Sziget Fesztivál - 2012. augusztus 8., 12., Óbuda, Hajógyári sziget
[2012-08-15] - heavymetal.hu

A 2012-es fesztiválszezon eléggé rosszul telt számomra, ugyanis augusztus elejére eljutottam oda, hogy még egyetlen sátorozós dzsemborin sem voltam. Ha visszagondolok, és emlékeim nem csalnak, akkor ez 15 éves korom óta nem történt meg. Ennek tükrében augusztus 8-án, meló után óriási elánnal indultam neki Magyarország legismertebb fesztiváljának, annak ellenére, hogy az utóbbi évek változtatásai negatív irányba befolyásolták a véleményemet a Sziget kapcsán, például idén megszűnt a metal színpad. Attól meg teljesen kiver a víz, amikor a nagyszínpadra kerülnek olyan haknizó mainstream előadók, akiknek a produkciói erősen konvergálnak a nullához. Viszont minden negatívum ellenére, én szeretem a Szigetet, ugyanis a hangulat mindig fantasztikus. Amint átrobogok a hídon, és belépek a fesztivál hivatalos területére, gyakorlatilag mintha más országba érkeznék, az önfeledt szórakozás világába. A hétköznapi gondok, melyeket béklyóként hordozunk magunkkal nap mint nap, egyszerre esnek le rólunk, amint az első sört isszuk a mellettünk tomboló finn fiatalok mellett.



2012. augusztus 8.

18:30-kor sikerült behatolnom a célterületre. Röpke 30 perc kutyagolás és kérdezősködés után megtaláltam az eldugott sajtós sátrat a nagyszínpad mellett. Miután elintéztem a kötelező köröket, belevetettem magam a fellépők sűrűjébe. Sajnos a hőn szeretett Ministry-ig még 3 óra volt, alternatíva híján pár barátommal a nagyszínpad és a sörpadok felé vettük az irányt. A német Beatsteaks utolsó félórás hepajkodására sikerült oda érni. A srácok punk rockot játszanak egy kis alternatív hatással, a populárisabb fajtából. A Sziget nemzetközi jellegéhez jól passzoltak, de sajnos én jobban szeretem a hagyományos, pőre, koszos punk zenét, az efféle steril előadókhoz viszonyítva. A legemlékezetesebb pont egyértelműen az Adam "MCA" Yauch emlékére szóló Beastie Boys feldolgozás, a Sabotage volt.
A soron következő brit Hurts programja elől sikeres menekülést hajtottam végre az A38 színpad irányába, ahol 19:50-kor kezdett a dEUS. Az antwerpeni kult rock bandára kis híján megtelt az egész sátor, de a hatalmas ventilátoroknak hála, nem állt a meg a levegő a tömegben. A Tom Barman által vezetett brigád azt a fajta zenét játssza, melyből számomra otthoni hallgatás során 5-6 szám már sok, fesztiválon pedig még a 10-15 is kevés. Egy szóval: kiválóan működik élőben a belga gépezet, azokat is a maguk pártjára állítva, akik hagyományosan a keményebb műfajok szerelmesei. A műsor személyes fénypontját a záró Suds & Soda jelentette.
A dEUS programja után bekövetkezett az, amitől tartottam: rendesen elfogyott a nép a sátorból. A szellős forgalomban elfoglaltam a helyem a fotósárokban, várva, hogy az egyik kedvencem végre megszállja a deszkákat. Al Jourgensen kapitány még 2008-ban oszlatta fel a brigádot, azonban újfent nem tudott sokáig a fenekén maradni. Újult felállással idén ismét aktívan int be a politikusoknak. 21:40-kor, késés nélkül csendült fel az idei lemezt is nyitó Ghouldiggers, melyet, ha már a friss korongról beszélünk, szívesen elcseréltem volna mondjuk a Double Tapre. Ámbár, ha belegondolok annak is örültem, hogy Al a színpadon van, viszonylag józan (vagyis inkább még nincs totál szétcsapva), és nem ismétlődik meg a júliusi franciaországi összezuhanása. Jourgensen sok dolgon ment keresztül az elmúlt évek során, a két legemlékezetesebb talán a gyomorfekélye, és az, hogy immáron harmadszor is újra kellett éleszteni. Ennek tükrében viszont a mértéktelen alkohol- és drogfogyasztása alaposan nyomott hagyott a főnökön. Bár a hangja még mindig rendben van, élőben már nem olyan energikus, mint régen. A színpadkép pofásra sikeredett, hátul állt a hatalmas kivetítő, melyen a diktátorokon keresztül clipek, háborús jelenetek sora elevenedett meg, oldalt pedig többsoros led falak növelték a hatást a hatalmas birodalmi sasokat ábrázoló zászlók között. Az első pár szám után azért sikerült egy egészségesebb létszámot felmutatni az A38 sátorban. A felhozatal, mondhatni elég vegyes volt. Láttam dEUS-ról megmaradt művészlelkeket, valamint csinos leányzókat, akik nem igazán értették, hogy milyen koncert van, de megjelentek a „tök mindegy mi szól, akkor is itt szeletelek” napszemüveges fiatalok szintúgy, valamint a feketébe öltözött metal arcok is. A hangzás igazán bika volt, csak szarva nem volt. Értem ezalatt azt, hogy a volume csutkáig volt tekerve, de a gitárok kásásan és sokszor teljesen összefolyva, egyetlen masszaként zúdultak a közönségre. Ezzel pedig semmi baj sincs, hiszen egy ipar metal zenekar legyen hangos, és a kutyát nem érdekli, ha nem szól semmi kristálytisztán, sterilen. Zeneileg alapos földbe döngölést kaptunk, számok terén nem hiszem, hogy bárkinek is meglepetés lett volna a lista. Az új albumról lement a nyitón kívül a video clip-es, bankároknak ajánlott 99 Percenters és a címadó, meglehetősen unalmas Relapse tétel. Megkaptuk a klasszikus nótákat is: Psalm 69, N.W.O. és a telitalálat Just One Fix, valamit a záró Thieves.
Összességében egy korrekt műsort láthattunk, extrák nélkül, amivel úgy érzem, elégedettek lehetünk. Nem akarják már ennyi év után megváltani a világot, csak egy kiadósat zúzni, és beszólni ennek a korrupt, pénzéhes világnak. Az industrial metal egyik, ha nem a legismertebb zenekara bő egyórás koncertet adott, mely után mindenkinek szüksége lesz egy kis csendre, miután a dobhártyáit masszívan támadta a horda.

Jack


2012. augusztus 12.

A szervezők korszakalkotó ötletével - miszerint teljes egészében megszüntették a metal sátrat – zeneileg kisemmizték a rendezvény elhanyagolható létszámúnak korántsem nevezhető lelkes metalos táborát. Hogy ez miért történt így, arról fogalmam sincs. Mindenesetre roppant bosszantó, hogy a keményebb zenék rajongóinak körében méltán ismeretes svéd Amon Amarth koncertjét egyrészt matiné időpontra tették, másrészt olyan sátorba, ahol aznap még Sterbinszky nyomta a talpalávalót. No comment. Hol van már az a régi jó Sziget feeling, a külön metal sátorral és a környékén hemzsegő hínárhajúakkal? Nos, mindegy, ez van.
Ami viszont a zenekart illeti, ők hozták a formájukat, és jó kis koncertet kanyarítottak egy órában a korai kezdés ellenére is. Az Aréna amúgy kellemesen megtelt, és mivel nem kifejezetten az idei Sziget látogatók tartoznak az Amon Amarth célközönségébe, kellemese meglepetés volt, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltak Johan Hegg-re és bandájára. Ugyan nemrégiben tették tiszteletüket nálunk, azért még mindig jó érzéssel tölti el az embert, amikor Johan a számok között vidám „Köszönöm!”, illetve „Köszönöm, Sziget Fesztivóóól! felkiáltásokkal hálálja meg a közönség csápolását.
Amúgy aki már volt a csapat koncertjén, azt nem érhette komoly meglepetés, volt itt minden: hangulatfestő intro-k a számok előtt, szőke hajzuhatagok lóbálása, elmaradhatatlan ivókürt, és persze az a lelkes hozzáállás, ami a hülye időpont ellenére is megvolt bennük. Szóval mind zene, mind látvány terén odavágtak. A koncerten olyan, már klasszikusnak számító dalok hangzottak el, mint a Twilight Of The Thunder God, vagy a zárásként még nagyot ütő Guardians Of Asgaard. Nekem a hangzás annyira nem talált be, lehetett volna jobb is, de ez van, nyilván a Party Aréna nem death metalra lett kitalálva. A svédek bebizonyították, hogy érdemes őket gyakran hívni, hiszen kora este egész korrekt kis nézősereget vonzottak be, emellett nagyon jó bulit csináltak, és végtelenül szimpatikusak az ős-viking Johan-nal az élen. Közönség szempontjából pedig levonhatjuk a következtetést, hogy ha nem is lesz ezentúl saját sátrunk, azért sok jó ízlésű ember még fura helyszíneken, fura időpontokban is megtalálja egymást.

necroticus


Ministry koncertfotó: Jack