Darkest Hour, Protest The Hero, Born Of Osiris, Purified In Blood – 2011. február 6., Dürer Kert
[2011-02-15] - dzsi

Még éppen csak elkezdődött az esztendő második hónapja, de máris számos, több hallgatói réteg preferenciáinak is kedvező, nagyobb volumenű koncertet bonyolítottak le visszamaradott kis országunkban, e tendencia pedig évről-évre javulni látszik. Ha így haladunk, néhány esztendő múlva – bár elég utópisztikusan hangzik – akár még fel is kerülhetünk Európa koncerttérképére. Ehhez persze nem árt felemelni a hátsót a fotelből, és az állandó fórumos elégedetlenkedés/fikázódás/kötekedés helyett – ezt figyeld! – jegyet vásárolni a koncertekre (nyilván saját érdeklődési kör és anyagi korlátok függvényében), hisz ez is egy kizárólag pénzügyi alapokon nyugvó ipari ágazat, amely gyakorlatilag semmisnek tekinti hazánkat, ha nem viselkedünk értékelhető felvevőpiaci szegmensként. Ész nélkül rinyálni mindenért, jellemzően bárki tud, tenni az előrelépésért talán már kicsit kevesebben. A február 6-ra ütemezett Darkest Hour, Protest The Hero, Born Of Osiris és Purified In Blood fémjelezte bulin azonban megdöbbentő módon az utóbbi közeg szerepelt jobban, hisz majdnem annyi ember gyűlt össze a Dürer Kert falai közt, mintha ott lebegett volna a plakáton a legnagyobb magyar varázsige: „ingyé van”. Jómagam, nagy szívfájdalommal ugyan, de többek között ezen este miatt kényszerültem kihagyni a néhány héttel ezelőtti Nile-t, mivel nem volt meg az anyagi keret, hogy mindkét show-ra jegyet váltsak; utólag azonban már bizonyosan látom, hogy jól döntöttem, s abszolút nincs mit megbánnom...

A múlt hét folyamán már nagyjából borítékolható volt a teltházas látogatottság, illetve az ehhez közvetve kapcsolódó remek hangulat, ugyanis körülbelül péntekre elfogytak a kedvezményes árú elővételi jegyek, amely azonban némi aggodalomra adott okot részemről a zökkenőmentes bejutást illetően. Gondolom, mindenkinek megvan még a West Balkános incidens, amelynek következtében minden nagyobb budapesti hely látogatásai szabályain szigorítottak, s a Dürer kapcsán is elterjedtek bizonyos „rémhírek” az elmúlt időszakban. Nos, azt kell mondjam, hogy a szórakozóhely és a személyzet teljesen korrektül és rendezetten vette az akadályokat, ugyanis egyáltalán nem volt megterhelő a bejutási procedúra. A bejáratnál nagyjából tíz-tizenötösével engedték be a népet, ami csak néhány perc várakozást jelentett, majd a tizennyolc év felettiek gyorsan kaptak egy szép kék karszalagot a pultos alkohol kiszolgálás miatt, amelyet a hátsó szekcióban történő jegyérvényesítésnél is csak négy-öt perc rostokolás követett – persze mi időben megérkeztünk, később változhatott a helyzet ilyen téren. A ruhatárnál viszont alaphelyzetben eszelős sor volt, de tél van, ez elkerülhetetlen.

A kezdési időpont mindössze körülbelül tíz perccel csúszott meg, így valamivel háromnegyed nyolc előtt már a színpadon is termett a norvég Purified In Blood, akik – érthető módon – egyfajta skandináv ízekkel erőteljesen átitatott, metalcore/melo death zenét játszanak; második lemezük tavaly jelent meg Under The Black Skies címmel. A nagyteremben azért már ekkor is többen voltak, mint átlagos esetben, de néhány bólogatásnál és egy-egy visszafogottabb tapsnál többet nem sikerült előcsalniuk a közönségből. Jó kedvvel, beleéléssel zenéltek amúgy, tehát színpadon azért alapvetően életképes a csapat, de az erőtlen, iszonyú kásás hangzás szinte teljesen összemosta a lemezen számomra „szódával elmegy” kategóriás dalokat.
Egyébként erre a turnéra valamilyen okból a két énekes helyett csak eggyel érkeztek, de szerintem ez nem sok mindenkinek szúrhatott szemet, hisz hazánkban nem túl ismert a banda. A huszonöt-harminc perces műsor után megköszönték a szíves figyelmet, majd levonultak.

Őket egy jóval népszerűbb és ismertebb, de többnyire pofátlanul fiatal srácokból álló banda, az illinoisi Born Of Osiris követte, amelyre a színpad elé gyűltek száma is jelentősen megnőtt. A zenekar egy halom virgával és ritmikai trükkökkel tarkított mathcore-t játszik. Harmadik nagylemezük idén márciusban jelenik meg The Discovery címmel, amelynek gondolom ez a turné az európai előpromóciós köre. Negyed kilenc után elindult az intro, majd egész komoly taps közepette felvonultak a színpadra, és nagy vehemenciával kezdtek bele az első album egyik népszerű szerzeményébe, az Open Arms To Damnation-be. A hangzás a zenéhez mérten ridegebb tónust kapott. A keverő mellett állva a gitárok kicsit halknak tűntek a szintihez és az énekhez képes, de azért volt dinamikája a mélyre hangolt, szaggató gitárokkal megtámogatott nótáknak. Cameron Losch teljesítménye simán kiemelkedő: szerintem fiatal kora ellenére is kimondottan tehetséges ütős, végig nagyon profi munkát végzett; de Jason R. Richardson – akiből még a tengeren túli alkoholfogyasztásra feljogosító huszonegy évet is nehezen nézi ki az ember – és Lee McKinney gitárosok is jól hozták a komplex riffeket, a durcább részeknél pedig az egész banda bemozogta a színpadot. Utóbbira persze lehet mondani, hogy pózerség, de ez egy ilyen műfaj, mindenki ezt csinálja. Az első korongról volt még Empires Erased, Abstract Art, Brace Legs és Bow Down (a koncert gerincét tehát meglepő módon teljesen ez az anyag képezte); a The Higher Places-ről pedig csak a clipes Now Arise került elő. Ha jól emlékszem, ennek az első felében hullott szét Cameron lábgépe, amit leállás, majd némi tanácstalanság követett a színpadon, de gyorsan megoldották, és folytatták is a dalt. Két új nóta is bekerült a repertoárba (Recreate, Devastate), ezekről majd a lemezen kiderül, mennyire ütnek valójában.
Én alapvetően rokonszenvezek a Sumerian Records bandáival, így tetszett a BoO bulija is (és úgy vettem észre, hogy sokan voltak így még ezzel); remélem, a jövőben is beléjük botlom valahol. A szüneteket amúgy szokás szerint szép nagy jövés-menés jellemezte, és a merch pultnál is állandó volt a forgalom. A pólók és a pulcsik ára egyébként teljesen megfizethető volt, a lemezeket viszont eléggé hiányoltam, mert abból sajnos elég szűkös volt a választék, de hát kinek kell az manapság...

Nagyjából negyed kilenc környékén elérkezett az általam legjobban várt pillanat: kezdetét vette egyik nagy kedvencem, a kanadai Protest The Hero műsora, akik másodszor látogattak hazánkba. A 2008-as, A38-on megrendezett bulijukról is csak szép emlékeket őrzök, de ez a koncert, azt hiszem, még annál is jóval ütősebbnek bizonyult. Akkoriban még elég kevesen ismerték itthon a bandát, mostanra azonban úgy látszik, rengetegen beleszerettek a csapat nyakatekert progresszív metaljába, hiszen hatalmas embertömeg kígyózott be az első hangok felcsendülésére – egészen a terem bejáratáig zsúfolódott a közönség, ami azért nem túl gyakran fordul elő. (Egyúttal azt is megjegyezném, hogy a papírformával ellentétben a headliner Darkest Hour koncertjén kevesebben voltak, mint rajtuk, amire abszolút nem számítottam). A nyitó Wretched-et ennek tükrében erőteljes üdvrivalgás fogadta, az ekkor még igencsak gyér hangzás ellenére is. Most a gitárok kerültek előtérbe, a dob viszont inkább csak ciripelt, és a későbbiekben sem alakult ki a tökéletes egyensúly a hangszerek között. Ettől függetlenül azonban a zenészek mérhetetlen profizmusa és a muzsika zsenialitása bőven elvitte a hátán a bulit, én meg nagyjából eufórikus állapotban, arcomon lemoshatatlan vigyorral éltem végig ismét élőben az otthon már milliószor meghallgatott nótákat.
Rody Walker énekes az elmúlt évek turnéin remekül megtanult bánni a közönséggel (amellett, hogy fantasztikusan hozza koncerten is a sokak számára irritáló, magas fekvésű dallamokat), amiről itt is tanúbizonyságot tett. A nóták között iszonyatos mennyiségben ontotta magából a hülyeséget, ami még tovább növelte a jelenlévők szimpátiáját. Kikérte maguknak, hogy Őket kanadai létükre amerikainak csúfolják, valamint agyondicsérte a magyar férfiak extraméretű, hatalmas cerkáját (amellyel a producerük is ápolgatni szokta Őket alkalomadtán a lemezfelvételeknél), amit persze óriási éljenzés fogadott, hisz egyértelműen aduász témafelvetés volt, ilyesmiért képtelenség haragudni. Arif Mirabdolbaghi bőgős valószínűleg ipari mennyiségű vicces cigin lehetett már túl aznap este, mely hatására folyton nevető arcából és csíkszemeiből annyira áradt a szeretet, hogy már attól elszállt minden bajom, ha néztem, ahogy önfeledten „prüntyörészik” a háttérben. Elhangzott még a Bone Marrow, a Goddess Gagged, a közönségkedvenc Bloodmeat, a Sequia Throne, a No Stars Over Betlehem, illetve három új szerzemény: a napokban megszellőztetett C’est La Vie, a Dunsel és a The Reign Of Unending Terror, amik elég bíztatóan hangzottak ahhoz, hogy már most tűkön ülve várjam a Scurrilous című új albumot. A legnagyobb katarzis a Blindfolds Aside utolsó harmadában lévő kiállásnál volt: rengetegen énekelték teli torokból a szöveget, kezek a magasban, hidegrázás – minden pont úgy, ahogyan kell. Oldalt, a lépcsőn állva ámuldoztam, hogy milyen hatalmas pozitív energiák szabadultak fel az egész teremben, mert ahogy végignéztem a tömegen, kábé minden második ember hetven foggal vigyorgott, vagy mozgott a szája a szöveggel szinkronban. Ez volt az egész este leglibabőrösebb pillanata. A hangzást leszámítva totál hibátlan show egy alázatos, eszméletlenül barátságos, vérprofi, egyedi zenekartól. Nekem több nem is kell a boldogsághoz. Ami egy kicsit zavaró volt számomra, az az, hogy sokan képtelenek voltak belőni egy egészséges határt a színpadmászásban, mert egyeseknek még tizenötödszörre is fel kellett menni, és pózolni fél percig (?) az ezúttal szerencsére végtelenül türelmes zenészek között, akiket esetenként még fellökni is majdnem sikerült. Az ovis fogócskázás (mert ez néha már abba ment át) szerintem nem egy metal koncert színpadára való elfoglaltság, maradjunk ezzel inkább a játszótéren, így mindenki jobban jár. A stagediving kulturált keretek közt, önmagában mindenképpen jó dolog, a pofátlanság viszont nem az.

Én még totális révületben voltam, amikor a főattrakció, az éppen fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő, washingtoni Darkest Hour a deszkákra lépett, és hatalmas elánnal vágott neki a szokásos Doomsayer (The Beginning Of The End) / The Sadist Nation kettősnek. Én valahogy sohasem tudtam mélyebben megszeretni a csapatot, de a profizmusukat és a műfajban betöltött, kiemelten fontos szerepüket teljes mértékben elismerem, ráadásul 2009-es honi koncertjükön is rendesen odavágtak, ami miatt persze érdeklődve vártam ezt a fellépést is, és ezúttal sem kellett csalódnom. A színpadot tisztességgel felszántották, a közönség pedig – mivel egész méretes rajongótáborral rendelkeznek itthon – kellően el is dobta az agyát tőlük, ami nem is csoda, hisz a metalcore mezőny talán legprofibb és legtapasztaltabb koncertzenekaráról beszélünk. Szintén a hatalmas rutin számlájára írandó, hogy amíg a többi banda egy szimplán húzós setlist összeállítására hajtott, Ők adtak egy hatalmas ívet a bulijuknak. A lendületes kezdés után ugyanis szép lassan leültették és emelkedettebb hangulati síkra terelték a koncertet – amely a középtájt, akusztikus gitárokkal (is) előadott Veritas, Aequitas balladájánál tetőzött –, majd a produkció végére ismét durván rátapostak a gázra, hogy lendületben is elérjék a tetőpontot (ezt a húzást, ahogy láttam, sokan nem is tudták mire vélni). Elhangzott a With A Thousand Words To Say But One, a How The Beautiful Decay, a Demon(s), az Into The Grey, a The Last Dance Massacre, a Tides, a Convalescence, és a hamarosan megjelenő új anyagról a Your Everyday Disaster. A jubileum „ürügyén” próbált tehát minden korszakból szemezgetni a banda, és egy rendhagyó, ünnepi show-val megajándékozni az európai szurkolótábort, amelyre én abszolút nem tudok rosszat mondani, de tényleg.
A levonulás után persze sikerült Őket visszatapsolni, így búcsúzóul megkaptuk még a Tranquil-t, amelyen John Henry énekes bíztatására az első sorok elkezdtek felmászni a színpadra, amíg az színültig nem telt (saccra száz ember lazán fent volt, talán több is). Monumentális és méltó zárása volt ez a bő egy órás programnak (meg eleve az egész eseménynek), s bár láttam már ilyesmit, mégis egészen megindító volt a zenekar és a közönség közt az évek folyamán kialakult, óriási méreteket öltő szeretet és tisztelet nyers látványa.

Egy szó, mint száz: élménygazdag, kiemelkedő hangulatú rendezvény volt, remélem sok ilyenben lesz még részem. Az est tanulsága: vigyázzunk emberek, mert ha továbbra is ennyien látogatunk el egy-egy koncertre, és ilyen jól érezzük magunkat, még a végén olyan turnék is eljuthatnak hozzánk, amelyeket eddig abszolút nem volt kifizetődő megvásárolni a hazai promotereknek…

dzsi


Myspace oldalak: Purified In Blood, Born Of Osiris, Protest The Hero, Darkest Hour