V / A - Not The Same Old Song And Dance - Tribute To Aerosmith

Kiadó: Deadline Records
Együttes: V / A
Megjelenés éve: 1999
Ajánlja: GaB
Értékelés: Nincs pontozva

Szóval..., hogy nem az a régi jól bevált dal és tánc? Ha valaki ezt mondja, kérem szépen, akkor az vagy hazudik, vagy ki van festve! Úgy veszem észre, hogy a történelmi korok közé napjainkat a tribute lemezek koraként kell majd beszúrni a tankönyvekbe. Ha pontosabban definiálni kellene az előbb említetteket, valószínűleg nagy fába vágná a fejszéjét a vállalkozó kedvű szakzsurnaliszta. Már csak azért is, mert ahány tribute lemez, annyi féle. A DeadLine Records jóvoltából ismét egy olyan CD-ről lesz szó, amelyen jobbnál jobb zenészek tisztelegnek a huszadik század egyik legnagyobb rockbandája előtt. Ez a banda pedig az Aerosmith!

Bevallom, a lemez címe miatt egy kicsit féltem, hogy ismét valami divatorientált ízlésficam-albumot lesz szerencsém meghallgatni, de hál' Istennek kellemeset csalódtam! Rögtön első dolgom a résztvevők listájának megtekintése volt, majd csak utána néztem meg a tracklist-et. Persze mindkettőnek sikerült hamarabb meggyőznie ártatlan lelkemet, mint egy csőre töltött Berettának! Ilyen nevek mellett, mint Mark Slaughter, Rudy Sarzo, Ted Nugent, Vinnie Colaiuta, Derek Sherinian, Mike Inez, Randy Castillo, Vince Neil, Ronnie James Dio, Yngwie Malmsteen, Stu Hamm, Gregg Bissonette, Jani Lane, Chris Holmes, Tracii Guns, az ember biztos lehet abban, hogy nem valami fedőösszeverős garázsdemót kap a kezébe behangolatlan gitárokkal és hamis énekkel!

A tracklist-et sem Karel von Sterbinszky állította össze! Back In The Saddle, Rag Doll, Chip Away At The Stone, Last Child, Sweet Emotion, Dream On, Walk This Way, Draw The Line, Same Old Song And Dance, No Surprise, Toys In The Attic. Na, kérem szépen, tegye fel a kezét, akinek nem keltette fel az érdeklődését a dolog!

A lemezt hallgatva olyan érzése van az embernek, mintha a '80-as évek Los Angeles-i klubjainak valamelyikében, a pult mellől figyelné a színpadon tevékenykedő, legjobb formájában lévő csapatot. Mert ez a zene él, lüktet és nem utolsó sorban 100%-ig őszinte! Totál lejön a lemezről, hogy honnan szerezte zenei látásmódját a Mötley Crüe, a Guns'n'Roses, valamint nyolcvanas évek legtöbb vezető csapata. Akár ők is jegyezhették volna a dalok legtöbbjét, de persze az Aerosmith megelőzte őket ebben. Minden dal az eredetihez hűen van előadva, bár lemezen nincsenek azok a sampler-hangok, amiket Joe Perry-ék már boldog nyolcvanas években is használtak, viszont van tenor-szaxofon, zongora, valamint egy csomó olyan hangszer, ami élő embert igényel.

Az énekesek is folyamatosan bizonyítanak, lesüt az egészről, hogy élvezik ezeket a dalokat. A Ronnie James Dio-féle Dream On-ba például annyi érzést sikerült belepréselni, hogy máshol a felével is hitelessé lehetne tenni valamelyik divatbandát egy dupla-album erejéig! Persze Malmsteen mester esetében ismét félnem kellett, nehogy ínhüvelygyulladást kapjon a sok szólózástól, de ő már csak ilyen. Ahol az énekes levegőt vesz, Yngwie rögtön beszúr egy gigatempós futamot! Bár ez nem biztos, hogy a dalnak annyira jót tesz, de azért még élvezhető a dolog. Vince Neil is rendesen hozza magát, akár a 'Crüe is nyomhatta volna a Chip Away At The Stone -t, viszont a Walk This Way valami teljesen más jelleget kapott a benne hallható lényegesen boogie-sabb énekkel és Lukather Pista bácsi - gyk. Steve Lukather - gitárjátékával. Mint a karácsonyi ebédnél, a süti itt is a végére maradt! A Toys In The Attic az eredetihez képest valami másfélszeres tempóban szedi le az ember fejét, Tracii Guns-ék nem kímélik a mulatni vágyó táncos lábú ifjakat!

Szóval ismét csak egy jó lemez, amiért érdemes a malacperselyt kalapáccsal inzultálni. Ajánlom egy haveri kirándulásnál vezetéshez, valamint bulik esetén kötelezővé tételét fogom indítványozni! Figyelem! Kizárólag hangosan!