|
Six Feet Under - 13
Egy Six Feet Under lemez esetén nálam a pontozás 15-ről indul. Na igen, mondhatjuk, hogy némi elfogultsággal kezelem Chris Barnes-t és társait, de ez azt hiszem nem volt titok eddig se. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy sokak nemtetszését kiváltott Graveyard Classics lemezeiket is dicsérő szavakkal illettem és ha nem is tartom egyenrangúnak a csapat sorlemezeivel, épp olyan szívesen hallgatom őket.
A zenekar első lemeze, a Haunted megjelenése óta szakadatlanul növeli rajongói bázisát, s nincs olyan metal zenét hallgató emberke, aki ne ismerné nevüket. Chris Barnes személye ugyan megosztja a hallgatóságukat, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy karizmatikus frontember és remek death metal vokalista. Mondhatni, követendő példa.
Szinte tudatos precizitással kétévente jelentetnek meg újabb és újabb stúdióalbumot. Első műveik, a Haunted és a Warpath ma már szinte klasszikus számba megy a műfajon belül. A Maximum Violence és a Bringer of Blood ugyan adott némi panaszra okott (megjegyzem, nem sokra), azért a True Carnage tartotta a szintet. De térjünk rá inkább hatodik sorlemezükre, amely nemes egyszerűséggel csak a 13-as címet kapta.
Ami elsőre megüti az ember fülét, az az album nyers és ezáltal brutálabb hangzása. Mintha valóban hat láb mélyről hallatszódna a zene, és 'tompasága' ellenére is földbedöngölő élményt nyújt. Ugyanígy - gondolom sokak örömére - Barnes hangja is mélyebben szólal meg, vagyis 'elviselhetőbb'. Objektívebb oldalról nézve, azonban emiatt a produkció veszített erejéből, agressziójából és Barnes hangja élettelenebbnek tűnik. 2005-öt írunk és ez a lemez a Morrisound stúdióban készült... sajnos minimum három pontos levonás jár ezért.
Lássuk hát a zenét, amit szintén két külön szemszögből érdemes bírálni. Egyrészt a Haunted rajongói örülhetnek, mert SFU-ék visszatértek gyökereikhez. Kemény, ugyanakkor fogós dallamok, masszív riff hegyek, középtempós, fejet leszakító témák - végig az egész lemezen, az első dal kezdetétől a Stump utolsó üteméig. Barbár visszatérés az alapokhoz - mondhatni. Egyébként remekül válaszottták meg a Decomposition of the Human Race-t nyitó dalnak. Egyszerűen lehengerli az embert és ebben a stílusban folytatódik is tovább az album. Objektíven viszont azt kell mondanom, hogy kicsit egysíkú az album és bizony tudom, hogy többre is képesek lennének. Ezért további három ponttól fosztom meg a csapatot. Az is igaz, hogy ezen a lemezen érezni, hogy próbálták az arany középutat megtalálni death 'n' roll-os és tisztán death metalos énjük között, ami lássuk be, nem lehetett könnyű feladat. Beleestek a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon anakronisztikus hibájába
Tehát 15 pontról számoltunk visszafelé a lemez értékelésénél és így a végeredmény egy szép kilences lett. Nekem, a felsorolt negatívumok ellenére is tetszik az album, de belátom azt is, hogy ebből nem lesz soha klasszikus. Sokan valószínűleg túlzásnak tartják majd a kilenc pontomat, de egy SFU albumnak egyszerűen nem tudok ellenállni. Mindenkinek vannak gyenge pontjai.
S amit az értékelésnél figyelmen kívül hagytam, az a 13 borítója. Tessék csak összehasonlítani a The Crown 2002-ben megjelent lemezével, a Crowned in Terror-nak a borítójával. Nem hiszem el, hogy közös kiadójuknál, a Metal Blade-nél ez senkinek nem tűnt volna fel?! Na meg persze, őket sem értem...
01. Decomposition of the human race
02. Somewhere in the darkness
03. Rest in pieces
04. Wormfood
05. 13
06. Shadow of the reaper
07. Deathklaat
08. The poison hand
09. This suicide
10. The art of headhunting
11. Stump
|
