Azfeszt – 2009. augusztus 20., Nyírbátor, Gyógyfürdő És Kemping
[2009-08-24] - downer

Idén nyáron több fesztiválra sikerült eljutnom, mint azelőtt együttvéve. Végigzúztam a Hegyalját, eltöltöttem egy családias hétvégét Csolnokon, most pedig – ha csak egy napra is – elugrottam Nyírbátorba, hogy szemügyre vegyem az Azfesztet. Mondjuk engem az efféle össznépi megmozdulásokban mindig is a zenei kínálat érdekelt legjobban (részben emiatt se nagyon mozdultam rá eddig a fesztiválokra), és 2009 ebből a szempontból egészen erősre sikeredett.

Nyírbátor, a Debrecentől nagyjából hatvan kilométerre fekvő kisváros már hatodik alkalommal adott otthont Magyarország talán leginkább rockzenére összpontosító fesztiváljának. Mivel jómagam először tettem tiszteletemet e helyen, így nem tűnt fel a „veteránok” által panaszolt sok változás: a termálfürdő jelenleg is zajló átépítése folytán új helyre került gyakorlatilag minden, a füves területek „elsivatagosodtak” (a por mennyiségét a használattól egykettőre elfeketedő zsebkendők jelezték legjobban), nem lehetett boroskólát kapni és négydecis kiszerelésben csapolták a sört. Az utóbbin kívül én ebből inkább csak annyit érzékeltem, hogy hiányoztak az igazán nagy terek, a színpadokat fákkal övezett utak kötötték össze, ami olyan érzést keltett az emberben, mintha három különálló fesztiválon lenne. Illetve ezúttal a fák jótékony, árnyékoló hatása estére erősen lehűtötte a környék levegőjét, ami nem túl kellemes dolog (pláne, hogy a hideg italok sem esnek olyan jól ilyen esetekben).

Megérkezésemkor éppen a tehetségkutató aznapi versenyblokkjának lecsengése zajlott, és sejtésem szerint nem maradtam le semmi vérpezsdítőről. Némi sétálgatás, nézelődés után a Nagyszínpadhoz ballagtam, hogy újra megnézzem, mit nyújt az Óriás zenekar. Nos, a Hegyaljás bulihoz hasonlóan most is kellemes kis ötven percet szereztek a közönségnek, talán csak a hangzás sikerült féloldalasra a hangos basszusgitár miatt. Kb. ugyanazt hallhattuk, mint legutóbb (Gyémántszén…, Az a kellő hő, Ólompehely, Az anyag elég, Ollózó, Fát dönteni – sajnos a Szájon át kimaradt), a ráadásban pedig megkaptuk a Ganxta Zolee-féle Rossz vér sajátos feldolgozását, melyben Palika az Isten Háta Mögöttből is megcsillantotta rap tudását.

A Tér-Kapcsolat Színpadon hat körül sorra kerülő Insane úgy járt nálam, mint az Isten Háta Mögött: rövid időn belül annyiszor láttam őket élőben, hogy csömöröm lett tőle. Bálinték most is hozták a megszokott formájukat, feszesen és nagy elánnal nyomultak, és a közönség is lelkesen fogadta az olyan nótákat, mint a 33, a Hocus-Pocus, a Something Is In The Wind, a Ready To Kill, vagy a Set It On Me. A nyolckor kezdő IHM-et is kisebb lelkesedéssel fogadtam már, bár rendesen hasítottak az olyan nóták, mint a Mária dala vagy a Megbántani egy szabót. A szintetizátort azonban továbbra is feledném (csakúgy, mint az Óriásnál).

Kisebb csúszással, úgy háromnegyed kilenc táján aztán nekikezdett felszántani a Nagyszínpadot a Raunchy. Sosem mélyedtem el igazán a dán srácok munkásságában, nagyjából annyi volt világos előttem, hogy anno elég erős kiadói hátszéllel tudtak viszonylag népszerűvé válni groove-os, modern, kissé nu metalos muzsikájukkal. Egy efféle formációnál nem is lepett meg az, hogy mostanra már erőteljes metalcore-hatások is teret nyertek mind zenéjükben, mind pedig a külsőségekben. Egyébként egy nagyon profi társaságról van szó, a tagok értik a dolgukat, és egészen szórakoztató, amit produkálnak (főleg a nagydarab dobos, Morten ütött igen látványosan).

Nagyjából fél órát követően azonban otthagytam a show-t, mivel semmiképpen nem akartam lemaradni a Textures „poliritmikus metal őrület”-éről. Mindezidáig mondjuk nem nagyon erőltettem a „holland Meshuggah” lemezeinek meghallgatását, abban azonban biztos voltam, hogy koncerten tarolni fognak az olyan nóták, mint a Laments Of An Icarus, a Storm Warning vagy a The Sun’s Architect. Így is lett. Habár nem jöttek be túlzottan sokan a sátorba, ettől függetlenül egy roppant brutális és emlékezetes koncertet adtak a tulipános fiúk.
A hangzás remek volt, hengereltek a Jochem és Bart héthúros gitárjából előtörő, agyatlan ritmusban fogant riffek, a dobos Stef is könnyedén szállította tördelt témáit, az énekes Eric pedig igyekezett a hörgéseket és a dallamos részeket is maximális erőbedobással kiengedni magából. A rengeteg középtempós döngetésnek köszönhetően pedig a masszív headbangelés is helyett kapott két kisebb circle pit közepette. A csapat nemrég leszerződött a Nuclear Blast kiadóhoz, úgyhogy legközelebb valószínűleg már nagyobb felhajtás lesz körülöttük, ha erre járnak. Nem is ok nélkül.

Durván hetven percnyi hét-harmad, tizenöt-kilenced és harminchárom-ötvenhatod után szinte kiáltott magáért némi kőegyszerű, négy-negyedben fogant hardcore fejmosás. A nap fénypontjának, illetve a nyaram betetőzésének számító Agnostic Front buli nem is okozott csalódást. Habár ez a zene igazán csak klubban érzi jól magát, kordonok és csúnyán néző biztonsági emberek nélkül, Roger Miret-éknek azért így is sikerült jól prezentálni a valódi NYHC esszenciát NY-írbátorban. A színpadképük mondjuk elég furcsa volt, mivel mind a két gitáros, Joseph és Vinnie Stigma is a mi szemszögünkből nézve bal oldalon játszott, hatalmas teret hagyva a basszer Mike Gallo-nak a jobbszélen, aki élt is ezzel a lehetőséggel, és végig magas fordulatszámon pörögve, sűrűn ugrálva pengetett.
Ez a kiállás annyiban sikerült kicsit szerencsétlenre, hogy én például az első sorban állva szinte alig hallottam valamit a legendás Stigma apó (hihetetlen, hogy már ötvennégy éves) gitárjából, a szólóiból meg gyakorlatilag semmit. Pedig bizony ő a csapat igazi frontembere, végig nagy elánnal, grimaszolva, ugrálva nyomult, ki-kiszólva a közönségnek. Mondjuk Roger is igyekezett korlátozott énekesi adottságait komoly színpadi mozgással ellensúlyozni, két alkalommal még le is mászott a kordonokhoz egy kis együtténeklésre. Igazi best of műsort kaptunk durván ötven percben: Eliminator, Victim In Pain, Your Mistake, Crucified, Friend Or Foe, Gotta Go, One Voice, Police State, Peace, All Is Not Forgotten, Fall Of The Parasite, Take Me Back, Dead To Me, For My Family, Black And Blue, Warriors.

A nap záróakkordjait számomra a Cadaveres pengette ki, akik a csolnoki megmozduláshoz hasonlóan itt is pörgős kis koncerttel szórakoztatták a nagyérdeműt. Nagyjából ugyanazt (Elixir, Seventh Heaven, Soul Of A New Breed, Vicious Game, Unholy Spirit) is kaptuk annyi különbséggel, hogy ezúttal kisegítő dobos játszott velük (a végén pedig a perkás Máté ült át a nagyobb cucchoz), illetve a Stiff Bastard énekese és egyik gitárosa is beugrott egy kis vendégszereplésre.

Összességében tehát elmondható, hogy megérte ellátogatni Nyírbátorba. Bizonyára a fesztivál többi napja is tartogatott érdekességeket, de nem hiszem, hogy színvonalában bármi is megközelítette volna a Textures/Agnostic Front kettőst. Talán majd jövőre egy Meshuggah/Sick Of It All páros.

downer

Koncertfotók: downer