Lair Of The Minotaur - Lair Of The Minotaur (EP)

Kiadó: Szerzői
Együttes: Lair Of The Minotaur
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Perkele
Értékelés: Nincs pontozva

A chicagoi metal élet két legendás underground bandájából, a 7000 Dying Rats-ből és a Pelican-ból született meg tavaly tavasszal a Lair of the Minotaur, Steve Rathbone vezetésével. Hatszámos, saját kiadású EP-jüket hallva, az inkább doom bandáiról híres Southern Lord kiadó rögtön leszerződtette őket két lemezre. Első lemezük, a Carnage idén szeptemberben jelent meg, rajta a hat EP-s dallal és két újabb szerzeménnyel. De ne tévesszen meg senkit a kiadó, a Lair of the Minotaur nem kimondottan doom csapat. Ahhoz, hogy sikerüljön képet adnom a csapatról és 'beteges' zenéjükről, legegyszerűbb, ha bemutatom az össze dalt.

Az EP első dala, a Carnage Fucking Carnage grindos Celtic Frost zúzásként indul, teljesen kaotikus zajként kitörve a hangszóróból, hogy az első pár másodperc után visszavéve a tempóból, súlyos, thrashes dallamok vegyék át a helyet. Aztán pár másodpercre a dobos ismét egy grind bandába képzeli magát, de aztán a zene visszatér a thrashes CF világhoz, hangzásilag is időutazást téve. Ezt a váltakozást úgy másfél perc után törik meg, itt jönnek ugyanis először elő a doomos hatások. Lassulnak, lassulnak, lassulnak, az énekes szinte károgni kezd, pár másodpercre megcsodálhatjuk Donald James Barraca basszer ujjainak fürgeségét is, majd egy visszafogottabb thrashes Celtic Frost-os résszel, és ismét az üvöltő vokállal elbúcsúzik a dal. Erős kezdés. A The Wolf Slayer - Machine Head és experimentális metalcore bandák jegyeit ötvözi magában. Kalapál a dob, reszelnek a gitárok és az egész olyan súllyal, olyan intenzitással szólal meg, hogy letépi az ember fejét. Iszonyú masszív hangzással vannak megtámogatva a dalok, de így ütnek igazán. Otthon ülve sem lehet megállni, hogy az ember ne rázza meg a haját egyszer-kétszer ennél a dalnál. De óvatosan, mert az öt perces dal végére, biztos lesz egy-két törött váza, ha nem figyel az ember. A Lion Killer lassú, szaggató riffjei ismét a doomos hatásaikat mutatja meg, de sötéten, rengeteg energiával a lassú ütemek mögött. Az ismét károgóssá vált vokál pedig ad egy beteges érzést még hozzá. Az Enemy of Gods-ban ismét a thrash és metalcore vonal kerül elő, és ekkor éreztem először a Venom-ot is felbukkanni hatásaik között. Itt társult először az ősi gonoszság a zenéhez és ennek a három stílusnak a ötvözése alkotja a dal fő jellemzőjét, a kegyetlenségét. Lezúz és csak romokat hagy maga után. A Demon Serpent első részét tekintve, ismét a Celtic Frost neve emlegethető fel. Egész blackes fordulatot vesz itt a lemez, egészen a dal második percéig. Ugyanis a második felében a szintetizátoré a főszerep és ettől a prüntyögéstől úgy éreztem, hogy egy régi sci-fi filmbe csöppentem bele. Az EP-t záró Burning Temple lassan indul, hogy aztán a doomot összekeverjék metalcore-ral és thrash metallal. Súlyosan, végzetszerűen menetel előre a dal, monumentális. És itt sajnos véget ér az EP.

"Képletünk a következő: görög mitológia + heavy metal = Lair of the Minotaur" - mondja magukról Steve, de arról már elfelejti figyelmeztetni a gyanútlan olvasót, hogy a görög mitológia náluk csak a szövegben jelenik meg, zeneileg nagyon is távol állnak az antik görög világtól. A heavy metal pedig esetükben nem a klasszikus értelemben vett heavy metalt jelenti, inkább összefoglaló nevét a fentebb felsorolt stílusoknak, vagyis: black, doom, thrash, metalcore. Ezek ötvözése mellett még olyan hangzást is adtak a daloknak, amely az adott dal fő jellegzetességének fénykorában volt jellemző. Nem a tisztaságon volt a hangsúly, hanem a stílus lelkét adó, többnyire vastag, súlyos megszólaláson. Ettől lett olyan valódi a zene.

Chicago-ban számos metal csapat tevékenykedik mindenféle stílusba, egyik koncert éri a másikat, mégis kevésről jut hír el hazánkba. Nekem óriási kedvencem onnan a Yakuza és talán emiatt is sikerült egyetlen perc alatt szívembe zárni a Lair of the Minotaur-t is. Mindkettő öntörvényű zenekar. S hogy ezek után kinek ajánlanám? Szívem szerint mindenkinek, mert régen hallottam ilyen mindent felborító, sarkaiból kiforgató albumot.


1. Carnage Fucking Carnage
2. The Wolf
3. Lion Killer
4. Enemy of Gods
5. Demon Serpent
6. Burning Temple