DeadSoul Tribe - The January Tree

Kiadó: Inside Out
Együttes: DeadSoul Tribe
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Perkele
Pontszám: 10/10
Értékelés: Vigyázat! Robbanásveszély!

Akármilyen stílust is kedvel az ember leginkább, azért a műfaj többi ágában folyó eseményeket is figyelemmel kíséri. Sose voltam egy Psychotic Waltz rajongó, de amikor Devon Graves (PW-ban még Buddy Lackey) átköltözött Európába és új bandát alapított, úgy gondoltam egy hallgatást mindenképpen megér a dolog. A Dead Soul Tribe első lemeze azóta is rendszeresen megfordul cd-lejátszómban és amikor így egy-egy alkalommal újra előkerül, akkor általában napokig ott is marad. Az ember lelke kívánja, hogy újra és újra meghallgassa ezt a muzsikát, amelyet legtalálóbban a varázslatos szóval lehetne jellemezni, noha első lemezük mindegyik dala más hangulattal rendelkezett. Míg az egyik energikusságával és szenvedélyességével ragadott meg, addig a következő már nyugalomra intett és elringatott. Az ember lelke és elméje egyszerre élvezhette a lemez minden pillanatát és a mai napig is, ha elkezdem hallgatni, nem bírom félúton megszakítani.
Egy évre rá kiadták következő albumukat, a sötétebb hangulatú A Murder of Crows-t. Ez a lemez már egyöntetűbb progresszív rockot tartalmazott, hiányoltam is belőle azt a varázslatot, amely első munkájukat annyira a szívembe zárta. Talán úgy mondanám, hogy földhözragadtabb volt a Dead Soul Tribe albumhoz képest, 'valóság-szagúbb'. Azóta ismét eltelt egy év és Devon és csapata egy újabb DST albumot tett elénk. Méghozzá egy olyan albumot, amely felér az első lemezükhöz. S ahogy az első album esetében is, itt is szinte Devon egymaga játszotta fel az összes hangszert, egyedül a dobot hagyta a DST megalakulása óta mellette álló zenésztársára, Adel Moustafa-ra.

Ezen a harmadik lemezen mintha a két előző albumot ötvözték volna, túlsúlyban az első jellegzetességeivel. Dalról dalra lépünk egyik világból egy másikba, lüktető szenvedélyességből a csendes megnyugvásba. Ahogy az első lemezen, itt is érezteti hatását a Tool és az A Perfect Circle, amelyeket a hagyományos progresszív rock elemeivel (a'la Psychotic Waltz) kevertek. Ugyanakkor megvan benne az a sötét hangulat és düh, ami a második lemezen is meg volt. Mindehhez adjuk még hozzá Devon kifejező hangját és megkapjuk a The January Tree-t. Adel pedig csak üti a jellegzetes dst-os dobtémákat laza, természetes mozdulataival - szinte látom magam előtt, ahogy koncerten is átadja magát a játéknak, mintha végtagjai önálló életre kelnének. A gitárok lejjebb hangoltnak tűnnek, súlyosságot adva a riffeknek, és az egész albumot egy sajátos, mondhatni januári hideg hangulat lengi át. Hol sötét, ködös fátyol borul ránk, hol a csikorgató hideg élességével tisztul ki a zene.

A Spiders and Flies nyitja a lemezt. Sötét atmoszférájú dinamikus dal, melyben a lágyabb részeket erősebb, szigorúbb megszólalású témák követik. Devon hangja is követi ezt a változást, hol simogatóan megérinti lelkünk, míg egy pillanattal később már számonkérőn dörren ránk. A vége előtt tipikus dead soul tribe-os, megragadó kettős csendül fel: akusztikus gitár és Devon hangja önmagában. A Sirens zeneileg tökéletes összhangban áll a dal szövegével. Lassabb, megtört témái visszaadják a zaklatottságot, az önmagával harcban álló lélek képét, és Devon hangjával is eljátsza ezt a kettősséget. Devon riffjeitől Adel ütései veszik át az irányítást, vagy fordítva, és ez a kettőjük közötti 'versengés' vezeti végig a dalt, amely a prog.rock alapokra épül. Ezt azért hangsúlyoztam ki, mert ami igazán meglepő benne, az elektronika felbukkanása. A néhány vibráló hanghatáson kívül az egész dal kicsit fémesebb, ridegebb hangzást kapott. A The Love of Hate folytatja az erősebb, határozottabb dalok sorát, de egy dühösebb, szenvedélyesebb formában. A nyitó riffek végig követik a dalt a háttérbe húzódva, feszült hangulatot teremtve. Itt is, mint az első dalban, Devon hangja hol figyelmeztetően, lágyan szólal meg, mint egy kívülálló, míg a refrén felé erősödve, elkeseredetten emeli fel hangját. A dal hirtelen ér véget, nem kínál megoldást 'a gyűlölet csak még több gyűlöletet szül' problémára. A Why kezdő ütemeit hallva már-már azt hihetné az ember, hogy hátradőlve, kényelmesen álmodozhat, de ezt az álomképet kemény riffek és gyorsabb dobütemek tépik szét. Düh és keserűség oly intenzíven sugárzik a dalból, hogy szinte hihetetlen, hogy ennyire át tudták ültetni ezt a zenébe. És talán pont azért tűnik súlyosabbnak a dolog, mert alapjában véve nem egy Slayer típusú bandáról van szó, akiknél a düh és az agresszió alapfeltétel. A The Coldest Day of Winter megfáradt, csalódott hangulatot áraszt. Lassan vonszolja magát előre a dal, ahogy az a tél leghidegebb napjához illik is. Utána szinte fájón hasogatja érzékeinket a Wings of Faith elektronikus, egyszerű világa. Tulajdonképpen ez a torzított zenei aláfestés, Devon effektezett hangjával együtt remekül passzol 'a hit szárnyain repülünk, ne hagyj minket cserben' szürrealizmusához. A Toy Rockets fuvolás kezdése szinte elfeledteti velünk az előző dalt, egy varázslatos világba vezetve a hallgatót. Adel hipnotikus, elringató ütemei pedig csak tovább fokozzák ezt a hangulatot, végig domináns szerepben is maradva a dalban. Devon árnyalt hangja és sötét gitár témái teszik kerekké a dalt. A Waiting for the Answer-ben ismét Adelé és a doboké a főszerep, de sötétebben, határozottabb megszólalással, szigorúbb hangulattal. Kezdetben a gitárral is a törzsi dallamokat követik, majd visszahúzódnak a háttérbe asszisztálni. Devon hangjával szinte alig érinti a zenét, csak a refrénnél válik erősebbé, rockosabbá, a zenével együtt. A Just Like a Timepiece szintén fuvolával kezdődik. A dal címe gondolom sokaknak ismerős, mert ez a dal eredetileg Devon '93-as szóló albumán, a The Strange Mind of Buddy Lackeyn volt található. Ez egy lírai prog. rockos dal, kicsit talán ki is lóg a lemez többi részével összehasonlítva. Mesél, de nem varázsol el. Az album utolsó dala, a Lady of Rain. Zongora vezeti fel, de végül egy szimpla balladává alakul. Szép dal, ám ha az előtte hallottakhoz hasonlítjuk, akkor kicsit 'lapos'.

A Dead Soul Tribe, vagy szinte mondhatnánk, hogy Devon ismét egy varázslatos albummal állt elő. Dallamai mézként csepegnek a hallgató fülbe, és a zeneileg képzettebbeknek is élményt nyújtanak. Találkozik az intelligencia és az emberi lélek és a végeredmény szavakkal nehezen leírható. Nem akartam túl sokat ömlengeni erről a lemezről, és nem óhajtok dicsfényt sem Devon feje fölé, és biztos vagyok benne, hogy sokaknak továbbra sem fog semmit mondani ez a zene. Igaz az is, hogy valószínűleg Devon többre is képes lenne, mint amit itt megmutat, de ami a legfontosabb, a harmónia, az meg van a lemezben.


01. Spiders and Flies
02. Sirens
03. The Love of Hate
04. Why?
05. The Coldest Days of Winter
06. Wings of Faith
07. Toy Rockets
08. Waiting for the answer
09. Just like a Timepiece
10. Lady of Rain