|
The Dillinger Escape Plan - Ire Works
Aki figyelmesen olvas minket, az tudja, hogy egyik kedvenc csapatom a Dillinger. Azért tartom őket olyan sokra, mert a legtöbb hasonszőrű bandával ellentétben nemcsak meghökkentő ötletekkel vegyítik tébolyítóan komplex és horzsolóan durva zenéjüket, hanem emellé valahogy mindig sikerül erős dalokat is írniuk ahelyett, hogy átcsapnának céltalan művészkedésbe.
Kezdjük a borítóval! Ennyire lehányt, lehugyozott gusztustalanságot még életemben nem láttam. Az igazi sokk azonban a booklet: hálátlan feladat rossz híreket közölnöm, de mindenki okádni fog a CD füzettől. Felháborítónak tartom, hogy a letöltések korában a Commodore 64-nél ezerszer egyszerűbb, Tetris–szerű ábrákkal kell összegányolja a bookletet. Az effajta húzással még a megmaradt, de rohamosan csökkenő számú jófej embernek is megfordulhat a kobakjában, hogy mi a repedt herének kell pénzt kiadni egy műsoros CD-ért? Nem értem, miért a letöltős csicskáknak kell kedvezni az igazi rajongók helyett.
Mindegy, nézzük a tartalmat, bár nem könnyű elvonatkoztatni a fentiektől. Már a nyitó Fix Your Face zseniális: követhetetlen és eszetlenül komplex csapkodás, meghökkentő szólókkal. Az egésznek mégis akad egy szemét, rockos húzása a refrén – vagy mi a rák lehet az, mert ezeknél a csávóknál sose tudhatod – által. Mindkét korábbi album rajongóinál működni fog a korong, ugyanis egyrészt arcpirítóan összetett a lemez, és úgy fáj, mint a tököd, ha rácsapnak a cséphadaróval. Másrészt viszont ismét találkozhatunk Miss Machine-es elektronikával, illetve hihetetlenül fogós dalokkal. A Black Bubblegumnak, vagy a Milk Lizardnak annyira káprázatosan gyönyörűek az énektémái, hogy még a legszkeptikusabbak is el kell ismerjék a Dillingerről, hogy még mindig ők az istenek. Ezeknél a csávóknál tényleg bármi megtörténhet a következő pillanatban, mégis a zenekarok 99 százaléka számára elérhetetlenül magas minőséget tudnak hozni a finom elszállásokban ugyanúgy, mint az eszetlen darálásokban, netán az emlékezetes melódiákban. Tényleg nem ismerek még egy olyan bandát, ahol ennyi minden történik egy korongon, és úgy tud agybeteg, illetve meghökkentő lenni, hogy a nagy macskazenéből végül fogós dalok lesznek. Kár, hogy az utolsó három számot úgy, ahogy van, lehagytam volna. Nem rosszak ezek sem – mert hát egy Dillinger nóta annyira lehet gyárilag hibás, mint egy Rolls Royce -, csak nem érik el a többi szintjét. Ez a tény, valamint az említett ócska külső, és a teljesen hibátlan első két album ismeretében most csak egy méregerős kilencest tudok felajánlani.
Mindent összegezve: hiába új a dobos (egyébként Gil Sharone-nak hívják, és persze, hajmeresztően kalapál), valamint lett egy gitárossal kevesebb; amíg Ben a főnök, és Greg az énekes, addig minden Dillinger lemez pirosbetűs ünnep kell, hogy legyen minden zenerajongónak. Hogy miért? Nos azért, mert mára ők lettek az egyetlen banda a világon, amely nemcsak méregerős lemezeket készít, de valóban ötletes és előremutató, amit csinálnak.
|
