Nézz TV-t! (merengő)
[2010-07-23] - Nort

Egyre ritkábban esik meg velem, hogy hazaérve csak leejtem magam, benyomom a dobozt és csak bámulom a selejtet, mintha ez lenne a kétlábú állat mindennapjainak a rutinba szervesen beépült, és nemhogy természetessé, immáron szükségessé vált része. Újabban azt vélem felfedezni, hogy egyik-másik műsor azért lett kitalálva, hogy a fiatalok olvassanak, kulturálódjanak, művelődjenek. Nem ellentmondásos ez egy kicsit?

Nem is kell olyan régre visszatekinteni a dicsőséges magyar televíziózás történetében, hogy találjunk ismeretterjesztő, a látókört szélesítő programokat. Isten bocsássa meg, volt amiből még tanulni is lehetett. Kíváncsi lennék, a mai fiatalok mit fognak mesélni a majdani gyerekeiknek (bár ez a jövőkép már magában elég ijesztő), mit tanultak a TV-ből. Például, hogyan kell idegtépően vinnyogni, ha az ember egy mosogatószivacs a tenger fenekén, vagy ha a gyermek lantművész lesz, hogyan kell gusztustalan, ocsmány módon enni?

Valamiért a magyar társadalomnak kifordult az ízlése. Valami számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon ebben az országban annak van nézettsége, ami gagyi. Ami üres, művi, értéktelen, ronda, undorító és béna. Bal lábamat a magyarázatért!!!

Feltehetnénk a kérdést: miért nézem, ha ilyen szélsőségesen igénytelennek tartom? Kérem alássan, nem nézem! Látom. Mert nem lehet megkerülni, mert mindenhol ott van. Nincs választásom, ugyanúgy szembejön velem a plakát, mint a nagy ritkán értékelhető filmek közepén a – szintén óriási intelligenciával megáldott és nyilván mérhetetlen kreativitással alkotott – reklám.

Miért lehet nézőcsúcsot beállítani egy roma családdal, akik nem hogy viselkedni, megszólalni sem képesek rendesen? Vagy miért lehet elég önmagában a „celebséghez” az, ha valakinek nagy a melle, ha valójában semmi produkció nincs mögötte. Nincs előadás, nincs alkotás, nincs termék, nincs agy. Csak a műszáj, műköröm, műmell, műélet, műértékrendszer. Elhiszem, hogy kell a jóféle, dússzájú húsáru a pultokra meg a ládába, én is pasiból vagyok, de hogy főműsoridőben azt kelljen látni, hogy az agytröszt hipermodell, aki kő-vega, megkérdezze, hogy „ez a vöröshagyma?”, vagy azt, hogy „milyen állat a szűzpecsenye?”, egy kicsit sok(k).

Nem is olyan régen még kiállítottak egy kutyáról éneklő, szerencsétlen öregembert egyik fantasztikus és neeeem profitorientált fesztiválunk nagyszínpadára, csak hogy mindenki röhöghessen rajta. Ez a lényeg? Hogy mindenkin lehessen nevetni? Elárulom, ez nem vicces, de még csak nem is szórakoztató! Ez szomorú. Mélységesen, hihetetlenül szomorú. Az is, hogy rengeteg „igényes, kidolgozott produkcióval bíró előadó” van ebben az elcseszett országban, akit lenyomnak a nép torkán, de az még inkább, hogy a nagy tömegeknek ez a szórakozás. EZ az országimázs, csak ezt jó lenne örökre elfelejteni… Nem egy ideggyenge, mulatóst kaffogó feketén kell röhögni, nem a sok szerencsétlen bénázása kell, hogy mulattasson, akik egy tehetségkutatónak csúfolt médiafelfújt révén akarnak változtatni az életükön.

Kapjunk már a fejünkhöz! Ne az legyen a sikk, hogy elmegyünk kiállításra, és egy évre letudjuk a kultúrát (pláne, hogy ezzel kérkedjünk). Ne csak az amerikai popcorn filmekre üljünk be a moziba! Nem csak azok a mély érzelmekkel és mondanivalóval rendelkező zenekarok vannak a világon, amiket lehet látni a TV-ben, ne csak a fitness-t utáló márványcsillogású királylányokat vegyük már észre!

Nem olyan nagy kunszt ám. Nem életmódot kell váltani, csak néhány gondolatot. Ott van az apróbetűs rész a TV-újságokban is, rejt még kincseket magában az a sok színes bekezdés…

Nort