|
Polterchrist - Engulfed By The Swarm
Általában fenntartásaim vannak azokkal a zenekarokkal szemben, amelyek ismeretlenek számomra és mindig nagy gondot okoz, hogy miként is álljak ezekhez a csapatokhoz. Ezen ismeretlen bandák közé tartozott az amerikai Polterchrist is. A zenekar logójából egyértelműen kikövetkeztethető volt, hogy mivel is operálnak; ez death metal. Az album borítója pedig futurisztikus jelleggel bír. Ez a két tényező egyértelműen megnyerte a tetszésemet és inspirációt adott a kutakodásra a banda múltjával kapcsolatban.
A zenekart tíz esztendővel ezelőtt alapította igen igen tehetséges zenész emberke, Dan Loughry vezényletével. Sorozatos tagcserék nehezítették az alkotói munkát, aminek az eredménye az lett, hogy a kilencvenes évek közepe táján a zenekar feloszlott. Meglehetősen hosszú pihenő után - 3 év- a banda újrapróbálkozott a kreativitással. A tavalyi év során visszatért a csapatba az alapító Dan is. Dani fiú pedig felfrissítette a csapattársak agysejtjeit és egyenes út vezetett ehhez az albumhoz.
Az album olyan elemi erővel és dinamizmussal ront a tisztelt zenehallgatóra, hogy annak szürkeállománya szétrobban. Ez a dinamizmus jellemzi az egész albumot, de nem egysíkúan, hanem olyan elvetemült változatossággal és ötletorgiával, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Egy számon belül ezer téma, tempóváltás hallható, de olyan módon előadva, hogy az ember nem csak egy masszatömeget érzékel belőle. Hallható kérem itt minden. Szélsebes black metal, lassú őrlődés, dallamos ének, hörgés, károgás, fülbemászó szólók, billentyűs hangszeren előadott aláfestés és nem utolsó sorban fúvós hangszer. Pontosabban harsona. De nem egyfolytában fújják, hogy idegesítsen, hanem itt-ott felbukkan egy-egy taktus erejéig és mindig pontosan ott, ahová való.
Az albumot színesítik olyan dolgok, mint csatazaj a The Battle című tétel elején, vagy éppen a The sun will burn black kezdésénél hallható dialóg. Bár ezek a témák nem újítások, de olyan atmoszférával ruházzák fel a korongot, hogy az embert a hideg rázza. Példának okáért itt van, mondjuk a harmadik tétel a Terminal, ami egy igen furcsa kis szerzemény a többi nótához képest. Balladaként indul, már-már sírok a gyönyörtől és a meghatottságtól, olyan szép. Aztán feketeleves. Persze hallott már mindenki ilyet, hogy kellemes dallamok után legyalulják az ember haját, de azok nem ilyen bestiális módón teszik. Vagy egy másik sokatmondó példa, a The art of ferocity technos kezdése megrendített. Igaz, már ilyet is hallhattunk a The Berzerker-éktől, meg más egyéb zenekartól is. S hogy ez miben más? Félelmetes hangulattal bír és egy nagyon jó kis dallamos téma társul hozzá. Majdnem táncra is perdültem, de azért nem felejtik el, hogy mit is csinálnak valójában. Egy igen gonosz szövegmondás tartozik ehhez a témához és elképesztő brutalitásról tesznek tanúbizonyságot a későbbiek folyamán.
Ezen a korongon olyan, hogy tölteléknóta nem található, egytől egyig tökéletes és előremutató. Dicséretes. Ezért nem is kívánom egytől-egyig kielemezni a nótákat. Az egész albumon kísért egy futurisztikus szellem, ez lenne hát a jövő death metalja ?!
Akik mindezt előadták:
Brian Deal - dob
Kevin McClintock - gitár/ének
Dan Loughry - gitár/ének
Monty Mukerji - basszus
1. Alona
2. The sun will burn black
3. Terminal
4. Lies...Pain...Hate
5. The art of ferocity
6. Here we lie
7. Engulfed by the swarm
8. Desolate paradise
9. The battle
|
