10. Hegyalja Fesztivál - 2009. július 15-18., Tokaj - Rakamaz
[2009-07-24] - heavymetal.hu

2009. július 15.

Idén ünnepelte tizedik születésnapját a Hegyalja fesztivál. Az elmúlt évek során már számtalanszor felmerült, hogy meglátogassam e négynapos mókát, de csak ezen a nyáron adódott olyan lehetőség, amit dőreség lett volna kihagyni, így én is beálltam a sorba: végigzúztam a Tokaj melletti feszt mindegyik napját. A megérkezés utáni lelkesedés mondjuk rögvest alábbhagyott, mikor a sajtós konténer előtti kábé tíz-húsz méternyi távot durván másfél óra alatt sikerült abszolválni, miközben a „sima” jeggyel rendelkezők kígyózó sora egészen gyors és zökkenőmentes ütemben fogyatkozott. Bár ezen a bosszantó bevezetőn átlendített a szintén a bejutásra váró, kissé illuminált állapotban lévő srácok lelkes pálinka-kínálgatása, illetve az első megvásárolt sör, de azért - az egyébként minden másban jól teljesítő - szervezők talán egy gördülékenyebb módszert is kiötölhettek volna.
A tökölések miatt sikerült is lemaradni a Remorse bulijáról – így már tényleg kezdem azt hinni, hogy soha az életben nem fogom őket látni - , az utánuk következő Pokolgép pedig még sosem bírt lázba hozni (hiába metal az ész és „kerek” a Föld), így a Death Angel koncertig tartó várakozás az akklimatizációval és az ismerősök begyűjtésével telt. Mivel előzetesen semmilyen elvárásom sem volt a Halál Angyal fellépése előtt, így csalódni sem tudtam bennük. A sajnos már két eredeti taggal kevesebbet soraiban tudó gárda igen élvezetes retro thrash tanórával örvendeztetett meg mindenkit európai turnéjuk záróállomásán.
Az énekes Mark Osegueda végig mosolyogva, nagy lelkesedéssel vezényelte a show-t. Pechére a hangosítás éppen a vokálok terén sántított kissé (ráfért volna még némi hangerő). Ennek ellenére is egy baromi hangulatos thrash buliban lehetett részünk, melyben igyekeztek minden érát megidézni. Jómagam főleg az Act III-ről (Seemingly Endless Time) és a The Art Of Dying-ról (Thrown To The Wolves) elhangzó tételeknek örültem.

downer

A kanadai death metal titánjai már igencsak este tizenegy felé csaptak a húrok közé, méghozzá kegyetlen hévvel. A Death Angel sem semmi apróságot alkotott a színpadon, de a Kataklysm egyenesen ledarált mindent és mindenkit. Akkora best of műsort toltak le, amilyenre egy halálra éhes ember vágyhatott, természetesen minden jellegű pontatlanság nélkül. Szerencsére nemcsak a legbrutálisabb tempójú darabolásaikat vették elő, hanem az iszonyatos, fejletépő málházásokat is, amelyre istentelenül beindult a headbangerek feje. Nem egyszer csak ütemesen pörgő rőzsehad volt látható a közönségből, a hangzás meg egyenesen briliáns volt. Maurizio Iacono frontember gyönyörűen végighörögte a show-t és a többiekre sem lehet panasz. Minimális felkonferálással legyilkolt profi előadást láthattunk, amiről sütött, hogy nemcsak a közönség, hanem a zenekar számára is örömet okoz.

Persze gondolhatja az ember, hogy ennél aligha lehet jobb, de hatalmasat téved. A Watch My Dying négyes fogata miután elfoglalta a deszkákat, hasonlóan igényes buliba kezdett, mint Kataklysmék. Mindhárom nagylemezükről játszottak, így került elő a – látszatra abszolút közönség kedvenc – Fényérzékeny a kettes albumról, a Klausztrofónia az elsőről, vagy példának okáért a Leggyorsabb Mártír a legutóbbiról. Hajas kollégát és a felborzolt kedélyeket megnyugtatandó: a Moebius számai tökéletesen működnek koncerten, Gaobr a legkisebb erőfeszítés nélkül hozta a témákat, ráadásul nem is akárhogyan.
Emellett mondjuk tartottam attól is, hogy egygitáros felállásban a szokásos WMD koncerthangzást nélkülöznünk kell, de egyáltalán nem így volt: húztak a témák, mint az átok. A srácok picikét fáradtnak tűntek, de ettől függetlenül nagyon kerek előadást láthattunk/hallhattunk, s habár a tavalyi Hegyaljás fellépésük intenzitását nem érték el, mégis elégedetten távozhatott minden érdeklődő a koncert vége után.

Uriel

Az este végét nekem a norvég Keep Of Kalessin aprítása jelentette. A jelenleg igen népszerű csapat súlyos és pörgős koncertet adott, bár e késői órán engem már alig fogott meg a szombati vihar előzményeként is felfogható, blastbeatekkel sűrűn teletűzdelt black metal hasítás. A valóban hihetetlenül teljesítő dobos, Vyl szólója közepette döntöttem úgy, hogy ideje nyugovóra térni.

downer

2009. július 16.

downer kollégával egyetemben nekem is most sikerült először lejutnom a Hegyalja Fesztiválra. Évek óta próbálkozom ugyan e project beteljesítésével (a barátságos környezet és a - konstans módon - temérdek ismerős miatt), de valaki valahonnan nagyon figyel rá, hogy ezt évről-évre módszeresen meghiúsítsa. Most azonban galádul kifogtam rajta, és az - általam – igen nagyra becsült Machine Head koncertjére sikerült lekeverednem. Az előző esti Bringin’ It Back Festivalról magammal cipelt fáradtsággal (melynek legfeltűnőbb jelei a szemem alatt létrejött, utazóbőrönd méretű tatyók voltak) vonatoztam három és fél órát, hogy végre beléphessek arra a helyre, amelyről megannyi „veszedelmes” történetet hallottam. A bejutás zökkenőmentesen zajlott (ekkor még), majd elkezdődött az ismerősök keresése, mely emlékeim szerint legalább három percig tartott. A délután jó hangulatban telt, alapvetően a fesztivál területén kívül, városnézéssel. Fő látványosságként említhető a Ciánfolyóban (ismertebb nevén Tisza) fürdőző rengeteg fiatal, akik halált megvető bátorsággal szálltak szembe a hatvanféle bőrgomba, és a parti őrség ádáz, mindenre elszánt kettősével. Előbbi áldásos hatásaira szerintem még jövőre is emlékezni fognak. A másik remek látnivaló (funkciója miatt is) a pince hálózat. Nagyon olcsón lehet minőségi (!) borokhoz jutni, amely nagy segítséget nyújt abban, hogy az ember ne költsön el vagyonokat szórakozásának katalizálására, illetve arra is tökéletes, ha valaki csak egy jót
akar csevegni. Az egyik ilyen létesítmény árnyékában ejtőztünk egy cseppet Uriel kollégával, majd kis idő elteltével vissza is tértem a rendezvény területére. Érdekes volt látni azt is, hogy egy ennyire kulturált, nagyon európai városkába beengednek majd’ egy hétre ennyi „züllött” fiatalt. Persze nem kis bevétel származik ebből, de azt is meg kell jegyezni, hogy mindenki ismerte azt a szót, hogy „szemetes” és látott is már olyat eddigi életében, mi több: merte is használni. Ez biztosan bekerül majd az emlékkönyvembe, mert Budapesten ezt a jelenséget igencsak ritkán tapasztaltam.
Ezen a napon nem találtam sajnos túl sok olyan fellépőt, melyet epekedő kíváncsisággal vártam volna, ezért inkább a terepszemléé és a barátkozásé volt a főszerep. Elcsíptem azért egy nagyszínpados Subscribe koncertet, melynek az volt a hátránya (ami a létesítmény alapvető betegsége is egyben az összes koncerten), hogy a lábdob észveszejtő dominanciája miatt a gitárokból szinte semmi sem maradt meg a hangképben. A mellkasom persze tisztességesen kapta a lüktető dózisokat - amolyan mesterséges szívritmus szabályzás gyanánt -, de ez rengeteget elvett a zenéből.
Telt, múlt az idő, végre eljött az este, melyet már nagy izgalommal vártam, mivel az eddigiekben még egyszer sem sikerült elcsípnem a Machine Headet külhonban, illetve legutóbbi ittjártukkor még a törtek összeadásával voltam elfoglalva. Amikor pedig megláttam a vigyorgó, energiával teli bandát a színpadon, a hideg futkosott a hátamon. Ugyan az utóbbi időben többször is sikerült Flynn mesternek megrendítenie irántuk érzett szimpátiámat, mégiscsak gyerekkorom egyik kedvenc bandájáról van szó, a The Blackening pedig ismét felemelte Őket a metal élvonalába.
Irgalmatlan energiával lódultak neki programjuknak, bár a feljebb kivesézett technikai helyzet nem javult meg tökéletesen. Ahogy látni lehetett rajtuk, szerintem arra számítottak - mint sok más mega banda, ami még nem, vagy csak évtizedekkel ezelőtt járt itt, - hogy visszamaradott, balkáni helyzet fogadja majd Őket degenerált emberekkel. Két nóta után eszeveszettül lerítt róluk azonban, hogy nagyot tévedtek. Ha pontosak az információim, akkor aznap este kábé tizenhatezer látogatója volt a fesztiválnak, melynek persze csak bizonyos része jött az MH miatt, de ez bárhonnan nézve is szép szám. Még azok is üvöltve rázták a fejüket, akik amúgy nem kedvelik az ilyen muzsikát, és véletlenül, félrészegen keveredtek oda valahonnan a nagy hangzavarra. Úgy tűnt, hogy a zenekar igazán formában van: teljes beleélés, összevigyorgás, közönséghergelés, minimális hibaarány. Robb a szünetekben próbálta a legtöbbet kihozni a magyarokból, és nem egyszer látszott rajta, hogy „na, ezek nem is olyan bénák, mint azt délután a szállodában gondoltam”. Külön szimpatikus volt Phil legendás, pöttyös Randy Rhodes gitárja, illetve, hogy Ő, és Adam ugyanúgy ott vezényeltek a deszkák elején, nem bújtak sehová. Dave pedig hozta a papírformát a bőrök mögött: a néhány apró csúszást csak a szemfülesebbek vették észre. Ráadásul egyetlen sor erejéig még Chuck Billy, a Testament vokalistája is előtűnt a színpadon! Lazán felülmúlták számításaimat az olyan dalokkal, mint a Davidian, az Old, a None But My Own, a Ten Ton Hammer, a Struck A Nerve, a Burning Red, a Seasons Wither, az Aesthetics Of Hate, vagy a Halo. Ismét ereje teljében a Machine Head, ennyi év után is képesek helytállni a színpadon. Az örömöt, ami az arcukon látszódott, pedig nem lehet bekamuzni. Gyanúsan az év egyik legmonumentálisabb koncertjét láthattuk, komolyan meghatódtam a show végére.
Két dolog van csupán, ami negatív élmény volt, és nem mehetek el mellette szó nélkül. Az egyik az, hogy egészen estig úgy volt, hogy interjúm lesz a csapattal, de az utolsó pillanatban lemondták, arra hivatkozva, hogy a zenekar csak az MTV-nek nyilatkozik. Nincs ezzel semmi baj, mert értem én, hogy óriási banda, de azért jó lett volna. A másik dolog már kicsit kényesebb téma, mivel az agynéma, agresszív és paraszt biztonsági szolgálatnak köszönhető. Történt ugyanis, hogy az úgynevezett „press pass”, amit kaptam, bejárást biztosít egy rakás olyan zónába, ahová a többség nem mehet be. Én természetesen használni szerettem volna e roppant hasznos lehetőséget. Az egyik ilyen opció a színpadi árokban történő fotózás, illetve jelenlét. A press rider (tehát sajtós útmutató) szerint fotózni csupán az első három nóta alatt lehet, az viszont nincs korlátozva, hogy az ember villára tartott kezekkel ott álljon a továbbiakban. Na most, ennek megértéséhez kell legalább három osztály az általánosban, ami az itt tapasztaltak szerint nem mindenkinek volt meg. Röviden: Szeku Ricsi és hasonlóan művelt társa úgy vágott ki az árokból minden magyarázkodásom, karszalagom, lamináltkártyám, és jogosultságom (!) ellenére is, mint macskát… Ha ez nem lenne elég, az egyik kétajtós lefogott, a másik levette a passomat, és belöktek a tömegbe nem kis erővel. A koncert utáni tízperces könyörgésem ellenére sem kaptam vissza a kártyámat, ezért az azt osztó bódéhoz mentem segítségért, ahol a következőt mondták: 1. A biztonsági szolgálat nincs arra felhatalmazva, hogy sajtós igazolványt kobozzon el. 2. Miért hagytam (!), hogy elvegyék? Ezen igazából bármennyire is szomorú, csak röhögni tudtam, mert hogyan szálljak szembe két, másfél mázsás állattal az én szerény kis hatvannégy kilómmal? Az pedig, hogy ezek után valami is történjen az érdekemben, teljesen a feledés homályába merült. Több ismerőstől hallottam egyébként a biztonságiak indokolatlan túlkapásairól. Erről ennyit.
Ettől eltekintve egy igazán élménygazdag este volt, és nagyon örülök, hogy végre ezt a legendás bandát is láthattam élőben.

dzsi

2009. július 17.

A harmadik nap elég felemásra sikeredett. Hangulat terén (társaság, alkohol, hőfok) minden az egekbe szökött, viszont a koncertek terén elég nagy volt a szórás. Számomra a napot a budapesti Room Of The Mad Robots nyitotta, és az előzetes ismeretek alapján sejtettem, hogy nem csalódok majd bennük. Így is lett, agyontördelt ritmusokkal operáló, Panterat (el is nyomták a 5 Minutes Alone-t), Toolt és hasonszőrű társaikat megidéző muzsikájuk rendesen megmozgatta a délután háromkor még igen csekély számú nézőközönséget. Kíváncsi leszek a szeptemberben megjelenő debütlemezükre.

Ezután először és utoljára a Pepsi színpadhoz battyogtam (az esetek 85%-ában a DeWalt sátorban izzadtam ki magamból a söröket), hogy végre élőben is hallhassam az Óriás zenekar tetszetős alter rock muzsikáját. Az igen ostobán felállított helyszínen – ahol délután végig a zenészek arcába és a nézők hátára sütött a nap – egy igen kellemes kis bulinak tapsolhattunk, ahol az Isten Háta Mögöttből is ismerős Egyedi Peti által vezetett együttes visszafogottan, mégis kellő energiával tolmácsolta olyan slágereit, mint az A Gyémántszénféle Anyagok Halmaza, az Ollózó, az A Kellő Hő, a Nem Szól, a Fát Dönteni és a Szájon Át.

Hét órától tovább folytatódott az értelmetlen dalszövegek éterbe üvöltése, ezúttal már az Isten Háta Mögött jóvoltából. Már a koncert közben eldöntöttem, hogy egy ideig hanyagolni fogom az IHM bulik látogatását, ugyanis az utóbbi időben annyiszor láttam őket, hogy már-már sok a jóból. Úgy tűnt, Palika szemeit ezúttal is zöldes füst homályosította el, de ez jó szokásához híven nem akadályozta őt abban, hogy a megszokott energikus előadásmódjában vezesse fel az olyan tételeket, mint az Eszem Éjjel És Baglyot vagy mondjuk az Orionaranyadért.

Az utánuk zúzó Neck Sprainnel kapcsolatban viszont eddig pont az volt a nagy szívfájdalmam, hogy utoljára valamikor 2001 tájékán láttam őket élőben. Most azonban eljött végre a várva várt találkozás, amely számomra nem jelentett akkora élvezetet, mint vártam. Egyrészről roppant hiányoztak az első két lemez brutalitásai (mindössze a Look At Yourself! és a How Dare You? hangzott el róluk), másrészről az újdonsült, a már feloszlott Kelly Hits The Blue Sky-ból szalajtott énekes, Áron András frontemberi megnyilvánulásai („Mi a fasz van, Hegyalja?”) irritáltak kissé.
Fáj is a szívem, hogy Levinek anno fel kellett adnia a frontemberi posztot. A színpadon töltött negyven perc persze még így is súlyos és bemozdító volt, a végén eljátszott új nóta meg azoknak okozhatott örömet, akiknek bejött a hármas albumon hallható Pray és Other Side (melyek szintén terítékre kerültek az est folyamán).

A nap zárását a Testament - Death Angeléhez hasonló - retro matinéja jelentette. A hihetetlen energiákat felszabadító show (ahol olyan arc ül a dobcucc mögött, mint Paul Bostaph - nem is meglepő ez) mindenkinek a megelégedésére szolgált, hiszen Chuck Billy-ék jó arányban adagolták a régebbi (Over The Wall, Into The Pit, Practice What You Preach) és a frissebb (D.N.R., More Than Meets The Eye, The Formation Of Damnation) szerzeményeket.
Mindenki kedvenc indián frontembere a megszokott elánnal üvöltötte végig a közel másfél órát (bár párszor azért megpihent oldalt), és látszott, hogy mindannyian nagyon élvezik a fellépést. Ez utóbbi megjegyzés egyébként az összes, általam látott bandára igaz.

downer

A Finntroll népszerűsége úgy fest, hogy mindmáig töretlen, annak ellenére, hogy új énekesük, Vreth korántsem olyan karizmatikus figura, mint Wilska, vagy Katla volt. Ugyanakkor nem szabad elmenni amellett sem, hogy utolsó, Ur Jordens Djup című albumuk nemcsak, hogy megosztotta a fanatikusokat, hanem határozottan gyengébb műként van számon tartva, mint az addig elkövetett nagylemezeik. Számomra a már említett anyagig teljesen etalonok voltak a stílusban - imádtam őket, ráadásul Kultiplexes koncertjük teljesen lenyűgözött. Ehhez képest nem tűnik túlságosan egységesnek a banda manapság, a felhőtlen mókázás helyére valami furcsa, modoros gonoszkodás került, amitől bőven nem annyira szórakoztató a produkciójuk, mint valaha volt. Egyébként a közönség teljesen odavolt értük, szóval egy szavam nem lehet, és viszonylag korrekt bulit is nyomtak, bár meg kell említenem, hogy eléggé halk volt a hangosítás, de erről nyilván nem ők tehetnek. Végeredményképpen azt mondhatnám, hogy azért ennél jobb koncertet is lehet adni.

Uriel

2009. július 18.

Az utolsó, hangos nap nyitánya vált a fesztivál egyik legszebb zenei élményévé. Az A38 színpadon délután háromkor színpadra lépő The Unbending Trees csöndes, szomorkás, visszafogott dalai páratlan utazásra hívtak minden sátorban ücsörgő lelket (itt nem volt helye tombolásnak). Szerintem még úgy is komoly hatást tudtak elérni, hogy legtöbbünk a masszív éjszakázás terheivel a vállán látogatta meg a neves zongorista, Havasi Balázs és barátai által életre hívott együttes koncertjét. A billentyűs hangszer valóban értő megszólaltatásának, valamint az énekes Hajós Kristóf rekedtes anti-hangjának remek kombinációja sok ember szívébe talált utat a vihar előtti csendben.

A természet tombolását előrevetítő rémhírekről (vége a fesztiválnak, pár órára kiürítik a helyszínt, elmaradnak bizonyos programok) egy nagyobb szünetet követően, Tokajban értesültünk, és ez pont elég volt ahhoz, hogy a hangulatunk a hegy alja alá süllyedjen. A DeWalt színpadhoz visszaérve hatalmas lelkesedéssel konstatáltuk, hogy az Ossian koncertje még akkor sem maradna el, ha a melegben megolvadna az összes acélszív, vagy behívót kapna a rock minden katonája. A jelentős (durván másfél órás) csúszást követően aztán színpadra kerülhetett a Hatesphere zenekar, akik elég nagyot szívtak amiatt, hogy a buli előtt mindenkit kitereltek a sátorból. Ahogy pörögtek a jobbnál jobb death/thrash betonkeverők, úgy szállingóztak be egyre többen és többen a terembe, de még így is igen szellősen álldogáltak a népek.
A bandát mondjuk ez a dolog cseppet sem zavarta, főleg az énekes Jolleren látszott, hogy nagyon élvezi a mókát, de a többiek (például az előző éjszaka még meztelenül őrjöngő basszer Mixen) is kitettek magukért, ami elvitte a hátán az egyébként kicsit egy kaptafa, bár korrekt groove-okat rejtő szerzeményeket (például Oceans Of Blood, 500 Dead People, Sickness Within).

Az Oceans Of Blood lecsengése után a víz is megmutatta, hogy mit tud: más kérdés, hogy a produkciójára senki sem volt kíváncsi. Éppen emiatt a metal sátorban a legnagyobb tömeg az Ignite beállása alatt verődött össze, ekkor már egy korsó sört sem lehetett leejteni, annyian préselődtek be. Nem tudom, mennyien maradtak eztán kényszerből és mennyien érkeztek valóban a dallamos hácé banda bulijára, mindenesetre ezen a közel egy órán meresztették a legtöbben szemüket a színpadra. Téglás Zoliék meg is hálálták a bizalmat egy bődületesen ütős és katartikus koncerttel.
A felhozatal nagyjából a debreceni fellépésükével egyezett meg (tehát megint volt egy értelmetlen dobszóló, Bleeding, Who Sold Out Now?, Veteran, Sunday Bloody Sunday, Run, satöbbi). Egyedül a méretekben adódtak eltérések: több ember, hangosabb együtténeklés, nagyobb meleg, még jobban belelkesülő zenekar. A ráadásban felhangzó A Place Called Home alatt aztán Zoli be is ugrott a tömegbe énekelni, legalább ezzel jelezve a koncert hardcore jellegét.

Az estét záró magyar hármas is kitett magáért. A Blind Myself sajnos továbbra sem erőlteti a régi dalokat (ezúttal még a Kain is kimaradt, helyette inkább a Painkillert kellett elrecsegni), de még mindig piszok energikus az előadásmódjuk (bár Szalkai Tibit nehéz überelni). A Superbutt - a két új gitárosnak (mi a fenét keres Kovács Attila ebben a bandában?) köszönhetően - igencsak metalosan néz ki a színpadon. Számaik is kellően húznak, bár e késői órán már nem tudtak megfogni. Mondjuk az Insane-nek most is sikerült, akik hitetlenkedve és nagy örömmel fogadták, hogy hajnali kettő után még igen szép számú közönség előtt zúzhattak egy irdatlan nagyot.

Nagyjából ekképpen zajlott le a tizedik Hegyalja fesztivál egyik szelete. Mindenképpen megérte kilátogatni, és csak bízni tudok benne, hogy jövőre is hasonlóan erős mezőnyt sikerül összeverbuválni, minek okán nem kell majd feltennünk a kérdést: „A Tisza-parton mit keresek?”

downer

Koncertfotók: downer, kivéve a legfölső, szörfözős, amit a fesztivál fotósa követett el.