Bringin' It Back Festival II. - 2009. július 15., Dürer Kert
[2009-07-22] - dzsi

Valószínűnek tartom, hogy 2009-ben július 15-ére datálódott az a nap, amikor a csillagok állásának - és persze a szervezőknek köszönhetően - a legmagasabb volt éves szinten az egy négyzetméterre jutó hardcore fanatikusok száma a Dürer Kertben; bár erre mélyebb asztrológiai és meteorológiai ismeretek nélkül is számítani lehetett. Több turné találkozott a Bringin' It Back fesztivál második fordulójának keretei között, melynek köszönhetően ismét egy hét bandából álló maratoni estét kapott az arcába az, aki e forró, délibábos napon vette a fáradtságot, hogy kimozduljon hűvös, nyugodt szobájából.

Én sajnos nem adtam meg magam egykönnyen a nyárnak: gyenge akaratom béklyóinak rabságában ejtőztem még egy cseppet a szobában uralkodó hűs klímában, majd a városligeti fák alatt a könnyed szellők lágy ölelésében. Ennek eredményeképp szépen le is késtem a Defeater, a Shipwreck A.D. és a Rise And Fall műsorait. Kicsit meg is lepődtem, hogy ennyire keveset játszott a három banda, mivel előzetes fejszámítások alapján úgy ítéltem meg, hogy maximum egyetlen fellépőt hagytam ki teljes egészében. Ugyan engem az utolsó pillanatban a programhoz csatlakozott The Red Chord és Walls Of Jericho show-i érdekeltek csak igazán, azért mégiscsak vetettem volna egy kósza pillantást a felvezetésre, ha már úgyis itt vannak. A körmöst természetesen csak magamnak adhatom.

Más szemszögből nézve azonban az időzítés mesteri volt, mivel amint a nagyterembe léptem, azon nyomban véget ért a beállás, és meg is kezdte show-ját a bostoni The Red Chord. Legutóbb 2007 decemberében jártak hazánkban a Job For A Cowboy és a The Black Dahlia Murder társaságában, akkor azonban csak az utolsó két nótát sikerült Tőlük elcsípnünk a Kultiplex bejáratánál végbement másfél órás sorban állásnak köszönhetően. A csapat a death metalt tarkítja matekos, illetve grindos elemekkel, melynek olyan gyönyörű és lebilincselő, koncepcionált káosz az eredménye, hogy a könnyem kicsordul a meghatottságtól. Nem sok banda tudja az efféle muzsikát jól csinálni, (Nekik is vannak itt-ott túlkapásaik és fura megoldásaik), de azért ez bőven túlmutat az átlag amerikai, pusztán nyálverő vagy keménykedő kategóriába sorolható csoportosulásokon. Élőben - hasonlóan szétvariált zenénél - legutóbb a Beneath The Massacre koncertjén láttam ezt a fajta hangszeres precizitást, amit itt is megtapasztalhatott az a kevéske ember, aki éppen bent maradt a teremben. A többség ugye kiült az udvarra rohadni a melegben vagy csajozni, mert „fujj, ez nem is hácé”. Mindegy, lelkük rajta, ízlések és pofonok. Ettől még a színpadon zajló események mit sem változtak: ment a villámgyors tekerés, a súlyos, velőtrázó döngölés, az észveszejtő témahalmozás és azok váltogatása.
Guy Kozowyk énekes - látva a fentről valószínűleg kicsit dögszagúnak tűnő nézőteret - mindenféle mókás monológgal és poénnal hozakodott elő a hangulat oldása érdekében. Ez persze csak hellyel-közzel sikerült, de egyáltalán nem volt fölösleges. Gregory Weeks basszer eközben egy parányi szelet görögdinnyét kínált le az első sorba békejobbként (délután azt osztogattak a bandáknak, mert ugye szezonja van épp). Amit pedig Mike McKenzie gitáros művel, az valami lenyűgöző volt: vérprofi a srác minden tekintetben, érzi azt a fadarabot rendesen. Főként a Prey For Eyes című, legutóbbi korongjuk nótáit hallatták, de voltak tételek a Clientsről, és a hamarosan megjelenő Fed Through The Teeth Machine című anyagról is szerepelt a Floating Through The Vein, illetve egy másik meg nem nevezett új nóta is. Remélem, jönnek még, mert ismét maximálisan pozitív benyomást tettek rám. Addig maradnak a lemezek.

A következő színpadbitorló a szintén bostoni Have Heart volt. Ők az elmúlt pár évben ikonikus alakjaivá váltak a straight edge mozgalomnak, ami nem kis szó, tekintve, hogy 2002-ben alakultak. Ez pedig a rajongók nagy sajnálatára épp a búcsúturnéjuk. Benyomásom szerint a jelenlévők nagy többsége leginkább az Ő produkciójuk miatt döntött úgy, hogy tiszteletét teszi a Dürerben. Nekem ugyan nem fekszik annyira sem az efféle életérzés, sem a muzsika, mégis kíváncsi voltam e stílusában igen népszerű csoportosulásra. Aztán bumm! Jöttek, láttak, és a közönség megőrült értük. Öklök egész armadája mutatott az ég felé mindvégig; a deszkákon pedig nemcsak a banda pattogott oda-vissza: gyakorta csatlakozott a díszes társasághoz kábé az első tíz sor is.
Mondhatjuk azt is, hogy a színpad és küzdőtér eggyé vált, ezzel ilyen mértékben pedig csak ritkán találkozhatunk. Ugyan a zene ezúttal sem győzött meg túlzottan (a fontos komponensként számon tartott szövegkönyvek ismeretének híján), azonban a hangulat és a látvány magáért beszélt. A banda maximálisan kitett magáért, melyet a jó ideig eltartó „visszázás” is megfelelően alátámasztott, tehát nem érheti szó a ház elejét.

Ezen a ponton pedig már mindenkiről patakokban folyt az izzadtság, és hiába ment ki az ember az udvarra szellőzni egy kicsit, ott is ugyanez köszöntött mindenkit. Egyetlen megoldás maradt: a hideg sör, amit az emberek jelentős hányada vízre, esetleg málnaszörpre vagy jaffára cserélt identitástudatának fennhangon történő hirdetése végett (vagy, mert nem szereti). Én meg ki voltam nézve a csúnya gonosz maláta miatt. Sebaj, ez egy ilyen világ. A budapesti hardcore unity-ről röviden csak annyit, hogy a gyakorta hajtogatott „mi összetartunk; vigyázunk egymásra, one life crew” és hasonló szentimentális (a látottak alapján helyenként inkább utópisztikus) eszmék közepette nem tudom pontosan hány ember csattant a színpadról egyenesen a földre, de nem kevés, mivel nem kapta el őket senki. Vagy ahhoz, hogy ez az alapvető együttműködés megvalósuljon, szükségeltetik egy Nike Air Max, egy tíz számmal nagyobb kosaras naci meg valami ’X’-szel kezdődő és végződő tetoválás? Bizonyára.

Hamarosan a magaslatokra került az est másik - számomra - kiemelt szereplője, a detroiti Walls Of Jericho. Hozzájuk sohasem volt még szerencsém élőben, de ez a hiba most jól felkerült a „Mit rontottam el eddig az életben?” című listámra. Komolyan mondom, ez akkora paraszt volt, mint hat másik! Olyan lendülettel kezdtek bele hardcore/metal show-jukba, hogy ennek, és a továbbra sem múló hőségnek a hatására én is félmeztelenre vetkőztem (így már egynegyed részben „true” arc voltam), és öklömmel a levegőben élveztem a halál tufa, de annál hatásosabb riffeket. Óriási pluszt nyújtott, a rettentő bika megszólalás: Ők hasítottak ebben a tekintetben a legjobban az este folyamán. Ráadásul mindezt egy tetőtől talpig kivarrt hölgyemény hozta össze a keverő mögött, ami azért külön dicséretes, mert ebben a szakmában nem igen találkozni ilyesmivel - egészen erős a férfidominancia.
A másik csajnak, Candace Kucsulainnak jelensége mellett sem mehetek el szó nélkül. Ez a nőszemély egy valagnyi hímnemű hardcore/metal frontembert zabál fel reggelire (diétás zöldségköret nélkül) úgy, hogy még csak egy aprócska büfi sem hagyja el a száját a lakoma végeztével! Félelmetes energiákat szabadított fel a színpadon folyamatos mozgolódásával, közönség-hergelésével, és nem utolsó sorban markáns hangjával. Természetesen a többiek is hozták a papírformát: igazán feszes játékkal tolmácsolták Amerikával szemben felgyülemlett ellenszenvüket. Hatásos volt az is, amikor Candace kérésére majd’ az egész terem a levegőbe nyújtotta középsőujját a világ iránt való mélységes tiszteletünk kifejezésére, ami lehet, hogy degenerált megnyilvánulási forma, de legalább maximálisan őszinte. A műsor gerincét a 2008-as The American Dream képezte, de beiktattak párat az előző korongok büntibb nótái közül is. Nem tudok tehát más kifejezéssel élni a WOJ szűk órája kapcsán, mint, hogy irgalmatlanul paraszt volt, leesett az állam! Sok ilyet még!

Mostanra már mindenkiből facsarni lehetett a vizet, és a fáradtság is kezdett kiülni az arcokra. Nem véletlenül, hiszen hat zenekar már lerótta tiszteletkörét. Az eddigieknél hosszabbra nyúlt átszerelés mindenkinek alkalmat adott egy nyugodt üldögélésre, esetleg az egymás izzadságtengerében való fürdőzésére. Az utolsó fellépő a kanadai – szintén nagy köztiszteletnek örvendő –, dallamos hardcore vonalon alkotó Comeback Kid volt, akik nem sokkal éjfél előtt kezdték újra feltüzelni a hangulatot. Őket kicsit nagyobb kíváncsisággal vártam, mint a Have Heartot, de ekkorra sajnos annyira átvette fölöttem az irányítást a fáradtság, hogy már nem tudtam túl lelkesen fogadni dalcsokrukat.
A fanatikusabb résztvevők persze összeszedték még magukat egy utolsó „tánchoz”, azonban látszott, hogy sokaknál kezdi a végét járni az akarat dominanciája. Talán ezért is volt, hogy a HH bulija sokkal jobban meg tudott hatni engem is, akármennyire nem számítottam ilyesmire. A banda szerelmeseinek persze biztosan nagy élmény volt így is, ez vitathatatlan. A srácok nyilván nem teljesítettek rosszul (a megszólalás ugyan kicsit gyengébbre sikeredett, mint a WOJ esetében), mégsem tudtak már sokáig lekötni, ezért a koncert felénél szedtem a sátorfám, és elindultam az ágy irányába, mivel egy igen korai kelés várt másnap.

Nagyszerű bizonyságot kaphattunk arról, hogy hogyan is lehet egy már eredendően forró nyári estét még tovább hevíteni. Attól függetlenül, hogy nem szívügyem az itt felvonultatott zenekarok többsége által képvisel irányzat, egy teljesen élvezhető és szórakoztató csomagot sikerült ismételten összerakni. Ezek után talán lesz harmadik menet is.

dzsi


Myspace oldalak: Defeater, Shipwreck A.D., Rise And Fall, The Red Chord, Have Heart, Walls Of Jericho, Comeback Kid