Sonata Arctica - Reckoning Night

Kiadó: Nuclear Blast
Terjesztő: HMP
Együttes: Sonata Arctica
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Avenger
Pontszám: 9/10
Értékelés: Stílusában kiemelkedő

A finn Sonata Arctica 2000 táján bombaként robbant Ecliptica című bemutatkozó lemezével, és bár sokan csak a Stratovarius árnyékaként tartották őket számon, nagyon is markáns stílusuk van. Jelentős változtatások ugyan nem érik a zenéjüket, mégis lemezről-lemezre tudják gyarapítani rajongóik számát. Erre ismét van esélyük a napokban megjelenő Reckoning Night-tal, negyedik stúdióalbumukkal.
A közelmúltban kiadót váltott a csapat, lejárt Spinefarm-os szerződésüket nem hosszabbították meg, hanem a metal zenekarok fellegváránál a Nuclear Blast-nál írtak alá. Mikko Harkin kiválása után pedig az új billentyűs Henrik Klingenberg most először mutathatja meg mire képes.

Ahogy az szokott lenni, most is egy erős nótával indítanak. A Misplaced az ismert recept alapján készült, gyors és dallamos, hallójáratainkat vagy inkább a tudatalattinkat rögtön birtokba veszi, és onnan egy darabig nem is távozik. A középtempós Blinded no More a társaságtól ez idáig idegen hangzású hammond orgonára épül, ami egyébként még több dalban jelen van. Az Ain't Your Fairytale már a maxiról beköszönt, túl sok izgalmat ugyan nem rejteget, de nagyon jól meg van írva. Ha már itt tartunk, a dalok ezúttal is a kimeríthetetlen fantáziájú Tony Kakko szerzeményei, kivéve egyet, amit teljes egészében Jani Liimatainen gitárosnak köszönhetünk (sajnos nem tudom melyiket). A filmzene jellegű és instrumentális Reckoning Day, Reckoning Night a szintén maxis Don't Say A Word introjaként funkcionál, bár Tonytól megtudtam, hogy eredetileg Wildfire levezetésének szánták. A meglehetősen érdekes című (bugyutát csak azért nem írtam hátha valaki olyan mély jelentést vél felfedezni, ami az én figyelmemet elkerülte) The Boy Who Wanted To Be A Real Puppet számomra a Silence-es dalokat idézi, talán a melankolikusabb hangulata miatt.

Volt már Mary Lou, Dana és Victoria is, ezúttal azonban Selene-nek hívják a múzsát, akihez Tony a szerelmes dalát intézi. Dúdolásához természetesen nem kell túl sok hallgatás, legjobban azonban a feelinges szintiszóló fogott meg. A Wildfire segítségével kissé vadabbra fogták a figurát, egészen extrém énekdallamokat, rengeteg kiállást, váltást hallhatunk, egyszóval árad belőle az energia. Az a tény, hogy kissé elrugaszkodik a sablonoktól, pedig inkább használ, mint árt a lemeznek. Ez a dal kell ide. Számomra minden SA album csúcspontját a leghosszabb számok jelentették, és ez most sincs másképp, a White Pearl, Black Oceans egyszerűen fantasztikus. Ismét egy tartalmas tételt kaptunk remek dallamokkal, sok-sok témával, és tempóváltással. Az albumot végül egy hamisítatlan Sonata Arctica vallomás zárja. Itt lehet frankón írni, hogy a Shamandalie című ballada megfelelő lezárása egy megfelelő lemeznek.

Maradjunk annyiban, hogy a banda további sikeressége ismét biztosítva van, és bár sokkal többet adott nekem ez a korong, mint az előző, a Silence-t ezúttal sem sikerült saját kis toplistám éléről letaszítani. Október végén pedig ismét Magyarországon a Sonata Arctica, ezúttal a Nightwish társaságában. Én nem hagyom ki...


1. Misplaced
2. Blinded No More
3. Ain't Your Fairytale
4. Reckoning Day, Reckoning Night... (Instrumental)
5. Don't Say A Word
6. The Boy Who Wanted To Be A Real Puppet
7. My Selene
8. Wildfire
9. White Pearl, Black Oceans...
10. Shamandalie