Metallica, Volbeat, High On Fire – 2010. május 14., Puskás Ferenc Stadion
[2010-05-17] - downer

Fura belegondolni, hogy mióta létezik a heavymetal.hu, nem volt hazánkban Metallica koncert. 2008-ban, a Death Magnetic című lemezük megjelenését követő kritikámat egy kérdéssel zártam, amely arra kereste a választ, vajon mikor láthatjuk-hallhatjuk Lars-ékat magyar földön? Nos, erre két évet kellett várnunk (a már elmúlt kilenc mellé), s május közepén végre egy legendáról elnevezett stadionban csendülhettek fel a négy (másik) legenda által írt dalok.

Gyakorlatilag a buli bejelentésének napjától – tehát úgy nagyjából december óta – mentek a találgatások, hogy mire is számíthatunk majd a srácoktól. Az bizonyos volt, hogy Hetfieldék nem kószán guruló ördögszekerek előtt fogják lenyomni grandiózus show-jukat, hiszen már decemberben elkelt a belépőjegyek nagy része. Sokakat – köztük e sorok íróját is – most először érte az a megtiszteltetés, hogy részt vehettek a hatalmas Metallikerék itthoni „bemutatóján”, így dupla várakozással és izgalommal tekintettünk az este elé. Jómagam előzetesen csak annyit kívántam, hogy legalább egy dal erejéig idézzék meg a Load/Reload korszakukat is (ha éppen a Bad Seedet választják, a reflektorokig ugrom majd örömömben), ez azonban sajnos nem jött össze. Itt azonban ki is fújt a komoly negatívumok sora.

Mivel az égiek is megkönyörültek a kapunyitást követően folyamatosan ömlő (utólag közel negyvenezresre taksált) tömegen, így szép napsütésben várhattuk a három fellépő bandát. Mondjuk az árak – sör öt-hétszáz, póló hat- (még az előzenekaroké is), pulóver tizenhatezer forint –, valamint a vécék viszonylag kis száma (idővel nem éppen a belvíz miatt volt elázva a környező terület) hidegzuhanyként érték az embert, de a tény, hogy aznap a Metallica fog fellépni, mindenkit (vagyis azokat, akik nem hullarészegen ténferegtek már jóval a kezdés előtt) fültől-fülig érő vigyorgásra késztetett.

A bemelegítés az amerikai High On Fire-nek és a dán Volbeatnek jutott, amiről már előzetesen is meg lehetett mondani, hogy gyakorlatilag semmi értelme a fellépésüknek. Kíváncsi lennék rá, hogy a jelenlévők közül hányan tudták, hogy a hét körül színpadra lépő High On Fire esetében a tagok között szintén „megbújt” egy élő legenda.
A csapat énekes-gitárosa ugyanis az a Matt Pike, aki anno a zseniális stoner/doom Sleep hathúrfelelőseként írta be magát a metalzene történelemkönyvébe. Mondjuk akár tudta ezt valaki, akár nem, biztosan nem ez a nap volt a HOF történetének legszebbje: ilyen ocsmányul megszólaló koncertet rég hallottam. Habár a gárda a lemezein is zajos, mocskos sludge rockot játszik, de itt már tényleg túlzásba estek a keverőpultnál vitézkedő technikusok. Nem is értem, hogy egy trió felállású együttest miért nem tudtak normálisan kikeverni. Csak a lábdobból lehetett kivenni, hogy konkrétan mit is játszanak, minden más esetében a hangfalakból csupán halk, kakofón foszlányok „csoszogtak elő”. Egyedül a közel fél óra végén elhangzó utolsó dalból tört elő egy pofás riff, de még ez is akkora káoszköpenybe burkolózott, hogy esély sem volt megfejteni, melyik nóta szólt. Szinte csodálom, hogy nem fütyülték ki a bandát a kiemelt állóhelyen nyomorgók, bár itt valóban nem a zenészeken múlt, hogy ennyire gyatrára és érdektelenre sikerült a „bemelegítés”. A Volbeat sem járt sokkal jobban, bár az ő témáik már kivehetőbbek voltak (így az elhangzó Dusty Springfield/Samantha Fox feldolgozás is), ám sok vizet nem zavartak bulis, country-s rock’n’roll-os muzsikájukkal, ami amúgy sem éppen szívem csücske.
Innentől már kicsit nehezebb szavakba önteni, ami történt. Hosszabb technikai szünet után, negyed tíz táján elsötétült az aréna, s a két oldalsó kivetítőn peregni kezdett Sergio Leone klasszikusának, az A Jó, A Rossz És A Csúfnak azon jelenete, amelyben Tuco a katonai temetőben a pénzt rejtő sír után kutat, alatta Ennio Morricone hátborzongatóan zseniális zenéjével. Erre robbant be aztán a Metallica a Ride The Lightning-os Creeping Death/For Whom The Bell Tolls kettőssel. A hangzás viszonylag hamar beállt a megfelelő szintre (legalábbis a két keverőpult közt állva így éreztem, de lehet, hogy a nézőtéren ülő, vagy az első sorokban tomboló jelenlévők mást mondanának): nem volt bántóan hangos, de kellően telten és arányosan szólt minden, zenész barátom elmondása szerint csupán a szél zavart be néha, s vitte el a gitárokat vagy az éneket a közeli Ferihegyről felszálló repülők irányába. Trujillo-ék is könnyedén belemelegedtek a „melóba” (egy ideje úton vannak, úgyhogy ez nem lehetett meglepetés), bár Kirk az elején a szólóknál ügyetlenkedett picit. Lars sosem tartozott a legtechnikásabb dobosok közé, de szerintem még így, ötven felé közeledve is kijár neki a tisztelet: semmivel sem játszik gyengébben és pontatlanabbul, mint az őt pár esetben már kifigurázó kollégája, Dave Lombardo. Hetfield most is bizonyította, hogy még mindig a világ egyik legjobb ritmusgitárosa, aki énekesként (és frontemberként) sem kell, hogy szégyenkezzen, Trujillo pedig mind játékával, mind őrült mozgásával emelte a színvonalat. A hatalmas, viszonylag puritánul összerakott színpadot igyekeztek is rendesen bemozogni, a leglátványosabbnak ebből a szempontból az a momentum számított, amikor a három gitáros felment az emeleti részen álló mikrofonokhoz és ott aprítottak.
Az elhangzó tételekkel kapcsolatban persze lehetne vitatkozni, hogy ez vagy az a szám miért vagy miért nem szerepelt (például a Load, a Reload és a St. Anger szerzeményei egyaránt a farzsebben maradtak), de igazából értelmetlen, mivel amit kaptunk, az is maximálisan kielégíthetett mindenkit. Régisulis zúzdák (Motorbreath, Seek And Destroy), klasszikus darabok (Master Of Puppets, Blackened, Sad But True), újdonságok (The End Of The Line, That Was Just Your Life) és ritkaságok (Through The Never, Helpless) is helyet kaptak a kétórás játékidőben, ami mellé igen impozáns látványvilág társult: még tisztes távolból is arcpirító tűzcsóvák, tűzijáték, bombák, fények.

Az igazi zsenialitást pedig a színpad fölé felhúzott óriáskivetítő jelentette, amelynek segítségével élő clipet nézhettünk a koncertről. Például a ráadásban felhangzó Diamond Head feldolgozás közben gyönyörű szuperközeliket láthattunk a tagokról, a hangszerek bizonyos részeiről és egyéb kiegészítőkről. A Nothing Else Matters szólóját követően meg James tetovált kezét és Death Magnetices pengetőjét „csodálhattuk meg”. Érdekes módon mintha a felvételek rendezője is fokozatosan melegedett volna bele a munkájába. Mivel a show első felében még csak a megszokott „egyik tagról a másikra vágunk” megoldással élt, idővel azonban párhuzamos vetítéssel is . Nagyszerű volt, amikor mind a négyőjüket egyszerre figyelhettük, az arányok (például amikor James Lars fölött állva játszott, a kivetítés miatt mégis előbbi tűnt liliputinak) és a színek (a One alatt fekete-fehérre váltott a kép) játékával. Ezek az apróságok filmőrülteknek külön élményt jelenthettek, néha én is azon kaptam magam, hogy pillanatokra jobban érdekelt a képek váltakozása, mint maga a zene.
A ráadásban végigzakatoló Seek And Destroy után aztán elhangzott a hármas sípszó, s az őszintén boldognak tűnő négyesfogat pár kiló pengető és dobverő szétszórása után levonult a színről. Reméljük, nem kell egy újabb évtizedet várni a legközelebbi hazai felbukkanásukig.


Játszott dalok:

Creeping Death
For Whom The Bell Tolls
Through The Never
Harvester Of Sorrow
Fade To Black
That Was Just Your Life
The End Of The Line
The Day That Never Comes
Sad But True
Cyanide
One
Master Of Puppets
Blackened
Nothing Else Matters
Enter Sandman
- - -
Helpless
Motorbreath
Seek And Destroy

downer


Myspace oldalak: High On Fire, Volbeat, Metallica