42. WMD Days - 2009. augusztus 7-8., Csolnok, Rendezvénypark
[2009-08-11] - heavymetal.hu

Szinte hihetetlen, hogy idén már negyvenkettedik alkalommal rendezték meg a Watch My Dying és a Powerground Management által közösen szervezett mini fesztivált Csolnokon. Persze ahogyan a hírlevelekből megtudhattuk, ebből harmincnyolcat mind a zenekarok, mind a rajongók kénytelenek voltak kihagyni, ám az eddig lezajlott három bulisorozat bizonyosan mindenkit arra ösztökél majd, hogy a következőn is részt vegyen.
A Budapest és Dorog között elhelyezkedő kis falunak, Csolnoknak a Rendezvényparkjánál ideálisabb helyet nem is lehetne elképzelni egy efféle családias, párszáz embert megmozgató eseményhez: a nagyobbacska erdei tisztáson felállított koncertsátor, valamint az árnyékosabb részeket megcélzó harminc-negyven alvóegység olyan érzést keltett bennem, mintha osztálykiránduláson lennék. Bár negatívum is akadt: a WC-k és zuhanyzók minimálisra (egy-egy) redukált száma igen zavaró volt, mint ahogyan a rengeteg szúnyog is fel tudta bőszíteni a szórakozni vágyókat.


2009. augusztus 7.

A pénteki nap első említésre méltó momentumának a tehetségkutatót vehetjük, mely öt zenekar megmérkőzését jelentette. A kezdő Last But One fiatal titánjai amolyan modernebb, metalcore-os elemeket is tartalmazó muzsikát toltak, sok dallamos énekkel, melyből a zsűri szerint talán a kevesebb több lett volna. Mint ahogyan a gitárosok számából is, ugyanis nem igazán használták ki a három hathúros jelenlétét. A másodikként fellépő Monkey Cave már egy jóval kiforrottabb produkcióval állt elő.
Hangulatos, stoneres (picit grunge-os) dalaik igen meggyőzőek voltak, az énekes Szabolcs pedig valódi frontemberként tette a dolgát. A harmadik Dispassion már jóval vadabb vizekre evezett durva death metal ladikjával, pechjükre azonban a zavarosban kezdtek el halászni, így nem sikerült túl meggyőzőre a fellépésük. Biztató jelek azonban akadtak.

Ezután következtek a „hagyományos” koncertek. Az első három fellépő, a Neurasthenia, a Cryptic Remains és a Holy Shit! azonban nem igazán tudott fellelkesíteni. Előbbi szintetizátorral megtámogatott melodikus death metalt, a középső technikás death metalt, utóbbi pedig laza punk rockot nyomat, és bár egész ügyesen nyomultak, én már inkább a Slytract és a Cadaveres aprítását vártam.

downer

Nagyjából fél kilenc környékén lépett színpadra a miskolci Slytract, akiket én személy szerint igen nagy érdeklődéssel vártam, mivel elég meggyőző, amit az utóbbi időben letettek az asztalra, mind zenei, mind underground sikerek szempontjából. Szerencsére cseppet sem kellett csalódnom, mert a srácok produkciója a pódiumon is ugyanolyan elsöprő erővel bír, mint a közelmúltban megjelent, Explanation: Unknown című korongjuk. A banda tagjai baromi magabiztosan és precízen kezelik hangszereiket, ami valljuk be, elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki profi szinten űzhesse a death metalt. Külön örültem, hogy – a lemezes felállással ellentétben - élőben két gitárral abszolválják a komplex témákat, mivel ez mindenképpen hatásosabb előadásmódot biztosít. Négy csendes őrült sunyi vigyorral és észvesztő aprítással. A színpadot mozgolódás tekintetében ugyan nem szántották fel jóféle, vadiúj traktor módjára (ez persze eléggé embert próbáló feladat az ilyesfajta tekerések közepette), a súlyos, falbontó riffek azonban mindenkit kárpótoltak ezért. Nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak, hazánkban a death metal műfajban vitathatatlan a létjogosultságuk.

dzsi

A Slytractet követő Cadaveres is rendesen kitett magáért. Kíváncsi voltam, hogy Zoli, az új énekes hogyan hozza majd elődje, Ádám témáit. Nos, a dallamok egy része eltűnt, de így is egy szimpatikus frontembert sikerült megismernünk. Maga a buli meg rendesen odavágott - mint ahogyan az egyik headbangelő srác feje is az állkapcsomra, rögtön az elején, minek okán szét is haraptam a számat.
Azonban ez sem tántorított el attól, hogy a hajammal lesöpörjem a színpad elejét és a kontroll-ládákat. Mind a régi, mind pedig az új szerzemények ütöttek, és ugyan a hangzás nem volt a topon elöl (mondjuk ott mikor is van), azért minden sátorba begyűlt ember élvezte a show-t. Utánuk mutatkozott be Körmiék death/grind projectje, a Bloodiest, ám a fejre húzott fekete harisnyák látványa inkább arra késztetett, hogy kisomfordáljak a szabadba. Valahogy nem bírom a viccbandákat.

downer

2009. augusztus 8.

A második nap igen mozgalmasan telt. Az ébredést követő hosszú punnyadást (a fölös szabadidő eltöltésében Csolnok azért nem egy Tokaj) a délutáni focibajnokság dobta fel. A négy csapat (rajongók, Neurasthenia, WMD-Slytract-Nasmith, újságírók) részvételével zajló küzdelemben végül a torna legrészegebb és legviccesebb alakulata, a Neurasthenia vívta ki a győzelmet, éppen csak megelőzve firkász gárdánkat.

Szinte a labdakergetés végére el is készült a hagymásbab, melyet mindenki jóízűen fogyasztott el (Bud Spencernek valószínűleg itt sem jutott volna belőle, mint a filmjeiben általában). Evés után mi sem jobb egy kis death metalnál, gondolhatták a szintén a tehetségkutatóra jelentkezett Death Warrant tagjai, akik a korábbi találkozásunkhoz mérten most is kellő profizmussal vezették elő dalaikat, bár tény, hogy ők is kissé megilletődöttnek tűntek a színpadon. A verseny záróbandája, a Sculpsit viszont annál jobban belakta a deszkákat, komplex muzsikájuk energikus előadásával szinte kétséget sem hagyva afelől, hogy ki lesz a nyertes.
A zsűriből Hajas vélte úgy, hogy a Monkey Cave érdemli meg az első helyet, ám a többiek (Gaobr a WMD-ből, Gábor a Slytractből, Rajmi a Nasmith-ből és jómagam) egyértelműen eldöntötték a szavazást.

Az eredményhirdetést azonban még megelőzte a Nasmith bulija. Korábban semmit sem tudtam a srácokról és zenéjükről, így igen kellemes meglepetés ért, amikor színpadra álltak. A zeneileg nem éppen a legizgalmasabb dalokat az énekes Rajmi hangja és lüktető előadásmódja tudta eladni. A dallamokat, üvöltéseket és brutális hörgéseket kisujjból rázta ki, így feledtetni tudta a gyalulós metalcore riffek átlagosságát.

Az ünnepélyes díjátadót követő dózer.hu koncertjére nem voltam kíváncsi (nehezen tudok komolyan venni egy ilyen nevű együttest), bár a fesztivál méreteiből adódóan azért így is sikerült azt végighallgatni. Az őket követő M.W.S. fellépését viszont semmi pénzért nem akartam kihagyni: régóta érdekel, mit tud színpadon „a pilisi kistérség legkeményebb zenekara”. A Bloodiestben is nyomuló Both András énekes által vezetett alakulat bizony hegyeket mozgatott meg, de sajnos ezt igen kevesen látták.
András viccesre vett konferálásaiban érződött is némi csalódottság (biztosan rossz érzés lehet tudni, hogy többen látták őt sört csapolni, mint énekelni), de így is roppant elánnal vezényelte le a rendelkezésükre álló közel negyven percet. Mondjuk a színpad bal oldalán álló Szó (basszer) és Tiki (gitár) talán több mozgást is bevállalhatott volna, ennek ellenére sütöttek klasszikus hardcore alapú nótáik. Az est utolsó előtti fellépője, az Angelus ezek után már nem is tudott meghatni.

downer

A fesztivál utolsó fellépője az NB 1-es szinten – vagyis szánalmasan bénán - focizó Watch My Dying volt. Régi rajongója vagyok a csapatnak, sőt jobban belegondolva már a Rendszerhiba demo óta járok a koncertjeikre, de a gyengébbre sikeredett Fényérzékeny táján hanyagoltam a WMD bulik csekkolását. Most viszont ismét egy méregerős lemezt hoztak össze a Moebius képében, szóval épp kapóra jött, hogy zsűrízni hívtak a tehetségkutatóra, így este már meg is nézhettem őket. A technikai problémákkal kezdődő (nehezen indult a clip, és a gitárkábellel is gond volt), de végül helyrerázódó koncert full extrásra sikeredett. Az új korong dalait persze nem sikerült lemezminőségben visszaadni, de abszolút meggyőző volt, ahogy Gaobr megpróbálta utánozni az album vendégeinek hangját. Összeszokottan, feszesen játszott a társaság (még ha pár dalnál bele is mentek az erdőbe), és a hangzás is vadkan volt, melyet csak még tovább izmosított a sampler.
A viszonylag hosszú blokkban volt hastáncos csaj, road búcsúztatás, de a legmaradandóbb élmény a ráadásblokkban keletkezett, teljesen spontánul. Történt ugyanis, hogy néhány profi és kezdő ütős megszállta a színpadot egy össznépi törzsi dobolás erejéig, ami minden szempontból méltó lezárása volt a kétéjszakás bulinak, és önkéntelenül is megmutatta, hogy ez a fesztivál csak egy dologról szólt: a zene szeretetéről és az együttbulizásról.

Hajas

Igazából a három ott töltött nap alatt egyetlen olyan embert sem láttam, aki bármi miatt is elégedetlen lenne. Ez pedig nem kis érdem. Egyelőre „csak” párszáz fős népességről beszélhetünk eme rendezvény keretében, de – amellett, hogy ez így is jó és kényelmes – úgy gondolom, hogy a WMD Days mindenképpen többet érdemel a fentebb említett rengeteg pozitív tényező miatt. Jövőre ugyanitt, remélhetőleg jóval több rajongóval. A hétvége tanulságát egyetlen szóban tudnám összefoglalni, ami nem más, mint: negyvenkettő.

dzsi


Fotók: downer
A fesztivál weboldala itt található.