Lower Definition - The Greatest Of All Lost Arts

	Kiadó:	Ferret
	Terjesztő:	Musicworld 2000
	Együttes:	Lower Definition
	Megjelenés éve:	2008
	Ajánlja:	tonto
	Pontszám:	7/10
	Értékelés:	Átlag feletti teljesítmény

Sose gondoltam volna, hogy egyszer fura fintorok nélkül hallgatok meg egy olyan stílusban mozgó lemezt, mint a Lower Definition The Greatest Of All Lost Artsja. A San Diego-i srácok által előállított muzsikát lehet definiálni post hardcoreként, punkként, emoként, screamoként vagy akár mindezt egyszerre... Sőt, legtöbbször tényleg így együtt a helyénvaló. Érdekes módon pedig még tetszik is valamennyire.

Azért ez a fentebb állított fintorgós dolog nem teljesen állja meg a helyét, ha a post hardcore dolgokra gondolok, hiszen mondjuk egy The Fall Of Troy azért elég rendesen le tud kötni, de a lényeg a lényeg: az imént említett stílusok kliséiből remekül táplálkozó csapatról beszélünk most. Van tehát gyerekhangon, szenvedve éneklés (egyenlő „meghalunkmind”), sikoltozás, poszt hácés progresszivitás és elvétve még breakdownok is. Kissé kiszámítható a recept már a harmadik szám közelében, nehéz megkülönböztetni egymástól a nótákat, de szerencsére mindig akad valami megfejtés, amire a hallgató felfigyel. Esetenként még fejkapkodás is előfordulhat, hogy vajon mi történik itt, gondolok itt a már említett matekozásokra, esetenként mindenféle elszállásokra (The Ocean, The Beast).

Hatások meghatározásánál sincs nehéz dolgunk: elég venni egy csokorra való Ferretes bandát: olyanokat, mint mondjuk a Greeley Estates (bár a LD némiképp nagyobb tanárság). Kissé fura is ez: Ferretéknél nagyon megy mostanság ez a screamo- post hc vonal, de igazából nem is értem, hogy lehet mindegyik zenekarra igény. Ám ez nagy valószínűséggel az általam, a stílus irányába fellépő felszínességnek tudható be.

Visszatérve a hatásokhoz... A brigád promociós anyagában a Faith No More és a Glassjaw neve van gyakran emlegetve. Nos, nem tudom. A Glassjaw-féle borultság valóban meghatározó, de a FNM kapcsán maximum az ének terén tudnék akármit is mondani. Valahogy olyan ez a vokalizálás, mint amit Patton művelt, például az Epicben (de lehet, hogy megint csak felszínes vagyok). Néha pedig olyan érzésem van, mintha egy keményebb, metalabb Incubust hallgatnék (His Silent Film).

Egy szó, mint száz, ez egy egész frankó anyag (egy hetest lazán megér), ügyes zenészekkel, ütős sounddal és egy ocsmány borítóval. Úgy érzem, nem fogom mindennap ezt hallgatni, de azért ajánlom figyelmébe a stílus kedvelőinek.