Van Halen - Van Halen

	Kiadó:	Warner
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Van Halen
	Megjelenés éve:	1978
	Ajánlja:	heavymetal.hu
	Értékelés:	Alapmű

Mi van akkor, ha egy banda eddig megjelent tizenkét, egyenként is klasszikusnak mondható albumainak sorából mégis az első, bemutatkozó lemezük a legjobb? Miképp tudtak ezután az erős kezdés után tovább fejlődni, ha már elsőre is szinte mindent elmondtak nekünk arról, miként is képzelik a rock zenét Van Halen módra? Miképpen történhetett meg ez a csoda, hogy az ismeretlenségből előbukkanva mindjárt erejük teljében és egy olyan kiforrott stílust felmutatva álltak a világ elé, ami sok más bandának jó ha az ötödik albumánál történik meg.

A megoldás kulcsa négy név: Alex, Michael, David és a legeredetibb gitáros, akit valaha is hallhatott a rock zenére oly annyira kiéhezett fülünk, Edward van Halen. Na és persze kellett még egy jó fülű, jó üzleti érzékkel megáldott Gene Simmons is, aki állítólag sokat lendített a kezdetekben a banda szekerén. Olyannyira hogy később még a Kisst is maguk mögé utasították népszerűségükben az Államokban, ami persze nem is volt olyan furcsa, mert ők a zenéhez adták a showt, nem úgy mint Simmons-ék, akik inkább a show-hoz némi zenei körítést.

A recept egyszerű volt ám mégsem megszokott, kicsit a Zeppelin és a The Who példája ugrik be elsőre. Végy egy zseniális gitárost, egy megszállott dobost, egy erős basszerost, és egy szőke lobogó sörényű, szexszimbolummá avatott énekest. A képlet hasonló, ám a Halen esetében az énekes egy kicsit kakukktojásként hathat, mert David Lee Roth-hoz képest még Ozzy is egy operaénekes. De nem is a képzett hangjáért lehetett szeretni, sokkal inkább a rekedtes, teljesen egyedülálló orgánumáért és humoráért. Mert Diamond Dave egy igazi zenebohóc, aki olyat tett hozzá a rockhoz, amit addig senki más, egy kis iróniát, humort. Edward és Alex a két testvér holland származásúak, ami abszolút rányomja a bélyegét a zenéjükre, mert van benne valami európai. Olyan mintha akcentusa lenne a zenéjüknek, amit aztán David, majd később Sammy Hagar amerikanizáltak tökéletesen az énekükkel. Eddiről sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy csak lezserkedik e a gitárjával vagy esetleg improvizálgat a maga örömére, vagy netalán egy született zseni, a gitár Paganinije. Alex is kitesz magáért a dobok mögött, tanítani lehetne a hangzását de lekoppintani nem. Ahogy tudja verni azokat a kolompokat!

A Van Halen címre hallgató album 1978-ban jelent meg, s mindjárt a listák élére repítette őket, köszönhetően az Aint Talkin' 'Bout Love-nak és a You Really Got Me féle Kinks feldolgozásnak. Pedig nem is ezek a legjobb számok a lemezről, mert ott van a kezdő Runnin' With The Devil, amibe a banda teljes esszenciáját sikerült belesűriteni. Vagy az ironikusan dögös Ice Cream Man, aminek azért mindig megírták a folytatását jókedvükben a következő albumaikra, lásd Big Bad Bill és társai. Na és persze az etalonnak számító Feel Your Love Tonight és az I'am The One, melyekben megismerkedhetünk a védjegyükként szolgáló háttér vokáljukkal is, amivel Roth-ot próbálták segíteni a magasabb fekvésű dallamokban. Annyira tökéletesre sikerült ez a nyitánya a bandának, hogy a második lemezük teljesen elhalványodik mögötte. Hát nehéz dolguk is lehetett ilyen kezdés után. Egyet viszont nem lehet nem észrevenni velük kapcsolatban, s ez az a pozitív életérzés, vidámság, ami persze nem csap át ostoba happy feelingbe, de mindenképpen hatással van a hallgatóra, s ha mást nem de szerez nekünk egy felhőtlen napot.


Runnin' With the Devil
Eruption
You Really Got Me
Ain't Talkin' 'bout Love
I'm the One
Jamie's Cryin'
Atomic Punk
Feel Your Love Tonight
Little Dreamer
Ice Cream Man
On Fire

Onceupon