Symphony X - The Divine Wings of Tragedy

Kiadó: Inside Out
Együttes: Symphony X
Megjelenés éve: 1997
Ajánlja: Lambert
Értékelés: Alapmű

Most, hogy az új évezred is kitermelni látszik a maga énekesisteneit, érdemes felidézni egyikük, név szerint Russell Allen eredeti zenekarának, a Symphony Xnek a harmadik albumát, mely véleményem szerint a ’90-es évek egyik legjobb progresszív metal albuma. Az említett vokalista, Russell napjaink egyik legnagyobb torka, egy igazi egyéniség, aki legutóbb egy szólóprojectben (Russell Allen’s Atomic Soul) és egy Jorn Landevel közösen fémjelzett zseniális dallamos metal lemezen (nemsokára itt a második közös anyag!) bizonyította be, hogy manapság is ki lehet emelkedni a rengeteg jóképességű, de nem igazán egyedi énekes közül. Tegyük hozzá, a Symphony X és ez a lemez nem csak róla szól, hisz olyan géniuszok muzsikálnak itt, mint a rendkívüli tudású Micheal Romeo húrvarázsló és Micheal Pinnella billentyűs, hogy az ezen a lemezen muzsikáló Jason Rullo (ő ma is a csapat tagja) dobosról és Thomas Miller (ő már nem) bőgősről ne is beszéljek. A muzsika pedig az a fajta progresszív heavy metal, mely a ’80-as évek nagyjainak (Rainbow, Black Sabbath, Malmsteen, Ozzy, Maiden/Priest stb.) alkotásain nyugszik, mindezt a leginkább Dream Theaterre jellemző modern prog metallal vegyítve. Romeo játékára bevallottan és félreismerhetetlenül Malmsteen hatott, de szerintem azzal, hogy a modern mesterek (Dimebag tutira) által is befolyás érte, s mindezt zseniálisan építette be saját stílusába, átlépte önimádó, mániákus példaképét. Pinnella pedig a klasszikus zeneszerző eleganciájával és az improvizatív jazz mestereként egyensúlyozza ki a Romeo játékában rejlő súlyosságot.

A Divine előtt két lemeze jelent meg a New Jersey-i brigádnak: még Rod Tyler énekessel a Symphony X című ’95-ben, valamint a Damnation Game ’96-ban, már Russell komával a mikrofonnál. Az első egy korrekt, neoklasszikus elemekkel fűszerezett prog metal album volt, még nem igazán kiforrott dalokkal és hangzással (ez persze a zenekar szintjén értendő, mivel hatalmas muzsikálás folyik ezen is), a másodikon viszont már zseniális, ütős és fogós nótákat találhat a nagyérdemű. A Divine ennek a második lemeznek a kiteljesített, felduzzasztott, érettebb verziója bizonyos szempontból - még a felépítése is hasonló, csupán a harmadik lemez tartalmazott egy 21 perces szösszenetet is, mégpedig a címadót, de erről majd később...

Háttérbe szorított gitárfűrészeléssel kezdődik a lemez, majd berobban egy olyan brutális téma, ami még szerintem a Cannibal Corpse rajongóknak is mosolyt csalna az arcára. Ez az Of Sins And Shadows, a Symphony X egyik emblematikus nótája: intenzív, lángoló gitárjáték iszonyatos súllyal, himnikus témákat hozó szinti, precíz és mégse steril, végtelenül összetett játékot produkáló ritmusszekció és a vastag hangzás mögül feltörő bivalyerős dallamos metal hang, mely (nemcsak ebben a dalban) elképesztő melódiákat helyez el a nóta minden egyes pontján. Szó sincs sipolygásról, erőltetett hősködésről, itt egy férfias, érzelmekkel teli vokalistát hallunk. Már a verzedallamok örökre az elmébe vésődnek, akkora érzés és erő lakozik bennük, nem beszélve a monumentális kórusrészről a nóta közepén! A következő Sea Of Lies zaklatott és hullámzó, félelmetes hangulatot árasztó remekmű, melynek örvénylő, hanghalmozó Romeo/Pinnella duettjét a Dream fanatikusok is megemlegetik életük végéig. A harmadik Out Of The Ashes neoklasszikus alapokon nyugszik, irgalmatlan tempóval és fenséges, többszólamú refrénnel hódítva. A negyedikként felcsendülő The Accolade már nagyobb lélegzetvételű, ez már egy kilencperces, epikus tétel, melyben Russell megint akkorát énekel, hogy valami csoda. A Pharaohban az említett stílusjegyek mellett a hangulati többlet az, ami a többi hasonszőrű banda felé helyezi a Symphonyt. Szinte érezni az arcunkba fújó homokot, a Nílus illatát az enyhén egzotikus harmóniákkal felszerelt dalmonstrumban, melyben Thomas Miller elképesztő játékára csodálkozhatunk rá. A The Eyes of Medusa megint egy Romeo-féle tömeggyilkos riffel megáldott súlyzógyakorlat, a Witching Hour pedig inkább a neoklasszikus dallamvilágra épít újfent, hogy előkészítse a terepet a címadónak, amelyhez hasonlót is alig hallottam, pedig ismerem a Dream Theatert és a Rhapsody hasonló dolgait. Még leginkább ezen bandák hasonló, nagy lélegzetvételű témáihoz áll közel, de nem válik hangszeres bemutatóvá, mint előbbinél és nem fordul mesedélutánba, mint utóbbinál. Itt inkább egy történet kibontásáról van szó, melyhez a legváltozatosabb zenei eszközöket akarták elővenni, bevetve mindent, hogy átérezzük a sztori hangulati változásait. Érdemes odafigyelve is végighallgatni, de a sok téma között megbújik rengeteg olyan is, ami az egyszeri headbangert is leveszi a lábáról, azonban az elején felhangzó kórusmű, a burjánzó-terebélyesedő témahegyek hallatán valószínűleg a progresszív rajongók fognak maguk alá csinálni. A záró Candlelight Fantasia pedig a kedvenc Symphony X dalaim közt van: fagyos telet idéző hangulata miatt az előző lemez zárójára (A Winter’s Dream) üt egy picit, de Russell érzékeny, misztikusságot lehelő dallamai, az utánozhatatlan gitárjáték (Romeo napjaink egyik legegyénibb játékosa), és az előbb leírtak hatványozott jelenléte miatt nagyon közel áll hozzám. Méltó lezárása ennek a prog metal mérföldkőnek.

A zenekar szekere ezután lendült be egy kicsit, a ’98-as Twilight in Olympos tekinthető a Divine folytatásának is, az ezt követő ötös lemez, viszont nagyon csúnyán elment mellettem (pedig én futottam utána), Romeo elfelejtett refréneket rakni arra a lemezre. A 2002-es Odyssey viszont hozta a minőséget, sőt előre is léptek, egy modernebb, még riffesebb irányba. A következő lemezt még súlyosabbnak, sötétebbnek ígérik 2007-re, úgyhogy lehet, hogy megpróbálom rávenni death metal fanatikus barátaimat, hallgassanak majd bele.:) Véleményem szerint egy komolyabb underground siker küszöbén áll a csapat. Remélem összejön nekik, és egy önálló pesti bulin is megtapasztalhatjuk, milyen az, mikor élőben tarolnak a zseniális nóták. Addig is javaslom beszerezni a csapat lemezeit, mely közül elsősorban ez számít klasszikusnak.


Tracklist:

01. Of Sins And Shadows
02. Sea Of Lies
03. Out Of The Ashes
04. The Accolade
05. Pharaoh
06. The Eyes Of Medusa
07. The Witching Hour
08. The Divine Wings Of Tragedy
Part I - At Ohe Four Corners Of The Earth
Part II - In The Room Of Thrones
Part III - A Gathering Of Angels
Part IV - The Wrath Divine
Part V - The Prophet's Cry
Part VI - Bringer Of The Apocalypse
Part VII - Paradise Regained
09. Candlelight Fantasia