ahogy a metal is, főleg a power metal-szerű dolgok. Mostanában ez a metalcorenak nevezett műfaj is nagyon népszerű: rengeteg klón szaladgál felénk, és egyik ugyanúgy szól, mint a másik. De, talán el is tudod képzelni, hogy le se szarjuk a német metal színteret, ami kölcsönös. Sőt, mondhatni mindkét oldalról jelen van a tiszteletlenség. Nem vagyunk power metal banda, de metalcore se, szóval szinte egyáltalán nincs köztünk senki, aki szimpatizálna a német metal világával.
Robin: Nem kötődünk szorosan ezekhez a műfajokhoz, de azért van pár német metal banda, amikkel rokonságot vállalunk. Valójában azonban noisecore/hardcore gyökereink vannak, és olyan csapatok voltak hatással ránk, mint Unbroken, Groundwork, Starkweather, Neurosis. Később pedig jöttek a kísérletezős hardcore/metal zenekarok, mint Botch, Converge, vagy Dillinger Escape Plan. Ennek a vonalnak mindig is voltak hívei felénk, de furcsa módon csak rajongók, nem pedig résztvevők. Németországban nem is nagyon születtek még jófajta csapatok erről a vonalról, szóval kissé elszigeteltnek érezzük magunkat a saját országunkban. A másik probléma a német média, ami nagyon konzervatív. Nem túlzottan segítik a helyi bandákat – Angliában vagy Skandináviában például ez nem így megy. Nem tisztelik azokat a bandákat, amelyek minden anyagukkal próbálnak megújulni, az csak megzavarja őket, annyira be vannak szűkülve erre az Iron Maiden/Manowar-típusú dologra. Furcsa, de igaz: a kezdet kezdetén sokkal több figyelmet/segítséget kaptunk az angol, francia, vagy skandináv, mint a német média részéről.


Ha van szabadidőtök, miket hallgattok mostanában?

Nils
: Személy szerint, mostanában rákattantam az utolsó Big Business albumra. Egészen bámulatos album – talán Hydra Head legjobb anyaga az utóbbi két-három évből. Csomó zenét hallgatok, amik nem tartoznak a rock, vagy metal stílusba. Az előző Ceephax Acid Crew például tökjó volt, de Spank Rock is marhára megérintett. A kortárs (!) hip hopnak amúgy nem vagyok túl nagy rajongója, de ezek a csávók tényleg rendben vannak. No, és persze ott a Rossz Csillag Alatt Született a Venetian Snarestől. Ez az album majdnem minden nap bekerül a CD lejátszómba már több, mint egy éve, és még mindig képes újra meg újra megigézni.

Van esetleg egyéb hobbytok a zene mellett?

Nils
: A The Oceanben játszani, plusz mellette még tanulni és/vagy dolgozni nem nagyon enged meg egyéb elfoglaltságot. Ahogy tudom, nincs köztünk például komoly sportember/sportos csaj. Ez nem jelenti azt, hogy nincs semmi hobbynk, de ha a The Oceanben vagy, ez válik a fő hobbyddá, akarod, vagy sem. Szóval néhányunk képes arra a trükkre, hogy kilenctől ötig csinál valami olyasmit, ami kapcsolódik az általad említett dolgokhoz. Nem hinném, hogy a munka, vagy a tanulás Téged boldoggá tett valaha is, de például a világ legjobb dolga utazni a világban egy szál hátizsákkal és földrajzot tanulni, mint ahogy Robin is teszi, ami úgy tűnik, a létező legokosabb döntés volt tőle. Velem is ugyanez a helyzet: Ézsak-Amerikai tanulmányokat folytatok, ami egy olyan átfogó program, ami megengedi, hogy az egész karriered során azokkal a furcsa dolgokkal foglalkozz, amiket amúgyis imádsz, a Film Noir elemzésektől kezdve a poszthermeneutikus-féle beszéd és szövegelemzésig. Tök mindegy, hogy például a ’60-as évek beat költészete a téma, amiből vizsgáztam is nemrég. Aztán van a zenekarban gitárjavító szaki, webdesignnal és grafikával foglalkozó ember, sőt modell is. Viszont nem mindenki ilyen szerencsés köztünk: van, aki akkora szarban van, hogy még melója sincs. Tulajdonképpen munkanélkülinek lenni talán a legideálisabb ahhoz, hogy a The Oceanben legyél: ez az egyetlen módja, hogy benne legyél a bandában, de mellette jusson időd más dolgokra is, amiket szintén szeretsz csinálni; persze csak ha nem zavar a csóróság. Sajnos, nem vagyunk az a típusú banda, ami tele van gazdag, külvárosi srácokkal, akiket a szülők pénzelnek.

Mi a legjobb és a legrosszabb dolog abban, hogy egy zenekarban játszotok?

Nils
: A már említett dolgokon kívül, hát... Attól függ, milyen típusú bandáról van szó. Ha egy munka után összejövős, haverokkal zenélős csapatról van szó, akik összejönnek heti egyszer, ott talán maga a társaság a legvonzóbb, és ennek talán nincs is árnyoldala, bár ebben az esetben talán céltalan az egész. Ha viszont egy khmm... komolyabb bandáról beszélünk, mint a The Ocean, akkor része vagy egy olyan gépezetnek, ami az évek során egyre nagyobb tempóra kapcsol, mindig új dalokat ír, rendszeresen és hosszan turnézik, ismert és népszerű lesz, vagy legalábbis megvan rá a lehetőség. Ez nagyszerű, ugyanakkor borzasztó sok idődet elveszi, amit más dolgokkal is eltölthetnél, például barátnőzés. A The Oceanben rengetegen vesztettük el a stabil partnerünket, miután huzamosabb időt töltöttünk a zenekarban.
Van valami vicces zenekari sztoritok?

Robin: Úgy érted, valami turnésztori? Van egy rakás. Nézzük meg például ezt: kerestük a szállodánkat Angliában az ottani koncertünk után, de valahogy csak nem találtuk meg. Egy hatalmas ipari negyedben kellett lennie, ami elég foghíjas információ. Hirtelen megláttunk egy üres kocsit, ami az úton vesztegelt nyitott ajtóval, és nem ült benne senki. Mintha gyilkosság, vagy ilyesmi történt volna. Meg is álltam a buszunkkal, majd hátratolattam, és durr, nekiütköztem valaminek. Mint kiderült, ez a valami egy rendőrautó volt balszerencsénkre, ami jobbról mögénkvágott ez alatt a pár másodperc alatt. Sajnos a zsarunak, akivel ütköztem, rendesen megsérült a karja a benyomódó ajtótól. Mit mondjak, nem voltak elragadtatva a helyzettől, de én sem, pláne hogy iszogattam is előtte, még a koncertünk után... És még így is én voltam a legjózanabb köztünk, ezért is vállaltam el a vezetést. Szóval, jött az elkerülhetetlen: két rendőrnő leültetett a kocsijuk hátsó ülésére, és megszondáztatott. Gondolom, ismered: bele kell fújni, és kijelzi, hogy rábasztál, vagy sem. Persze, nyilván megpróbáltam kisebbet fújni a szokásosnál, de a hölgyek nem hagyták, hogy ennyivel megússzam. Szóval nekifutottam még egyszer, de úgy, hogy az orromból fújtam ki egy csomó levegőt. Ismerték ezt a trükkköt is, így egyikük mondta, hogy "ha nem fújsz azonnal egyet teli tüdőből, beviszünk az őrszobára, és vértesztet csinálunk". Mit tehettem, belefújtam teljes erőből. És csoda történt: a szerkezet nullás alkoholszintet mutatott. Isten leszállt az égből, és megsajnált.
A rendőrnők arca hirtelen felderült, és elvittek a hotelig, amit eredetileg kerestünk. Akartak egy másolatot csinálni az útlevelemről a recepción, de kiderült, hogy erre nincs lehetőség, úgyhogy felajánlották, hogy elviszik a rendőrségre, és lefénymásolják ott, majd visszahozzák a hotelbe. Komolyan, amolyan "menj nyugodtan aludni, majd leadjuk a recepción"-szerűek voltak. Hihetetlen. Úgy látszik, nem minden rendőr arrogáns, erőfitogtató faszfej, tudnak emberek is lenni. Ilyen az angol rendőrség!


Van valami fontos, amit nem kérdeztem meg?

Nils
: Igen, azt hogy hogyan kategorizálnánk, vagy írnánk le a zenénket. Ez nagyszerű, és nagyon hálás is vagyok emiatt. Ez a kérdés ugyanis mindig kifog rajtam, és remélhetőleg arra bátorítja az embereket, hogy saját fülükkel hallgassák meg, mit is csinálunk.

Hajas


Az új The Ocean lemezről itt írtunk.
Zenekari weboldal itt.
Belehallgatáshoz pedig itt a myspace-es oldaluk.