Isis, Transitional – 2009. november 15., Diesel Klub
[2009-11-20] - dzsi

2009. november 15-én nem kisebb élményben lehetett részem, minthogy láthattam a magasságos Isis istennőt teljes, megigéző pompájában ragyogni, mely élmény transzcendentális orvosságként szolgált mostanában oly sok negatívat tapasztaló, gyakran haldokló lelkemnek. Ehhez ráadásul még csak több ezer éves egyiptomi időutazást sem volt szükséges foganatosítani: elegendőnek bizonyult szent BKV-nk kiemelkedően színvonalas, utas-orientált szolgáltatásait igénybe venni, és elzötykölődni a Népligetben található, egykor fényes „technopata” karriert megélő Diesel Klubba. Igen, az idei év egyik legkiemelkedőbb koncertjét láthatta az, aki jelen volt aznap este.

A buli előzményeit illetően azonban elég vegyes érzelmek fogalmazódtak meg bennem. A hét elején lázas munkálkodásba kezdtem az esetleges sajtós/vendéglistás szereplésem kapcsán, a szervezőséggel folytatott több éves együttműködésre való tekintettel. Némi egyezkedés után kisvártatva kaptam is választ, miszerint jelen körülmények között sajnos nem áll módjukban listára tenni, mivel igen gyérül fogynak a jegyek. Gondoltam ez van, történt már ennél sokkal rosszabb is velem. Recesszió idején gyakorta előfordulhat az ilyesmi, bár a kamu mindent átható bűze már ekkor elkezdte mardosni az orrom. Utolsó fillérjeimet összekuporgatva el is kezdtem nyomozni a belépést biztosító cetli után, majd hamarosan kaptam az infókat, hogy az egyik legnépszerűbb lemezboltban már csak négy darab van, és máshol sem sokkal jobb a helyzet, tehát minden perc késlekedés az ottlétem kockáztatását jelenti. Ez talán apróbb ellentmondásba ütközik az előzetes indoklással, de lehet, hogy rosszul látom. A végső arconrúgást e témakörben a helyszínre érve kaptam: szinte teltház (mely alapvetően mindenképp örvendetes), a koncertterem befogadóképességhez mérten emberhegyek. Gondolatban pedig ismét körbejárt a már említett emberi magatartás okozta, masszív ammóniatartalommal bíró illataroma koncentrált kivonata. Ez igen, gratulálok. A félreértések elkerülése végett a probléma gyökere nem abban áll, hogy egy minőségi koncertért jelen gazdasági helyzetben egyre súlyosabb pénzeket kell kifizetni, hanem abban, hogy az őszinteség jelenléte kis hazánkban manapság kvázi zérus - bárhová is nézünk.

Mindettől eltekintve szívmelengető dolog látni, hogy nem csak az adott metal trendeket képviselő bandákra van számottevő igény, hanem a piaci szempontokat figyelmen kívül hagyó, mindmáig művészi értékeket (szintén) képviselő előadókra is. Érkezésemet a szokásos ruhatári macera (természetesen lehetetlen egy hátizsákot és egy kabátot egyetlen ruhadarab áráért „őriztetni” ugyanazon a fogason), és egy apróbb, a sörvásárlás megszokott részeként értékelt könyökharc dobta fel még inkább. Gyors terepszemle után már csoszogtunk is a koncertterembe, ahol negyed kilenc után nem sokkal kezdett bele programjába a brit Transitional. A kéttagú, basszusgitár-gitár felállású csapat egyfajta ambient/noise/drone hatású hangulatzenében utazik, mellyel a lemezanyagot tekintve egészen felkeltették érdeklődésemet.
A doboknál és a samplereknél sokat látott, téglalapfejű Apple MacBook barátunk ült, végig nagy hatásfokkal áramoltatva a pajkos kis biteket. Talán részben ennek is köszönhető, hogy a produkció így élőben korántsem győzött meg annyira, mint korongon. Az első dal végeztével a komplett közönség is csak ímmel-ámmal emelte tapsra kezét jó néhány másodpercnyi kínos csend után. Tovább szomorította a helyzetet a gitár jellegtelen, halk megszólalása, valamint a basszusgitáros gyakorta pontatlan játéka. Tény, hogy az ennyire vontatott, számítógépes alapokra előadott muzsikánál nem egyszerű élő hangszerekkel precízen belesimulni az egyesek és nullák tengerébe. Egy kivetítős installáció látványos, elgondolkodtató képsorokkal szerintem egészen sokat dobhatott volna az élményen, így azonban pár nóta után inkább az ellátó egységek felé vettem az irányt. A Transitional otthon, a fotelben jóval hatásosabb.

A köztes időben néhány önfeledt csevej valamint az anyagcsere folyamatok input és output komponenseinek ciklikus áramoltatása közepette nem hagyhattam ki, hogy adózzak egy keveset kedvenc vesszőparipámnak, vagyis az összegyűltek „szociológiai” szemrevételezésének. Meglepetésektől mentesen tapasztaltam, hogy ez a műfaj szemmel láthatóan az idősebb, már szellemi szinten is aktív korosztályt mozgatja igazán, de persze lehet, hogy csak a „tukatukák” és a breakdownok teljes hiánya indukálta a harmincas, vagy korban afelé közelítők többségi részvételét. A divat-tinik itt csak rendkívül kis számban képviseltették magukat, és valami különös oknál fogva szélmalomharcnak álcázott személyes erődemonstrációk, illetve teliokádott mellékhelyiségek sem rondítottak bele a kulturáltan szórakozni vágyók aurájába.

A gondolat végére érvén pedig már hallottam is a túlfűtött izgatottság erősen árulkodó hangjait a színpad felől, melynek hatására loholva trappoltam az említett irányba. Az Isisról sokan mondtak már sokfélét a „szakmában”, de kultikussá vált mivoltuk mára abszolút vitathatatlan.
Én – ellentétben sokakkal – az összes lemezükre csak mély hajlongással kísért áhítattal tudok reagálni, mely alól utolsó két albumuk sem képez kivételt. Az ellentétesen vélekedők kaptak is az arcukba, mivel a műsoridő nagyjából nyolcvan százalékát az idei, Wavering Radiant képezte. Ennek megfelelően elsőként a korongot nyitó Hall Of The Dead csendült fel, melynek hatására részemről állkapocs a padlóra, sört majdnem elejt. Ahogy láttam, nem voltam ezzel egyedül: a hangjegyekbe pácolt, makulátlan, dinamikus varázs pillanatok alatt kerítette hatalmába az előzményekhez képest meglepően zsúfolt, kétszintű nézőteret. Az én verbális képességeim rettentő messze állnak attól, hogy akár közelítve is leírhassam azt a légkört, ami azonnal uralma alá hajtott mindenkit. Emellett nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire süt a profizmus a produkcióból! Amint bármelyik húrosnak akadt pár másodperc üresjárata, azonnal hangolta is gitárját, nótánként akár többször is. A megszólalás valami zseniális volt onnan, ahol én álltam (a keverő mögött egy fotelon): minden momentum teljesen kivehető, arányos, mégis hanyatt vágós összképpel, melyet tovább színesített Bryant Clifford Meyer jelenléte, aki hol gitárt ragadott, hol pedig a billentyűket püfölte az adott szerzemény muzikális előkövetelményeitől függően. Aaron Turner rendkívül magabiztos frontember kivételes zenei kvalitásokkal. Előbbi ezúttal nem a közönséggel való kommunikációban tükröződött főként, hanem a bandában betöltött, remekül megfigyelhető koordinátori szerepkörében. Közben kénytelen voltam kirohanni hiánypótlás céljából, ahol ismét meglepő dolgokat tapasztaltam: sehol senki. Ilyet még sohasem láttam, ugyanis minden egyes rendezvényen vannak olyan pózarcok, akik egész este a pultot támasztják (de azt nagyon keményen), és csókos mivoltuknak köszönhetően pusztán sznoboskodni jelennek meg anélkül, hogy egy percet is a koncerten töltenének. Ez ugye szintén a fellépők érdeme. A setlist telefonba jegyzeteléséhez szokás szerint lusta voltam, de az új korong színe-java hál’istennek elhangzott, illetve emlékeim szerint a Celestial címadóját is prezentálták a srácok, bár mivel kvázi magamon kívül voltam egész végig (konstans szem- és fülorgazmus), semmiben sem vagyok biztos e téren; remélem megbocsátható. Közel másfél órányi intenzív érzelemáradat után óriási vastaps közepette vonult le a csapat, amihez szerintem nem érdemes sok mindent hozzáfűzni. Hibátlan show, teljességgel egyedi élmény! Jöttek, láttak és mindenki maga alá…
Hogy miért volt érdemes aznap este ott lenni? Nyilvánvalóan azért, mert még a mai világ túltermeltségében sem láthatunk mindennap ilyesmit. Komolyan.

dzsi


Myspace oldalak: Transitional, Isis