Lord Belial - The Seal Of Belial

Kiadó: Regain
Terjesztő: HMP
Együttes: Lord Belial
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Perkele
Pontszám: 8/10
Értékelés: Erős anyag!

A Sátán-nak rengeteg megnevezése van. Az olyan egyszerűektől kezdve, mint A Gonosz, az olyan hagyományosabb nevekig, mint a Beliál - de hívjuk bárhogy is, mindenképpen a 'rosszat' testesíti meg. Metal körökben pedig, egy-két kivétellel, alteregója mögött jó eséllyel sejthetünk egy black metal csapatot. E kis bevezetőt csak azok kedvéért tartottam, akik még nem találkoztak volna a Lord Belial-lal. A svéd zenekar 1992-ben alakult és négy tagjából hárman testvérek voltak (Thomas, Anders, Micke Backelin), akik azóta is a zenekar magját alkotják, hosszabb-rövidebb szüneteket tartva időnként. Első demojukat, a The Art Of Dying-ot még ugyanebben az évben rögzítették. A '93-as demojuk, az Into The Frozen Shadows hozta meg számukra a lemezszerződést a No Fashion Records-al, akiknél 2002-vel bezárólag négy albumot jelentettek meg. A négy nagylemezt két EP követte 2003-ban és így jutunk el a friss megjelenésű The Seal of Belial-hoz. Ezt a lemezt hallgatva újra felvetődik bennem a kérdés, hogy miért nem ismerik szélesebb körben őket. Valószínűleg a 'divatosabb' oldalnak nem elég dallamosak, míg a 'tru' oldalnak nem elég tru-k. Mindkettőben van igazság, de maradjunk annyiban, hogy ezeknek a határait szubjektíven határozza meg mindenki saját ízlése szerint.

Már pedig a Lord Belial száz százalékosan black metal bandának tekinthető, noha nem az olyan tradicionális fajtából, mint a Carpathian Forest vagy Darkthrone vonalas bandák. Némi deathes beütéssel ugyan, de kiállásuk, koncepcióik és zenéjük összhangzása teljes joggal a black metal kategóriába sorolja őket. Középtempós, sötét zenét játszanak, amelyet dallamossággal kombináltak. Lassan hömpölyög a vészjósló zene, amit erőteljesebbé a death metalból átvett riffek és dobhangzás tesz. De itt ne Cannibal Corpse-féle témákra gondoljunk, sokkal inkább nyers, vastag Amon Amarth-féle bandáknál hallhatóra (nem hiába, ők is svédek). Természetesen vannak tipikusabb, gyorsabb black részek is, de a már szinte doomos, sötéten epikus részek ezek szimplaságát hamar feledtetik. Mindehhez még finom gitárszólókkal kényeztetik el a hallgatót, hogy egy-egy röpke pillanatra meg is feledkezünk arról, hogy milyen zenét is játszik alapból a zenekar. Ilyen pillanatok tarkítják a lemezt már a Sons of Belial-tól kezdve, ami után erős késztetést éreztem, hogy elővegyem a Dissection cd-imet. Bár igaz, épp így kedvem támadt előkapni Immortal és Bathory lemezeimet is hatásukra. Na jó, egy-két szintis rész náluk is becsúszott és időnként egy női hang is felhangzik, de tényleg csak nyomokban - hamar meg is feledkezünk róla.
A vokál is alkalmazkodik a zene váltakozásához, Thomas ha kell - akár fülsértően - károg vagy fojtott torokhangon mormolja a szöveget; és többnyire törekedtek ennek érhetőségi szinten való tartására is. A hangzást is megfelelően alakították a zenéhez. Nem kristálytiszta, de épp csak annyira hagyták meg 'dohosnak', hogy vastagabbnak, sűrűbbnek tűnjön. A gitárokkal is 'elszórakoztak', a thrashes hangzástól, a stoneresen át a modern metal bandák gitárhangzásáig minden szokatlannal találkozhatunk a hagyományosabb black hangzás mellett.

Igaz, hogy nem az év legeredetibb albuma készült el a The Seal of Belial formájában, de úgy készítettek egy dallamos, hallgatható albumot, hogy megőrizték nyersességüket. Aki kedveli a fentebb említett bandákat mind, tehet egy próbát ezzel a lemezzel is.
(Szép is lenne, ha a novemberi Dissection turnén ők lehettek volna a kísérő zenekar, de Anders operációja miatt sajnos a banda ebben az évben már nem fog színpadra lépni. )


1. Prolusio; Acies Sigillum
2. Sons of Belial
3. Chariot of Fire
4. Abysmal Hate
5. Legio Inferi
6. Mark of the Beast
7. Armageddon Revelation
8. Scythe of Death