Peccatum - Lost In Reverie

Kiadó: Avantgarde Music
Együttes: Peccatum
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Dallanan
Pontszám: 10/10
Értékelés: Vigyázat! Robbanásveszély!

Azonnal le kell szögeznem, hogy a Peccatum azon zenekarok közé tartozik, amelyeknél nagyon nehéz szavakba önteni mindazt, amit zeneileg képviselnek, mert nincsen olyan, már meglévő séma, amihez akár hasonlítani lehetne őket, vagy olyan fogódzkodó, ami alapján könnyen el lehetne indulni. Persze egy-egy pillanatot ki lehetne ragadni és hasonlítgatni valamihez, de ennek semmi értelme nem lenne. Művészet, amit csinálnak, művészet, amit képviselnek. Olyan, ami csak az övék. Aki a hagyományos, százszor és ezerszer használt, egyszerűbb zenei megoldásokat kedveli, ne is olvasson tovább, a Peccatum zenéje nem hozzá szól.

Minden idők egyik legkiválóbb black metal zeneszerzője Ihsahn úgy érezte, hogy az Emperorban szűkösek a lehetőségei a művészi énjének kifejezésére. Ez azért meglepő, mert az Emperor mindig legalább két lépéssel járt a kortárs zenekarok előtt, technikás dalaik egyszerre voltak művésziek, szépek és kegyetlenek. Ennek következtében 1998-ban a feleségével Ihriel (Star Of Ash) megalapították a Peccatumot, mely Lord PZ énekessel (Source Of Tide) kiegészülve készítette el a bemutatkozó lemezt 1999-ben, Strangling From Within címmel, melyben művészi, melankóliával átitatott, drámai, sokszor bizarr, improvizatív és kiszámíthatatlan dalokat lehetett hallani, egyszer-egyszer Emperor-ra emlékeztető témákkal, melyek hangulatilag egységet képeztek. A szintetizátor segítségével megszólaltatott klasszikus zenei hangszerek játéka miatt, helyenként kortárs komolyzenei hatású volt a muzsika. Az ezt követő - immár Lord PZ nélkül elkészített-, 2000-es Oh My Regrets EP és Amor Fati nagylemeznél a folyamatos és érezhető fejlődés következtében, még több teret kapott az improvizatív, művészi játék, így jóval nehezebben befogadható, mint az amúgy sem könnyed debüt.

Ezek után az Emperor útja végérvényesen befejeződött, így Ihsahn a benne rejlő tehetséget és kreativitását 100 százalékosan a Peccatum-ba fektethette. Felesége eredetileg is zenészcsaládból származik, és már igen fiatalon zongorázni, énekelni tanult, de a zenekar megalakulása óta nagy energiát és sok időt fektetett saját képzésére szintúgy, mint Ihsahn, akinek énektudása egyértelműen óriásit fejlődött az utóbbi években. Ennek a fejlődésnek kibontakozása a pár hónapja megjelent Lost In Reverie, melyet a másfél éves munka végén, a saját stúdiójukban (Symphonique Studio) rögzítettek, és egyértelműen eddigi legérettebb, legkiforrottabb munkájuk.
Mint ahogyan korábban, Ihriel és Ihsahn most is a modern technika segítségével szólaltatja meg a billentyűs és vonós hangszereket, amit igen jól ki is használnak. Ez eddigi alkotásokról elmondottak többnyire jellemzői ennek a lemeznek is, azonban zenéjük kiegészült néhány elemmel. Az előzőeknél még komorabb hangvételű, de egyben - természetesen önmagukhoz mérten - könnyebben befogadható produkciót tettek le az asztalra, de semmi egyszerűre, vagy könnyed muzsikára nem szabad gondolni. Dalszerkezeteik valamivel szellősebbek, nem szól ezer minden egyszerre, így jobban átláthatóak az egyes témák és dalok. A dallamok is kevéssé elvontak, mit korábban. Több helyen is felbukkannak modern, elektronikus megoldások is, melyekhez hasonlót mostanság - többek között - Ulver kiadványokon hallani. A kiszámíthatatlanság most is az egyik fő ismérv, de az előző kiadványok ismeretében ez már egyáltalán nem meglepő, így - ha szabad ezt mondanom -, akkor már számítani lehetett a kiszámíthatatlanságra. Nyugodt, szomorú hegedűhangot, vagy zongorabetétet bármelyik pillanatban erőszakos, fenyegető elektromos gitár, dob, különféle zajok válthatnak fel, ezzel kissé bizarrá, kaotikussá téve az egyébként is kissé extrém hangulatot. Ennek ellenére itt rögtön el kell mondanom, hogy a Lost In Reverie az eddigieknél talán a kevesebb metálos elemet tartalmaz. Szerencsére hallani kiváló black metálos részeket, ilyenkor egyértelműen az Emperor késői lemezei jutnak eszébe az embernek, de Ihsahn azért nem viszi túlzásba.
Az előzőekhez képest újdonság, hogy immár valódi, hús-vér dobos hallható Knut Aalefjaer (Star Of Ash) személyében, aki eredetileg jazzdobos, ennek megfelelően nem meglepőek a többször előforduló jazzes, improvizatív zenei betétek sem. Ihriel és Ihsahn miden eddiginél kifejezőbb és a korábbiakhoz képest kevésbé bizarr énekdallamai mindvégig kiválóak, de Ihriel gyönyörű énekét külön kiemelném, élmény hallgatni. Most nem áriázik oly magas hangokon, mint korábban, ami szintén megkönnyíti a zene befogadhatóságát. Lord PZ hangját ismét hallani, de Einar Solberg (Star Of Ash) is erősíti a vokális oldalt. A helyenként előforduló zseniális durvulások során Ihsahn pokoli, károgó hangja is rendben van, szerencsére nem felejtette el, hogy merről is jött. Külön dalt nem emelnék ki, az 50 perces lemez egyben meghallgatva nyújt maximális élményt.

A norvég zenészpáros ismételten olyan lemezt készített, mely minden ízében szakít a hagyományokkal. Időt kell adni a lemeznek és engedni, hogy a különböző zenei megoldások értelmet nyerjenek, befészkeljék magukat a zsigereinkbe. Ez MŰVÉSZET. Csupa nagybetűvel.


1. Desolate ever after
2. In the bodiless heart
3. Parasite my heart
4. Veils of blue
5. Black star
6. Stillness
7. The banks of this river is night