|
The Foreshadowing - Days Of Nothing
Mostanában nagyon boldog voltam amiatt, hogy a tavalyi év első felében engem ért death/doom szőnyegbombázás alábbhagyott, és így nem kellett hetente-kéthetente megismerkednem a gyakran súlyos lelki próbák elé állító bánatmetal műfaj legújabb képviselőivel. De most megtört a jég, és az olasz The Foreshadowing zenekar debütáló lemeze bizony nálam landolt.
A fenti dolgokat annyiban mondjuk módosítanom kell, hogy itt most nem death/doom metalról van szó, hanem inkább gótikus doomról, de ez még semmivel sem tette könnyebbé a helyzetemet. A legnagyobb gondommá például az vált, hogy pont egy olyan pillanatban kellett rávegyem magam a CD többszöri meghallgatására, amikor reggelente nem épp fülig érő szájjal ébredtem. A muzsika meg esélyt se adott arra, hogy ez megváltozzon.
Persze néha jól esik az ember lelkének egy kis szenvedés (vagyis ebből a szempontból jónak és hatásosnak mondható az album), de ezúttal nem voltam attól elragadtatva (most sem), hogy ahelyett, hogy kifelé másznék a gödörből, még inkább hagyom, hogy betemessenek.
Ha egy zene kapcsán meghallom a gótikus jelzőt, azonnal kiver a víz, és rögtön valami béna, fekete bőrszerkóba öltözött és fehérre meszelt arcú figura jelenik meg előttem, aki mély átéléssel az arcán próbál meggyőzni arról, hogy milyen szar a világ, meg hogy milyen költői is lehet a halál, satöbbi. A The Foreshadowing kapcsán is élt bennem ez a sztereotípia, de a zene hallgatása közben aztán szépen lassan le kellett vetkőznöm ellenérzéseimet, mert egész tűrhető muzsikával állunk szemben.
Bár nem vagyok igazán otthon ebben a gótikus metal világban (előítéleteimből fakadóan), így hasonlításképpen csak olyan zenekarokat tudok említeni, mint a My Dying Bride (a deathes részek nélkül), vagy a Katatonia. Az első pár hallgatás után feltűnt, hogy képtelen vagyok belekapaszkodni a dalokba. Hiába hömpölyögnek egymás után a szép, melankolikus tételek, valahogy az egész egybefolyik, mintha egyetlen dalt hallgatnék. Persze ez még nem negatívum, mivel készültek efféle mesterművek (élen a Green Carnation Light of Day, Day of Darkness lemezével), csak jelen esetben nem elég változatos a zene. Az énekes Marco Benevento szinte végig ugyanazon a hangszínen énekel (a tizenéves kiscsajok biztos megőrülnek ezért a hangért), a dobos Johan Padella sem próbál túl sok extrát belevinni játékába, valamint a gitárosok, Alessandro Pace és Andrea Chiodetti is megmaradnak a szokott, szomorkás hangulatot sugárzó, akkordbontogatós témázgatásnál, és a kimért, visszafogott zúzásoknál.
Jön a jó idő, úgyhogy esélytelen, hogy én ezt a lemezt pörgessem a lemezjátszómban. Ha meg lelki mélyrepülésre vágyom, akkor meg úgyis a klasszikusokat veszem majd elő. Szóval nálam ez a lemez nem fogja megváltani a világot. Fekete bőrszerkóba öltözött és fehérre meszelt arcú egyének viszont bátran szerezzék be ezt a korongot.
|
