Down, Voivod, Sunday Fury – 2009. június 23., Petőfi Csarnok
[2009-06-26] - downer

Ami tavaly nem jött össze, az idén végre igen: hazánkba látogatott minden idők egyik legkultikusabb zenekara, a New Orleans-i Down. A múlt évben már volt szerencsém megemlékezni prágai fellépésükről, de azért minden ember arra vágyik, hogy „otthon” csíphesse el kedvenc bandáját. Június 23-án végül erre sor is került, és aki kilátogatott a PeCsába, az valószínűleg örök időkre emlékezetébe véste ezt a napot. A koncertet megelőző estén még nagyban mentek a fogadások, hogy ezúttal lenyomják-e egyáltalán a show-t a srácok, másnap viszont szerencsére már mindenki azon agyalt, mely dalokat hallhatjuk majd a hangfalakból kirobbanni.

A bemelegítő szerep ezúttal a napokban új lemezzel (Men From The Grey Town) jelentkező Sunday Fury-nek jutott, akik döngölős sludge metaljukkal tisztességgel helyt is álltak a méretes színpadon. Bár a hangzás nem volt a legtisztább, az olyan bika tételek, mint a Bullet, a Save At Last (ez mekkora nóta!), vagy a legvégén eljátszott friss szerzemény tisztes bólogatásra ingerelte a folyamatosan gyülekező tömeget.

Az őket követő Voivod talán azzal járna a legjobban, ha nem írnék róluk semmit, maximum annyit, hogy éppen a búcsúturnéjukkal jutottak most el hozzánk, és egy becsületesen megdörrenő bulit nyomtak. Más kérdés, hogy az elhangzott számok semmilyen mélyebb benyomást nem tettek rám (illetve más megkérdezettekre sem). Persze nem akarom a csapat nyakába varrni az egészet, hiszen eddig az alkalomig talán egy lemezüket hallgattam meg, de ha nekem egy progresszívnek (is) mondott csapat olyan dalt akar eladni, amiről kapásból az jut eszembe, hogy „ez Tankcsapda!”, akkor ott nincs miről beszélni.
Akik rockerként élték meg a nyolcvanas éveket, azok bizonyára jól szórakoztak ezen a retro matinén, jómagam viszont pár szám után már az előtérben bosszankodtam azon, hogy miért is nem dobozos sört vettem az agyonvizezett csapolt helyett. Az egyetlen élvezetes momentumot a zárlat jelentette, ez a nóta (a címét nem tudom) már valóban rejtett magában némi izgalmat az effektezett gitártémáival, Snake elmebeteg énekével, Away fifikás megoldásaival és Blacky végig malac módjára röfögő basszusfutamaival. Minden tiszteletem az elhunyt Piggy-é, de a Voivod akkor sem az én zeném!

„A súly a megbízhatóság jele” – hallhatjuk a Blöff című filmben az örökérvényű mondatot, amely ezúttal is piszkosul igaznak bizonyult. A Phil Anselmo vezette Down ismét megmutatta, hogyan kell egyszerre a mának és az örökkévalóságnak zenélni. Ennél az öt amerikai csókánál szerintem jelenleg senki sem nyomatja hitelesebben ezt az egész metalosdit. Természetesen átmentek már rengeteg mocsok dolgon is, de azoktól nemhogy padlót fogtak volna, hanem még inkább erőt merítettek. Már a Download fesztiválos fellépésük is jelezte, hogy továbbra is jó formában vannak, de azért azt nem gondoltam volna, hogy így leigázzák a Petőfi Csarnokot.

A kicsit hosszúra sikerült várakoztatás után olyan elemi erővel robbantak színpadra a Hail The Leaf-fel, hogy azt valószínűleg még a néhány kilométerrel arrébb vízibalettbe váltó Depeche Mode bulin is megemlegették. Utána szépen sorjáztak az ütősebbnél-ütősebb slágerek (a sorrendre ezúttal nem leszek tekintettel): Lifer, Eyes Of The South, Stone The Crow, Bury Me In Smoke, Lysergik Funeral Procession, There’s Something On My Side, New Orleans Is A Dying Whore, N.O.D., On March The Saints, Beneath The Tides, Nothing In Return (Walk Away).
A harmadik nóta tájékán már kábé térdig gázoltunk az izzadtságtengerben, és hihetetlen volt ennyi mosolygós, „öcsém, ezt nem hiszem el!” arcot vágó embert látni. Egyébként a gárda kult státuszát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a közönségben rengeteg zenész és különböző médiumoknál dolgozó arc bukkant fel (és természetesen az unalomcore diétán edzett fiatalság nem képviseltette magát az estén). Az például örökre emlékezetes marad számomra, ahogy a Lifert a Neck Sprain basszer Nagy Levi hátába könyökölve üvöltözöm végig.

A hangosításra nem lehetett panasz, mint ahogyan a nézőseregre és magára a zenekarra sem. Mindenkin érződött, hogy roppant mód élvezi az együtt töltött időt. Habár Anselmonak pár ponton megbicsaklott a hangja, így is kisujjból hozta az IGAZI frontember szerepét, egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni arra, amit csinál.
A többiek – a szerény és mindig vidám ábrázatot vágó Kirk (mindenki hallgasson Thin Lizzyt!) és Jimmy, az egyre inkább egy rossz, hippi junkie-ra hajazó Rex, illetve a mindig laza Pepper – pedig kellő alázattal és profizmussal felvértezve pakolták Fülöp bátyó alá az ízes, melodikus mégis ólomsúlyú témáikat. Valódi jó barátok muzsikáltak itt az egy estére valódi jó barátokká váló népnek, és az eredmény nem is lehetett más, csakis valami olyan, örök életre szóló élménybomba. A Down-t valószínűleg Vörösmarty is megnézte anno, hisz mi másról írhatta volna az alábbi sort: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”

downer

Koncertfotók: downer


Myspace oldalak: Sunday Fury, Voivod, Down