Thrash And Burn European Tour – 2009. április 28., Dürer Kert
[2009-05-01] - dzsi

Nyilas Misi pakkot kapott, méghozzá olyat, amitől még a legmenőbb osztálytársak is irigykedve súgnak össze a háta mögött. A „csomag” neve Thrash And Burn, amely múlt hónapban Európában söpört el és perzselt fel minden objektumot, ami az útjába került. Mindezt összesen hét (!), eposzi méreteket öltő névvel bíró banda valósítja meg magas hatásfokkal estéről estére, amik sorrendben a következők: Success Will Write Apocalpse Across The Sky, Arsonists Get All The Girls, War From A Harlots Mouth, Carnifex, Beneath The Massacre, Darkest Hour, Bleeding Through. A rendezvényt - mind felhozatal, mind közönség irányából - egyetlen szóval tudnám effektíven jellemezni: divatbemutató.

A kezdés egészen pontos volt, aminek köszönhetően sikeresen le is maradtam a Success Will Write Apocalpse Across The Sky produkciójáról. Sokat ugyan nem vesztettem, mert az utánuk következő „matiné formációk” is egészen hasonló elgondolásban fejezik ki lelkük mélységes rejtelmeit.
Annyit azért mindenképpen érdemes megjegyezni velük kapcsolatban, hogy experimentális deathcore-ban utaznak, és toronymagasan nyernének egy fiktív versenyt a világ leghosszabb/legidiótább zenekarnevének kategóriájában.

A második csapat megmozdulására már sikerült beférkőznöm a Dürer Kert nagytermébe, amit a jó idő beköszöntével már az udvarról lehet megközelíteni a helyiség oldalán nyitott instant ajtón át. Ez abból a szempontból praktikus döntés volt, hogy folyamatosan cserélődött a levegő, és senki sem fulladt bele a masszív hónaljszagba; az első pár zenekarnak kicsit azonban alávágott, mert egy ideig fényárban úszott a terem hátsó fele. A megfejtés az Arsonists Get All The Girls esetében is experimentális death/grind, mely tény valahogy nem okozott túl nagy meglepetést.
Ami minimális szinten kiemeli őket a tömegből, az Sean Richmond billentyűs/sampleres eszement, gyakran rajzfilmaláfestő zenéket idéző játéka, ami a helyszínen is előadott Claiming Middle Age A Decade, illetve a Shoeshine For Neptune című nótákban egészen üdítően nyilvánult meg a sok dara közepette. Rengeteg ötletükből, illetve színpadi megnyilvánulásaikból is látszott, hogy nem veszik valami komolyan az életet, és ez kifejezetten jól állt nekik. Aki nem ismeri az új korongjukat, annak azonban egy összemosódott katyvasz volt ez a fél óra, köszönhetően az itt még egészen gyér hangosításnak. Az előzenekari státuszban jelenlévő bandák közül nekem ők voltak a legszimpatikusabbak, legötletesebbek.

Ezek után sokan meg is támadták a merch pultot, ami olyan szinten vakított még félhomályban is, hogy az valami hihetetlen. Ezerszínű, gondosan kidolgozott, vér és bél grafikákkal ellátott pólók, ameddig a szem ellát. Amerikában ez már jó ideje trend deathcore berkekben; itthon biztos kell még két év, mire minden második újdonsült „metal” arc ilyenben feszít. Mire minden teenager elköltötte anyuci (aki tutira csomagolt szendvicset is a nagy útra) fáradtságosan megkeresett pénzét ilyesmikre, addigra bele is kezdett őrlésébe a napokban második lemezét megjelentető, német War From A Harlots Mouth. Ki hinné: ők is deathcore-t játszanak, amit helyenként megtűzdelnek pár grind agymenéssel.
A gitárok továbbra is csak a háttérben prüntyögtek, és többek között emiatt is kezdett már kicsit sok lenni a jóból. Megint egy rakás breakdown, disszonáns kalapálással vegyítve, ami a sebesebb részeknél teljesen összemosódott. Ennek ellenére náluk volt az első komolyabb megmozdulás egy „wall of death” formájában, ami után olyan szinten szétverték egymást a fiatalok különböző, gondosan kimunkált szélmalomharcos és capoeira-s mozdulatkombinációkkal, hogy félelmetes volt még nézni is. Többeken viszont már látszott ekkora, hogy kezd baromi unalmas és egybefolyó lenni a felhozatal. Én elég durván breakdown túladagolást kaptam. A helyzetet csak az mentette, hogy eddig sosem látott mennyiségű tizenéves csini csajszi látogatott el a bulira, akiket bőszen sasolt a sallang előadásoktól egyre inkább unatkozó férfinép. Róluk egyébként tökéletesen lerítt, hogy egy-két éve azt sem tudták, hogy mi az a metal, de 2009-ben már eszméletlen menő dolog kivarrt, fültágítós sráccal járni, és UV színekben pompázó Despised Icon topot viselni (egy fél pár magas sarkú topánka egyébként keresi gazdáját, nálam lehet átvenni). Félreértés ne essék: kifejezetten örülök, hogy végre nem csak szőrös fejű, mogorva hímek járnak koncertekre, de nem érzem úgy, hogy az említett hölgyemények stílus iránti vonzalma valós lenne (tisztelet a kivételnek).

Összefoglalva tehát az eddigi szetteket: dzsidzsidzsi tatatatatata broááááááh, és ugyanez visszafelé. Semmi több. Na de, ami a továbbiakban következett, az már több helyütt túlmutat az előzőekben látottakon. Itt derült ki, hogy mennyit számít az, hogy mekkora méretben van feltüntetve egy zenekar neve a plakátokon. Az amerikai Carnifex show-jára ugyanis varázscsettintésre javult meg a hangosítás, amiből az következik, hogy a kevésbé híres csapatoknál szándékosan volt elcseszve az - nehogy már ugyanolyan jól szóljanak, mint a nagyobbak.
A bandát már tavaly is el lehetett csípni az A38-on (ott még az est felvezetőjeként), de ismételten bizonyosságot nyert, hogy eredendően élő akciókra koncepcionálták muzsikájukat. Lemezeik olyannyira klisések még deathcore-on belül is, hogy két hallgatás után abszolút érdektelenné és dögunalmassá válik - pontosan ez az, amiért olyan népszerűek a pelyhesállúak körében. Onnantól kezdve azonban, hogy felkeverednek a pódiumra, döbbenetessé válik az az öklöző energia, ami belőlük árad. Főleg utóbbi, The Diseased And The Poisoned című lemezüket erőltették – minden szempontból módfelett hatásosan. Profi színpadi munka, hasonlóan precíz hangszerkezelés. Az est egyik kiugró pontja.

A kanadai Beneath The Massacre műsorát nagy érdeklődéssel vártam, mivel szerfelett kíváncsi voltam, hogy elő tudják-e adni élesben is azt a végtelenségig technikázott, illetve logikázott terrort, amit a stúdióban oly szépen összeeditálnak nekik. Elő, és nem is akárhogyan! Úgy járt a kezük a hangszereken, hogy csoda, hogy nem gyulladt ki a fa, ráadásul nulla hibával.
Az ismét pöpecre tekergetett sound-nak és a fékevesztett hentelésbe ágyazott információáradatnak köszönhetően lehengerlő fél órával ajándékozták meg azokat a perverz lelkületű hallgatókat, akik ez idáig még nem sokalltak be a véget nem érő abálástól. Ahogyan én láttam, nagyon sokan tátott szájjal nézték végig őket az elsőtől az utolsó hangig, mely tény magáért beszél.

A két főbanda már több ízben is járt hazánkban, az érdeklődés irántuk azonban egyáltalán nem mutat lefelé zuhanó tendenciát, mivel az eddigi konstans „félház” háromnegyedig duzzadt. A Darkest Hour neve mindenki számára ismerősen kell csengjen, aki kicsit is vonzódik a metalcore muzsikákhoz. Ők anno az elsők között voltak, akik a svéd dallamvilágot átcsempészték a tengeren túli hardcore körökbe, sok mai formációra hatást gyakorolva ezzel. Rövid intro után bele is csaptak a húrokba előző, Deliver Us című korongjuk nyitányával, a Doomsayer-rel. Nekem személy szerint kifejezetten jól esett végre hallani egy kicsit egyértelműbb, dallamosabb zenét, és úgy tűnt, hogy sokan így voltak már ezzel. A komplett csapat oda-vissza pattogott a deszkákon, illetve az említett állapotokat a műsor végéig sikerült is fenntartani. A közönség is vette a lapot, és hasonló formátumban kezdett el működni. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy a tizenhat éves, „new era” baseball sapkát viselő, két hete szétpiercingezett, fültágítós, még meg sem száradt tetoválásokkal operáló budapesti taknyosok itt tanúsított viselkedése nem menő, hanem ostoba és szánalmas. Amikor valaki az említett csoportosulásból a színpadról berohan a közönségbe teli talppal, úgy, hogy az első két nézőt szimplán vállon, vagy fejen tapossa, a mögöttük állókat pedig arcon rúgja teljes erőből, az nem stagedivingnak minősül, hanem parasztságnak! Egy metal rendezvény persze a lökdösődéstől, a tömegtől és a deszkákra mászástól lesz olyan hangulatos és magával ragadó, amilyen, de lehet ezt kulturált (!) keretek között is művelni, nem pedig degenerált, bunkó és agresszív módon. Szóval visszatérve a Darkest Hour-re: egységesen lendületes bulit hoztak össze, élmény volt nézni, ahogy egyszerre szórakoztatják magukat és a közönséget.
Mike Schleibaum és a Kris Norris-t váltó Mike Carrigan hihetetlenül profin gitározták végig a koncertet, egyszerűen nem tudtak hibázni még a legvirgásabb iker-arpeggio futamoknál sem; John Henry énekes pedig végig hergelte a nagyérdeműt – folyamatosan fenntartva ezzel a figyelmet. Csillagos ötös. Pár dalcím a teljesség igénye nélkül: Doomsayer (The Beginning Of The End), With A Thousand Words To Say But One, No God (új nóta), Deliver Us, An Epitaph, Sound the Surrender, The Sadist Nation.

A Bleeding Through átszerelése kicsit hosszabbra nyúlt a többinél. Sosem tartoztak a nagy kedvenceim közé, azt azonban már mindenképpen elmondhatom, hogy élőben egészen meggyőző, amit nyújtanak. Szintén egy rövid intro után kezdtek neki pörgős műsoruknak; nem hagytak semmiféle üresjáratot. Az azonnal lejött, hogy Brandan Schieppati énekes és Brian Leppke gitáros a csapat fő mozgatórugója: ők adják az átható intenzitást vizuális szempontból. Ehhez persze nagyban hozzájárul a démoni szépség, Marta Peterson jelenléte, akiről elég nehéz volt levenni a szemem. Vele kapcsolatban akadt azonban egy olyan érzésem, hogy dísznek van a zenekarban, mert a billentyűkből vajmi keveset lehetett hallani; inkább amolyan hatásvadász látványelemként szolgál (ezt a feladatkört persze átlagon felül látta el).
Nagyrészt legutóbbi, Declaration című anyagukat hozták, de előtűnt néhány régebbi „sláger”is, mint például a záró Kill To Believe az előző korongról. A közönség kardoskodóbb része náluk darált a legintenzívebben - a koncert teljes hossza alatt egy óriási lyuk tátongott a tömeg közepén. Az is bebizonyosodott, hogy ha van némi tiszta énekdallam a muzsikában, azt sokkal jobban átéli a hallgatóság, mivel az efféle részeknél torkaszakadtából, vigyorogva üvöltötte a szöveget a nép. Engem teljes mértékig meggyőztek arról, hogy az ő koncertjeikre is érdemes ellátogatni.

Mindezek után a lehorzsolt öklű, félig betört orrú Nyilas Misi jóleső fáradtsággal, komótosan hazacammogott, és még aznap este letöltötte az összes banda lemezét a blogspotokról. Másnap diadalittasan, az előző délután vásárolt, összeizzadt, vakító pólóban vonult be budapesti gimnáziumának harmadik osztályába, ahol jól elmesélte a pajtásoknak, hogy mekkorát mosh-olt tegnap a „hácé koncin”, és hány embert rúgott le kiemelkedően látványos szélmalomharca közepette. Ettől a közelben tartózkodó lányok figyelme azonnal felé irányult - alfahím szerepkörbe lépett. A haverok pedig suli után meghívták egy sörre, és egész nap cigivel kínálták, kifejezvén ezzel irányában tanúsított mérhetetlen alázatukat…

dzsi


Myspace oldalak: Success Will Write Apocalpse Across The Sky, Arsonists Get All The Girls, War From A Harlots Mouth, Carnifex, Beneath The Massacre, Darkest Hour, Bleeding Through