Machine Head - The Blackening (Special Edition)

	Kiadó:	Roadrunner
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Machine Head
	Megjelenés éve:	2008
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	10/10
	Értékelés:	Vigyázat! Robbanásveszély!

A Machine Head kapott már hideget-meleget pályafutása során kísérletező- és vállalkozó kedvének köszönhetően. A minőséget véleményem szerint konstans módon hozták sorlemezeiknél az adott koncepción belül, a kukacoskodó emberekkel azonban sajnos nem lehet mit kezdeni. Én az egész diszkográfiát szívesen hallgatom, és mivel sohasem támasztottam óriási, önző elvárásokat feléjük, minden alkalommal sikerült elkápráztatniuk. Körülbelül egy évvel a legutóbbi, The Blackening című korong megjelenése után, a Roadrunner most megajándékozza a banda kitartó híveit (és persze saját bankszámláját) egy igencsak korlátozott mennyiségben gyártott, különleges példányával az említett anyagnak.

Gondolom ezt többek között az eredményezte, hogy a legtöbb elpártolt rajongót sikerült visszacsábítani a „Feketedésen” felsorakoztatott nótákkal, köszönhetően a nyolcvanas éveket idéző, komplex és elsöprő, minden eddiginél virtuózabb témáknak, ritmusoknak. A megszólalás pedig simán arrébb tesz vagy két háztömbbel. Magáról a standard anyagról nem is ejtenék több szót, mivel azt már sikerült anno kivesézni az oldal hasábjain. Annyit tennék hozzá mindössze a leírtakhoz, hogy Lambert véleményével ellentétben szerintem simán tízpontos a lemez.

Haladjunk akkor a külcsíntől a belbecs felé. Ennyire ötletes dizájnnal nagyon ritkán találkozhatunk! A koncepció megértéséhez annyit tudni kell, hogy a grafika egy 1500-as évekből származó fém karcolatot ábrázol (itt nem egy csontvázat, mint az eredeti verzión, hanem magát Lucifert). Ezeket a keresztény egyház alkalmazta előszeretettel tömegmanipulációra, illetve megfélemlítésre, természetesen hangzatos tézisekkel alátámasztva. Korhűvé téve mindezt, a digipak-formátumú csomagolás széleit megkoptatták, illetve bőr erezetet préseltek bele, mintegy ódon könyv látszatát keltve ezzel. Tényleg zseniális, élmény kézbe venni! Kinyitva a „kódexet”, három lemezzel találkozhatunk: az elsőn ugye az említett, fékevesztett gyalulás hallható, a másodikon kiadatlan felvételek találhatóak, az utolsó pedig egy DVD, amely több koncert részleteit tartalmazza jobb-rosszabb, de minden esetben élvezhető minőségben.

A kettes korong teljes telitalálat! Zömében feldolgozások, illetve saját nóták demo verziói lelhetők fel rajta. Ezek itt-ott már feltűntek az évek folyamán, de most valami isteni (ördögi) szikrától vezérelve egy helyre gyűjtötték őket. Most csak az átértelmezésekről ejtenék pár szót. Rögtön egy nagy klasszikussal kezdünk: az Iron Maiden Hallowed Be Thy Name-je csendül fel első ízben. Ebből arcbamászóan kiderül, hogy milyen lenne, ha a legendás brigád nem a nyolcvanas években élne még mindig, és lenne töke a gitárjaiknak. Ráadásul Flynn elég valósághűen hozza Dickinson énektémáit. Óriási! A sort a Poison Idea Alan’s On Fire című nótája folytatja, majd megkapjuk a Nirvana Negative Creep-jét. Ez a szerzemény még így is a vicces kategóriába tartozik, de köröket ver az eredetire. Ezután előkerülnek a punk klasszikusok is: a Bad Brains-től a House Of Suffering, valamint a Discharge-tól a The Possibility Of Life’s Destruction. Egy az egyben eljátsszák minimális sajátos ízzel, de azért kellemes két perceknek lehetünk tanúi. Ha koncerten előadják, tutira bucira verik egymást az első sorok. A legeltaláltabb szerintem a Black Sabbath ősrégi Hole In The Sky-a lett, retro hangzással, torzított basszussal, felgyorsított tempóval. Ott van a szeren! A vörösen izzó lemez hangulatát némiképp megidézve kapunk egy Ice-T hip-hop-ot is: a Colors-t. Gonosz hangulatú, rendőrszirénás szövegelés. Ízlés kérdése, nekem üde színfolt. A hardcore klasszikus Cro-Mags sem maradhat ki a vége felé Hard Times című nótájával, ha már mindegyik régi kedvencüket fel akarják sorakoztatni.

A DVD-vel kapcsolatban viszont adódott pár ellenérzésem, konkrétabban fogalmazva helyenként baromi nagyot csalódtam. A csapat nem tudja eljátszani az új dalokat! A With Full Force fesztivál felvételei egyenesen botrányosak! Komolyan mondom, nem hinném el, ha nem a saját két fülemmel hallanám! Ugyan ezek szólnak a legdinamikusabban a négy fesztiválrészletből, de Demmel és Flynn helyenként iszonyat mellényúlnak (nem vicc, a dolog olyan méreteket ölt, hogy bárki észreveszi). Duce-nak el kellene dönteni, hogy azzal segíti a bandát, hogy nem vokálozik, vagy pedig elmegy énektanárhoz, mert az ilyetén próbálkozásai minden alkalommal kőhamisak, rendesen bántják a fület. A Halo totális katasztrófa, tényleg kár volt feltenni a korongra. Sajnos még McClain mester is megcsúszik néha, azonban még mindig Ő teljesít a legkiemelkedőbben. A 2004-es szösszenet a legjobb összességében. Ez a Burn My Eyes tízéves jubileumi bulija, ahol az adott albumot mutatják be teljes hosszában. Az Elegies még egy teljesen összeszedett társaságot mutatott, ezeken a videókon viszont olyan, mintha mindegy lenne, hogy esetenként több tízezer ember hallja baklövéseiket. Helyet kapott még ugyanitt az utolsó három clip, ezek természetesen minőségi munkák.

Az égbekiáltó koncert bakiktól eltekintve a kiadvány maga minden elismerést és tiszteletet megérdemel (meg persze a banda is). Tényleg megéri beszerezni, amíg még lehetséges, mert ritkán találkozik az ember ilyen „fullextrás” produktummal. Mondom ezt annak ellenére is, hogy nálunk két Mátyással többet kell érte a pulton hagyni, mint mondjuk Angliában.