|
Gizmachi - The Imbuing
Talán az én személyes perverzióm, de az amerikai csapat nevéről valahogy mindig a hazánkban a '90-es évek elején vetített -egyébként hihetetlen béna- rajzfilmsorozat, a Gumimacik jut eszembe. Ugyanakkor biztos vagyok bene, hogy a Gizmachi elnevezést az is gyökérségnek tartja, aki nem olyan öreg rocker, hogy emlékezhessen a folyamatosan gumibogyószörpöt szopáló, tenyérbemászó Disney medvékre.
Ennek ellenére mocsok jó zenét tolnak a srácok. Hiába debütáló lemez a The Imbuing, húzós kis modern metalt hallok az anyagon komplex, technikás hangszerkezeléssel, mindezt valami iszonyat gyilkos hangzásba pácolva. Na ja, jöhet bárki ezzel a "fejlődnek a magyar stúdiók" dumával, ami még igaz is, de ennyire vaskosan, szemetül csak amerikai banda szólhat. Komolyan mondom, aki zenész, vagy hangmérnök, érdemes csak a megszólalás miatt megdöngenie a CD-t.
Meglátásom szerint a csapat fő hatásai a Mudvayne és a Sikth, de nagy ritkán, és akkor is csak kilométerekről a Meshuggah és az Alice In Chains neve az, ami még beugrik - utóbbi főleg a kórusoknál, és egyéb énektémáknál. Egyébként a svédeket leszámítva az összes, előbb felsorolt bandánál súlyosabb, metalosabb -vagy ha úgy tetszik, kevésbé művészi- a Gizmachi. A muzsika mellesleg elég kiszámítható: dallamok és gyalulás váltakoznak végig, ugyanakkor helyenként valami elképesztően be lehet indulni a lemeztől - hiába, a jó hangzás mellett a húsos groove-ok se ártanak.
Az is rokonszenves egyébként a társaságban, hogy ennyire ügyelnek minden "háttérdologra": az említett bivalyerős megszólalás mellett a gyönyörű borítót is ki kel emelnem, a weboldaluk pedig az egyik legjobb, amit valaha láttam.
Őszintén szólva, nem érzem, hogy nagyon nyomatná a Sanctuary kiadó a Gizmachit, pedig ez tényleg egy olyan banda, amit be lehetne futtatni; a következő lemeznél talán a megfelelő reklám se fog hibádzani.
|
