Hegyalja Fesztivál – 2012. július 18., Rakamaz-Tokaj
[2012-07-24] - Hadean

A 13. Hegy’ újfent impozáns programmal szolgált az extrém fém szerelmeseinek. Minden napra jutott két-három húzónév. Jómagam oly’ sok „eltáborozott” idény után első ízben jutottam ki a mindig is a legszimpatikusabbak között számon tartott fesztiválra. Az első napon volt szerencsém jelen lenni, amelyen a Bay Area thrash-hez máig hű, ugyanakkor azt töretlenül fejlesztő alapbanda, az Exodus és a (hivatalosan) svéd illetőségű dallamos death metal óriás Arch Enemy páros volt a főattrakció (az Alphaville mellett, természetesen…).

Egy felettébb rutinos barátom is velem tartott debütáló portyámon, és ő határozottan megerősítette azon megállapításomat, hogy feltűnően kevesen voltak a sátorozók: a tavalyi létszámnak alig a fele. Nem tudom ennek a pontos okát, hiszen a felhozatal rendben volt, az elővételes jegy és bérlet pedig korrekt áron volt megvásárolható. A fesztivál területén és a környező élelmiszer ellátó egységekben a fővárosihoz képest alacsonyabbak voltak az árak, ám könnyen lehet, hogy sokaknak még ez is túlzott terhet jelentett az országban uralkodó körülmények miatt. Emellett a fő gond az utazási költség lehetett.

Mindent egybevetve azonban a jelenlévőknek nem lehetett okuk panaszra. Ahhoz képest, hogy csupán négy pénztár üzemelt, gördülékeny volt a bejutás. Nagyon szimpatikus volt számomra a sátorhelyek és a rendezvényhelyszínek elkülönítése és tagolása. A helyszín nem túl nagy, így könnyebb megoldani az észszerű szervezést, mint mondjuk a Szigeten (ahol lássuk be, akad jó néhány kifogásolni való dolog). A különböző intéznivalók miatt – melyekbe sajnos beletartozott egy végül az Exodus által meghiúsított interjú is – este hét óra magasságában jutottam el az első koncertre, amely a ZUP volt, és aminek igazából nem kellene szerepelnie e hasábokon, ám valami olyat nyújtottak azon a bulin e profi zenészek, amely helyet érdemel itt. Borzasztóbbnál rettenetesebb, pop orientáltságú feldolgozásaik sorát egy bizonyos Tool nevű zenekar Schism című dala zárta, ami azért ebben a közegben is remek élményt jelentett!

A barátokkal való bolyongás során jutott pár hangfoszlány a fülünkbe a modern kőmetal Road és a punk rock dinamikáját vad metalcore-ral vegyítő Till We Drop műsorából, majd háromnegyed nyolc körül – az Arch Enemy dedikálás ideje alatt – elfoglaltuk állásainkat a Pepsi színpad keverőpultja környékén, ahova a legendás thrash hordát vártuk. Elegáns késést követően a színpadon termett az Exodus, s mint azt előre tudni lehetett, a rifforgia felelőse Lee Altus mellett nem Gary Holt volt - aki továbbra is a Slayer-t segíti ki -, hanem a hajdani H-team másik oszlopa, Rick Hunolt. Láthatóan ugyanannyira örült neki a közönség, mint Gary-nek tette volna, ő pedig hasonló vehemenciával bűvölte a húrokat, mint a banda mindenkori vezére. Az est különlegessége, hogy a setlist java a Rob Dukes előtti korszak dalaiból állt, de a Paul Baloff-fal készített – és több, mint két évtizeddel később Robbal újrarögzített – klasszikus debüt, a Bonded By Blood is bőven képviseltette magát. Lázasan ujjonghattunk az elmaradhatatlan címadó, a Metal Command és az And Then There Were None vaskos dallamaira is. A visszatérő, Zetro-val felvett Tempo Of The Damned-ről szintén sokat játszottak, a legnagyobb ovációt a Scar Spangled Banner és a War Is My Shepherd váltották ki a közönségből. A szép számban összegyűlt tömeg lelkes volt, de hiába unszolta a népet a circle pit mániás Dukes, maradt az önfeledt ugrálás, kántálás és csápolás.
A korábbi időkből felcsendült még többek között a koncertnyitó The Last Act Of Defiance, és az egyik személyes nagy kedvenc, a The Toxic Waltz is. A hangosítás párját ritkította: kristálytisztán szóltak a hangszerek, talán Rob hangja volt kissé halk, bár ez lehet, hogy az ő hibája volt. A frontember nem igazán szaporította a szót egyébként, ennek ellenére a lelkesedése vitathatatlan volt. Nagyszerű élményt nyújtott életem első (és bizonyára nem utolsó) Exodus koncertje!

Egy rövid lébecolást és némi folyadékpótlást követően, minimális késéssel színpadra lépett – most már tapasztalatból mondhatom – a világ egyik legtökéletesebb koncertbandája, az Arch Enemy. Engem a legutóbbi DVD is teljesen lenyűgözött, de amit itt láttam, és hallottam, az a végletekig elkötelezetté tett a zenekar irányába. A megszólalás megint csak kimagasló színvonalú volt, egyszerűen minden egyes hang a helyére került. Mindehhez komoly vizuális élmény is párosult: a színpadi kivetítők, az est beköszöntével kigyúló fények, és nem utolsó sorban a pokoli hangszálakkal megáldott frontasszony révén. Kevés kivétellel szinte minden felvételen megbizonyosodtam róla, hogy Angela Gossow-nak felfoghatatlanul kegyetlen a hangja, és emellett remekül bánik vele, minden pillanatban. Most azonban egyenesen megsemmisültnek éreztem magam tőle.
A program nagyja az utolsó négy lemez szerzeményeiből állt. A Liiva korszakból egyetlen dal hangzott csak el: a Fields Of Desolation a debütről. Régebbről még a Wages Of Sin-t idézte fel a brigád a Dead Bury Their Dead-del. Az utolsó lemez számai amellett, hogy hamisítatlan Arch Enemy tételek, kimagasló koncertpotenciállal bírnak, így nem csoda, hogy négy dal is elhangzott a korongról, köztük a méregerős kedvenc No Gods, No Masters-szel a koncertet nyitó Yesterday Is Dead And Gone-ig. Nem maradhattak le a palettáról a Gossow korszak legnagyobb slágerei, a We Will Rise, a Nemesis és a Ravenous sem. Nagy örömömre a My Apocalypse-re is alkalmam nyílt headbangelni egy jóízűt. A koncertet három szóló is színesítette, Daniel Erlandsson – aki mintha a Khaos Legions felvételei óta kissé elpuhult volna – egyéni műsora mellett a nemrég csatlakozott Nick Cordle-nek is jutott a reflektorfényből, aki szerényen, visszafogott virtuozitással játszott, s természetesen a főnök, Michael Amott is varázsolt egy kicsit. Nincs mese, Mike a jelen egyik legzseniálisabb, kimagasló klasszikus érzékkel is rendelkező bárdistája. Az év dobogóra esélyes előadását produkálta az Arch Enemy, és nagyon remélem, hogy ahogy az augusztusban fellépő Kreator, úgy ők is hamar visszajönnek Magyarországra.

A mozgalmas show végére alaposan lefáradtnak éreztük magunkat, amelyben a hirtelen jött hideg is szerepet játszhatott, pedig a világot jelentő deszkákat hajnalban birtokba vevő Vulgar Display Of Cover (Pantera Tribute) és a görög thrash titán Suicidal Angels bulijait minden bizonnyal érdemes lett volna (ismét) megtekinteni. A Tokajban töltött egyetlen nap alapján gyanítom, komoly veszteségek értek azáltal, hogy ilyen hamar haza kellett mennem, de remélem, a jövőben is hasonlóan nívós felhozatallal tudják majd feledtetni a minden dicséretet kiérdemelt szervezők a mindennapok keserűségeit.

Hadean


Koncertfotók: Hadean