Chimaira - Chimaira

	Kiadó:	Roadrunner
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Chimaira
	Megjelenés éve:	2005
	Ajánlja:	Hajas
	Pontszám:	7/10
	Értékelés:	Átlag feletti teljesítmény

Két éve, egyenest padlóztam a Chimaira második lemezétől, a The Impossibility Of Reasontől. A mai napig úgy gondolom, hogy annak a korongnak egy baja volt, mégpedig a hossza. Nem repestem tehát az örömtől, amikor a srácok olyanokat nyilatkoztak új albumuk megjelenése előtt, hogy ezúttal se a rövid megfogalmazás lesz elsődleges ismertetőjegyük.

Aki ismeri a szóbanforgó, előző anyagot, azt nem érheti meglepetésként, hogy a hangzás egyszerűen kolosszális - hiába, a Roadrunnernek van lóvéja. Újabb pozitívum a lemez eleje: a Nothing Remainshez fogható modern, extreme metal bombák az előbb említett, második korongon voltak. Már itt lejön, hogy a divattal ellentétben, nem kezdett dallamokkal próbálkozni Mark Hunter, amiben igaza is van, mert valószínűleg nem is menne neki, üvölteni viszont izomból tud.

A másodikként felcsendülő Save Ourselves is mocskosul oda lett rakva - lehet rá döngetni rendesen. A szólója ráadásul ötletes, és habár szokatlan az ilyesmi a csapattól, mindenképp tetszik. Roppant szimpatikus egyébként a Chimaira részéről, hogy továbbra is a '90-es évek extreme metaljából építkeznek; semmi nu metal, de még csak metalcore sem, amiktől már úgyis herótom van. Az Inside The Horror is hibátlan zúzda -és szintén brilliáns a szólója-, de a negyedikként felcsendülő Salvationtől már hullámzik a színvonal.

Nem állítom, hogy alapvetően rossz lenne a zene, mert a srácok képzettsége eszelős -talán Kevin Talley dobos a legzseniálisabb-, és élvezet hallgatni, milyen ötletesen játszanak helyenként ezek a csávók, de gyakran mégis azon kapom magam, hogy várom a lemez végét. Azt például nem értem, mi szükség egy olyan holt unalmas nótára, mint a Bloodlust, ami ráadásul 7 perc fölötti. 59 perces az anyag, de minek? Szinte ez az egyetlen banda a világon, aminek külön el kéne magyarázni, hogy durva zenéből nem érdemes háromnegyed óra fölé menni. Egyébként főleg az album második felében találok olyan dalokat, amiket simán lehagytam volna a srácok helyében.

Továbbra is jó csapat a Chimaira, és talán egy nyolcast is megér ez a lemez, de magukhoz képest ez egy valamivel gyengébb teljesítmény, ráadásul az 59 percnyi játékidő fölött se tudok napirendre térni.