Dio - Master Of The Moon

Kiadó: SPV
Terjesztő: SonyBMG
Együttes: Dio
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Scorpio
Pontszám: 6/10
Értékelés: Több, mint szomszédidegesítő

Ronnie James Diot a heavy metal történelem egyik legfontosabb énekesének, legnagyobb torkának tartják, és aligha akad olyan rajongó a műfajban, aki ne ismerné nevét. Persze szeretni nem kötelező, de el kell ismerni, hogy kiváló hangadottságokkal rendelkezik, és bizony van mire büszkének lennie több, mint 30 éves pályafutása során. Ronnie 1972-ben tűnt fel a színtéren Elf nevezetű zenekarával, majd 1975-ben már a Rainbow tagjaként vált ismertté világszerte. 1980-ban csatlakozott a legendás Black Sabbathhoz, velük két albumot jegyzett. Ezt követően létrehozta saját neve alatt futó csapatát, és egy, a Black Sabbathba való röpke visszatéréstől eltekintve (Dehumanizer, 1992), azóta is önnön pályafutását egyengeti, többnyire sikeresen.

Azt nem mondhatnám, hogy Dio egész életművét ismerem, de azért volt hozzá szerencsém néhányszor minden korszakában, kivéve az Elf-et. Első találkozásunk (persze nem személyesen) 1980-ra datálódik, amikor megvettem a Sabbath Heaven and Hell című lemezét bakeliten, és a korongra préselt hang gazdája már akkor elvarázsolt. Amilyen törpe méretű Ronnie a valóságban, olyan óriási hangja van. Később ismertem meg a Rainbow zenekarbeli munkásságát, majd klasszikus albumait, a Holy Divert és a Last in Linet. Ezek az anyagok még mai füllel hallgatva is frissnek tűnnek, pedig azóta már legalább két évtized telt el. A Dream Evil is azok közé az albumok közé tartozik, amelyek elnyerték tetszésemet, utána viszont valahogy elváltak az útjaink Ronnie-val, jöttek az újabb irányzatok, elkapott a progresszív metal szele és kevésbé figyeltem a mágus munkásságát, illetve, ha épp sikerült tőle elcsípnem valamit, az már nem fogott meg olyan szinten, mint egykor.

És most itt van legújabb műve, a Master Of The Moon, amelyen ismét Craig Goldy-val dolgozott együtt. Végigkagylóztam a cuccot, és nem vagyok lenyűgözve. Nem szeretek leírni senkit sem, de úgy érzem, Dio csillaga leáldozóban van. Persze soha sem lehet tudni, hogy mikor születik valaki újjá, és sokan vannak, akik ötven felett is képesek meglepetéseket okozni, remekműveket alkotni, de tartok tőle, bármilyen szomorúan hangzik is, hogy Dio már ellőtte az összes puskaporát. Bár az új anyag egy gyorsabb nótával indít a One More For The Road képében, utána igen öregurasra veszik a figurát, és egy-egy ritka momentumtól eltekintve, sablonos témák uralják a CD-t. Dio persze nem felejtett el énekelni, nem koptak meg hangszálai sem, de önmagában egy jó énekestől nem lesz jó automatikusan a zene is. Nem tudom, személy szerint ki vagy kik feleltek a dalszerzésért, de jobban szabadjára engedhették volna a fantáziájukat (ahogy teszik azt kiválóan a szövegekben), pumpálhattak volna egy kis vért a döcögő gépezetbe. Simon Wright dobost például eleve rossz választásnak tartom, hiszen nála kevesen tudnak unalmasabban dobolni, és tudjuk, milyen sok múlik az ütősökön. Egy profi dobos más dimenziókba emelhet egy zenekart (lásd Scott Travis, Judas Priest). Szóval az új Dio lemez esetében már az alapoknál sántít a dolog. Nem azt mondom, hogy rossz ez az album, hogy hallgathatatlan, csak éppen hiányolom belőle az energiát, a váratlan húzásokat, a kevésbé kiszámítható riffeket, harmóniákat. Elképzelhető, hogy így is számosan fogják szeretni, és azt gondolják majd, hogy "miről papol itt ez a szerencsétlen?", de ha egyszer ez a véleményem, nem írhatok mást. Az is lehet, hogy csak rossz időben közelítettem a lemez felé, mert mondjuk teliholdkor kellett volna, és akkor a hold mestere megigézett volna.


01. One More For The Road
02. Master Of The Moon
03. The End Of The World
04. Shivers
05. The Man Who Would Be King
06. The Eyes
07. Living The Lie
08. I Am
09. Death By Love
10. In Dreams