Opeth, Von Hertzen Brothers – 2012. február 28., Club 202
[2012-03-05] - Hadean

Több, mint hat év után végre eljött a nagy nap: az elvont metal zenék egyik legkiemelkedőbb képviselője, az Opeth újra ellátogatott Magyarországra. Megdöbbentő volt évről-évre hoppon maradni azok után, hogy 2005-ben kétszer is tiszteletét tette nálunk a svéd kvintett. Utolsó ittlétük óta két tagcserén is átestek: Peter Lindgren gitárost a Krux-ban szintén zenélő, és az Arch Enemy-ben is megfordult Fredrik Akesson váltotta 2007-ben, valamint a néhány esztendeje lapunknak is interjút adott Per Wiberg 2011-ben került ki a zenekarból, helyére Joakim Svalberg érkezett. A tavaly megjelent Heritage nagy részén még az „elbocsátott” zenész szerepelt, azonban a szeptemberben indult turnén már a legújabb tag állt a színpadon. Habár a Watershed turnéja elkerülte hazánkat, az aktuális népszerűsítő körút elérte Budapestet, és ez a lényeg!

Ezen az estén sem csak Mikael Akerfeldt és zenekara lépett fel: egy igencsak későn bejelentett finn formáció, a három alapító testvér nevét viselő Von Hertzen Brothers gárdáját érte a megtiszteltetés, hogy előzenekarként szerepelhettek. A koncert előtt semmit sem hallottam tőlük, a kellemes meglepetés reményében. Gyanítható volt, hogy a prog rock felé orientálódott Opeth világához esik közel a srácok művészete. Ez így is van: a jelenlegi Anathema és Oceansize, meg mondjuk a szintén remek Demians stílusához köthető muzsikát játszik a „külsős” dobossal és billentyűssel kiegészült banda, egészen elszállós formában.
Nem tudom, mennyire élnek a finnek tudatmódosító szerekkel, de ha egyáltalán nem, akkor példaértékűen el tudnak merülni a saját dalaikban, és ezzel különleges atmoszférát képesek teremteni, legalábbis a színpad közvetlen közelében mindenképp. Nem bonyolódnak túl komplex dallamképletekbe, egészen átlátható muzsikát írnak, csak a „legelborultabb” fivér, Kie játszik olykor hátborzongatóan zavarosan hathúrosán. Bő félóra jutott nekik, és ennyi pont elég volt szerintem.

Az Opeth pályafutása és 2011 (talán) legvitatottabb albumát készítette el. Az első meghallgatásoktól érezhető volt, hogy a lemezen szereplő dalok leghitelesebb elbírálása igazán csak élő előadásuk után lehetséges. Hatalmas örömömre, erre most sor került. Négy dal csendült fel a Heritage-ről, a további hét tétel pedig a My Arms, Your Hearse és a Watershed közötti időszakot ölelte fel. A koncertet a The Devil’s Orchard / I Feel The Dark páros nyitotta, általam ez idáig a Club 202-ben látott legnagyobb tömeg – zsúfolt teltház – előtt, majd az egyik legszebb Opeth szerzemény, a Face Of Melinda következett. Ezután a Slithert hallhattuk, melyet köztudott, hogy a zenekar Ronnie James Dio emlékére írt, s ezt Mikael a dal felkonferálásakor is megemlítette. A My Arms…-ról is egy csendesebb szám, a Credence csendült fel, a teljes hosszában lírai Damnation-t pedig a To Rid The Disease (személyes kedvencem) képviselte. A mindenkori Opeth rajongót okkal meghökkentő, nyugis első blokkot a csodálatos Folklore zárta, majd egy szokásos terjedelmű Akerfeldt monológot követően a csapat belevágott az első súlyosabb tételbe, a Heir Apparentbe. Ezután még a Ghost Reveries általam kevésbé kedvelt tétele, a The Grand Conjuration, a „slágerlisták dobogóit ostromló” The Drapery Falls, továbbá a – szinte mindenki által ismert – ráadásban a „legsikeresebb altatódal, az Aludj, édes Teddy mackóm”, azaz a lehengerlő Deliverance hangzott el.

Nem a legideálisabb helyen álltam, de még így is jól szólt minden, mindenki. A reflektorfényben természetesen a főnök, Mikael Akerfeldt énekes/gitáros állt, akivel kapcsolatban az volt a legszembetűnőbb, hogy nagyjából a középiskolás súlyára lefogyott. (Érdemes összevetni például a Lamentations-ön látottakkal.) Éneke változatlanul káprázatos, hörgései az utóbbi években megszokotthoz hasonló kivitelben remegtették meg a terem falait és a hallójáratokat. Martin Mendez most is, mint mindig, pengén bőgőzött, Fredrik egy Opeth gitároshoz méltóan játszott – a leggyönyörűbbet a Folklore-ban produkálta.
Martin Axenrot pedig ezúttal is felfoghatatlan módon dobolt: duplázó nélkül is hozott minden témát, sőt, szerintem néhol még gyorsabban is játszott, mint Martin Lopez a lemezeken. Elődjét egyébként számos alkalommal „lepipálta”, mivel ízlésesen díszítette az ő amúgy sem amatőr kompozícióit. Az alig fél éve az Opeth kötelékeiben szolgáló Joakim Svalberg billentyűs Perhez hasonlóan jó háttérénekes, és hibátlanul teljesít a billentyűkön is, bár más a stílusa, mint Wibergnek. Mikaelhez visszatérve: tovább fejlődött mókamesteri minőségében, egész sokoldalúan képes megnevettetni a nagyérdeműt, kevesebb fájdalmas poénnal, mint azelőtt.
Okkal mondhatja bárki, aki jelen volt ezen az eseményen, hogy élete egyik legjobb, legfontosabb és leghangulatosabb koncertjét tudhatja maga mögött. Nem számít, hogy csapnivaló volt a merch pult, a sör híg, a nagy tömeg miatt pedig csak éjszakaival lehetett hazajutni… Életre szóló élmény volt!

Hadean


Koncertfotók: Hadean
Myspace oldalak: Von Hertzen Brothers,Opeth