Gran Torino (film)
[2010-05-25] - downer

Irigylésre méltóak az olyan emberek, akik tisztességgel tudnak megöregedni. Azok meg főleg, akik életpályájuk relikviáit idős korukban sem csak szépen kifényesítve őrzik a vitrinjükben, hanem ahhoz még további, elismerésre érdemes dolgokat képesek hozzátenni. Clint Eastwood számomra ilyen ember.

Gondoljunk csak bele, hogy ez az amerikai fickó fiatal színészként két legendás karaktert adott a filmrajongóknak: egyrészt megformálta Sergio Leone Dollár-trilógiájában a névtelen, szótlan, nihilista és sziklakemény revolverhőst, másrészt modern környezetbe illő társát, Piszkos Harry-t. Már ennyi is éppen elég lett volna neki az üdvösséghez, ő azonban nem állt meg, hanem tovább gyártotta a jobbnál jobb filmeket, amelyek közül sokat ő maga rendezett. Ki ne élvezné az olyan mozikat, mint az A Törvényen Kívüli Josey Wales, a Fennsíkok Csavargója, a Szökés Az Alcatrazból vagy a zseniális Nincs Bocsánat? Eszköztelen színészi játéka mellé rendezői profilja is hasonlóan szikár és visszafogott, amely az évek során finomult és formálódott tökéletessé, s a Titokzatos Folyó című komor krimiben nyerte el máig tartó erejét. A május 31-én nyolcvanéves(!) Clint mester azóta is töretlenül és nagy elhivatottsággal dolgozik, amelyet mind a szakma (elég csak az Oscar-díjakra gondolni), mind a közönség részéről komoly elismerés övez. Kamera előtti munkásságát 2008-ban zárta le a Gran Torino főszerepével. Több szempontból is érdekes alkotással van dolgunk: ez a szerep egyszerre összegzése és felrúgása mindannak, amit Eastwood az eltelt évek során felépített.
A nyugdíjas Walt Kowalski, aki egykoron autószerelőként dolgozott a Ford gyárban, és még a koreai háborút is megjárta, éppen feleségét gyászolja. Furcsa módon azonban a családja körében még magányosabbnak tűnik, mint amikor a kutyájával esténként kiül a tornácra egy sörrel, és a férfiasság szimbólumát is jelentő, részben általa épített Gran Torinoját csodálja. A mogorva és magának való férfi ugyanis nem kér sem a fiai, sem a helyi pap segítségéből, csökönyösen ragaszkodik saját házához, és a jól megszokott, bár már átalakulófélben lévő környékhez.
Az egyedüllétből végül a szomszédjában lakó, népes hmong família „rántja ki” egy kisebb családi perpatvart követően, amely során nem hagyja, hogy a helyi banda tagjai magukkal rántsák Thaót, a kamaszfiút (akinek beavatásként éppen Kowalski autóját kellett volna ellopnia). A rasszista öreg persze nem örül neki, hogy a mellette élő ázsiaiak mindenféle ajándékokkal árasztják el őt, ám végül Thaónak – a lánytestvérén, Sue-n keresztül – sikerül elérnie, hogy Walt a bizalmába fogadja őt. Sőt, már-már apa-fiú kapcsolat alakul ki közöttük, amelynek során dolgos férfi válik a fiúból a rokonai által felkínált bűnözői életút helyett. A konfliktus is ebből fakad, hiszen a hmong banda tagjainak nem tetszik, hogy egy „vén trotty” hülyét csinál belőlük, így elkerülhetetlenné válik a további konfrontálódás, amely a kissé talán meglepő, ám logikus zárlatban csúcsosodik ki.
Az Eastwood megformálta karakter egyébként nagyban hasonlít a Millió Dolláros Bébi bokszedzőjére: kissé házsártos, keményen megmondja a véleményét, és nincs valami jó viszonyban az egyházzal sem. Igazán humorosak például azok a jelenetek, amikor a fiatal pap megpróbál az öreg lelkére beszélni, hogy gyónja meg bűneit, ő viszont lazán elküldi a sunyiba a tisztelendőt. Egy igazi tuskó, aki pont azért szerethető, mert ilyen (ezt remekül alátámasztják barátjával, a borbéllyal való állandó, csipkelődő beszélgetések is), ráadásul nyugdíjas korára is igazi cool figura (erre nagyszerű példa az, amikor a Sue-t molesztáló fekete srácokat előbb egy kabátzsebéből „elhúzott”, ujjából formált pisztollyal, majd egy valódi revolverrel téríti jobb belátásra).
Ezzel a filmmel tehát végleg szögre került a színészi gúnya, ám a rendezői életmű azóta is bővül. Boldog nyolcvanadik születésnapot neked, Clint! Bízunk benne, hogy sok szép esztendő áll még előtted!

downer