In Flames - The Tokyo Showdown

	Kiadó:	Nuclear Blast
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	In Flames
	Megjelenés éve:	2001
	Ajánlja:	Perkele
	Pontszám:	7/10
	Értékelés:	Átlag feletti teljesítmény

Kilenc hónap telt el az In Flames Tokyo-i koncertje és a lemez megjelenése között. (Hogy mi tart ennyi ideig egy koncertlemeznél?) Véleményem szerint semmilyen albumnak nem tesz jót, ha túl nagy várakozás előzi meg. Egy koncertlemezt pedig különösen szivesen vesz kezébe a rajongó, hisz ezek segitségével újra átélhető a buli hangulata és könnyebb felidézni az emlékezetes pillanatokat; legalábbis számomra ezt jelenti egy koncertlemez - a lakásban csápolni és énekelni, miközben a család értetlenül néz... Ezt a hatást kiválthatja egy Slayer: Decade of Agression vagy Iced Earth: Live in Athens cimű remekmű, de nem ez az In Flames lemez.

Nem is a zenével van gond, hisz a számok tökéletesek, igazából egy iszonyú erős anyagot állítottak össze, tökéletes válogatás a legjobb számokból. A hangzás a lemez problémája. Tudom, hogy egy koncertalbum nem szólhat egy stúdiólemez tisztaságával, de a szép csomagolás és a lemez ára kicsit többet sejtett. A boritó képért dicséret illeti Niklas Sundin-t, igazán kifejező kép amelynek alapján egy lüktetőbb hangulatú koncertet várnék. Az sem világos hogy miért éppen Japánt választották színhelyül. Bár lehet, hogy az alig-alig hallható közönség is a nem éppen jól sikerült keverés eredménye? Mert amit eddig hallhattunk a japán közönségről az most megcáfolodni látszik. Gondoljuk csak végig hogy a gitárcentrikus, káoszt teremtő Behind Space után következő Only For The Weak-et - amely számot általában az egész csarnok ütemes ugrálással ünnepel - szerény ooo-zás fogadja. A borító képei ugyan fergeteges hangulatról árulkodnak, ez a lemezen mégsem érezhető. Valamint én még hiányolnám az intrót. Manapság jobbnál-jobb bevezetőkkel vagyunk elkényeztetve koncerteken és egyre több stúdióalbumon is, a Tokyo Showdown viszont egyszerűen csak elkezdődik. A szokatlan bevezetőjüket, amelyet mi is megcsodálhattunk tavaly ősszel igazán rajta hagyhatták volna.

Ettől függetlenül az utolsó lemezüket (Clayman) és a koncertet is nyitó Bullet Ride semmit nem veszít értékéből: Do you know about atrocity, Do you know that everybody's gone?... Ezt követi előző albumuk nyitó száma az Embody the invisible (Colony). A harmadik szám pedig törvényszerűen a még eggyel korábbi lemez nyitódala a Jotun (Whoracle). Nem tudom szándékosan válogatták-e így a számokat, de jó ötlet. A negyedikként megcsendülő Food for the Gods-ból a régi hörgő hangot hiányolom csak és azok a dob részek sem szólalnak meg a legjobban... ettől még lehet rá otthon is handbangelni. Ha túléltük az Istenek eledelét következik a szintén klasszikus Moonshield. Ezután visszakanyarodik a koncert az utolsó két lemezhez. A Clayman-t a Swim követi, majd a Behind Space és az Only for the Weak gyilkos kettőse. Tökéletes választás volt ezt a két nótát egymás után játszani! A Gyroscope utáni Scorn igazi meglepetést is tartogat, a szám közepén felcsendülő 'Slayer: Raining in Blood' részlettel. A lemezt záró elemekre se lehet panaszunk. Ez a négyes összeállitás garantáltan erőt lehel a koncert vége felé már kókadozó emberkékbe, akik újult erővel tombolhatnak tovább. Az Ordinary Story majd a Pinball Map - Guided by the pinball map, The driver still unknown to me... - őrült darálása után jól is esik a dinamikus, de kicsit lassabb, nyugodtabb, elgondolkodtatóbb szövegű Colony- A radical new form of plastic and rage.... Befejezésül pedig az Episode 666g csendül fel. A lemez ugyanolyan nemes egyszerűséggel ér véget, mint ahogy elkezdődött.

A hét pont a hangzásnak szól, mert más kifogásolnivalót nem találtam rajta.