Slayer (könyv)
[2010-06-07] - Hajas

„Mielőtt színpadra léptünk volna, a turnémenedzserünk elkérte a gázsit, de az az orosz maffiás fickó nem volt hajlandó fizetni. Az emberünk ekkor közölte a faszival, hogy nem játszunk egy hangot sem, amíg nincs nálunk a lé, sőt talán még a közönségnek is elmondjuk, hogy mi történt. A fickó akkor elővett a fiókjából egy pisztolyt, letette az íróasztala közepére. A turnémenedzserünk, aki mellesleg nő, a walkie-talkie-n odaszólt nekünk, hogy ne menjünk fel a színpadra. Húztuk az időt, nem mentünk fel. A dolog vége az lett, hogy megkaptuk a pénzt. Elég hátborzongató volt az egész.”

Mint gondolom evidens, fenti sorok a vadiúj Slayer könyvben olvashatóak, és Hanneman mestertől idéztem. A kötet ha nem is az elejétől a végéig hibátlan, de messze nem ez az egyetlen vaskos sztori benne. A szerző amúgy egy Joel McIver nevű rock újságíró, akinek a munkásságát ugyan nem ismerem, de ettől még nyugodtan fogok aludni, ugyanis hiába tetszik összességében a könyv, azért volt benne néhány olyan okfejtés, ami elég maszatos.

Például szinte folyamatos a zseniális Undisputed Attitude pocskondiázása, pedig szerintem az az anyag még Slayer szinten is kimagasló. Az se tiszta, hogy ez a Joel gyerek melyik kisujjából szopta ki, hogy a Diabolus In Musica tele van nu metal hatásokkal, vagy hogy a Seasons In The Abyss-szel kommersz irányba haladt a banda, és még sorolhatnám. Mindegy, nem én írtam a könyvet, így világos, hogy időnként olyan gondolatokat kell olvasnom a szerzőtől, amik távol állnak tőlem.

A munka amúgy nagyon is alapos, és ordít a könyvből, hogy Joel tényleg oda akarta tenni magát, bár szimatom szerint van benne néhány történés, ami lehet, hogy nem egészen tényszerű. Rengeteg minden kiderül amúgy mind a zenei, mind az üzleti és az emberi oldalról is. Remélem a legmegszállottabb Slayer rajongók is belátják, hogy nem a legkönnyebben kezelhető fickók alkotják a zenekart, és persze az is tiszta sor, hogy időnként anyagi, vagy marketing szempontok fontosabbak a totális örömzenélésnél. Végül is ők egy elképesztően profi és népszerű csapat, és teljesen törvényszerű, hogy ez már nem az a szint, mint amikor a haverjaiddal alapítasz egy bandát pusztán azért, mert imádtok muzsikálni - még ha a Slayer dicséretes módon meg is maradt a kemény zenénél.

A lényeg, hogy lebilincselő volt falnom az oldalakat az olyan sztorik alatt, amikor a '80-as évek elején gimikben koncerteztek ezek a kis tinédzserek, vagy betekinthettem egy minimális szinten a személyes dolgaikba is. Olvashatsz ezen kívül az évek óta vitatémának számító náci dolgokról Jeff kapcsán, vagy akár mosolyoghatsz a tonnányi, tipikus King (vagyis nagyképű, beszólós) interjúrészleteken.

A majdnem teljesen naprakész kötet (a Christ Illusion még benne van) ugyan nem tízpontos, viszont nemcsak egy hiánypótló kiadvány a hazai Slayeristáknak, de érdekes olvasmány is egyben.

Hajas