Cannibal Corpse - Evisceration Plague

	Kiadó:	Metal Blade
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	Cannibal Corpse
	Megjelenés éve:	2009
	Ajánlja:	Uriel
	Pontszám:	10/10
	Értékelés:	Vigyázat! Robbanásveszély!

A death metal leghíresebb zászlóvivője, a halálhozók leghentesebbike végre elkészítette új albumát, mely Evisceration Plague névre hallgat, és minden nyomorult humanoidnak belenyomja az orrát saját ürülékébe, pusztán annak nyomatékosításaképpen, hogy gondolkodási készletük elemei közé kerüljön a tény, miszerint ők a legkegyetlenebbek az extrém zenék művelőinek dísztelen és vértől mocskos színterén.

Először is hadd ejtsek néhány keresetlen szót a külcsínről. Őszintén megvallom, hogy remegve vártam végre egy újabb, kisgyermekek perifériájába nem illő szakrális fajtalankodást, ehelyett inkább néhány élőhalott érkezik a maguk semmitmondó ábrázatával. Ezt a silányságot már csak a Kill borítója tudta a maga gyászos egyszerűségében alulmúlni, elvégre csak annyi vagyon rávésve batár betűkkel – nehogy eltévesszük - hogy ’Kill’. Frenetikus. Sajnos ezért egy grandiózus arcbalépés jár mindenkinek, aki ehhez nevét adta. Egész egyszerűen semmitmondó, és ennél kellemetlenebb nem is lehetne a szerelem, melyet első látásra szeretnénk magunkénak tudni. Sebaj, igyekszem túllépni ezen a kis afféron, hisz komolyabb csalódást még sosem tudtak okozni nekem a lányok és Alex Webster pedig azt ígérte cseppet sem hatásvadász módon, hogy ez az album mindennél durvább lesz, amit eddig kiadtak a kezeik közül.

Boldogan jelentem: mindegyik albumuknál durvább lett. Már az első másodpercnél hallható, hogy Erik Rutan piszokmód bivaly megszólalást kreált a lemezhez: simán arcra veszi a hetes buszt, lerotálja az agyakat kegyetlenül. Az album a Priests Of Sodom című agyas betonozással indít. Egyértelműen az album legjobb dala, így kell indítani egy lemezt és death metal-t játszani. A második tétel (Scalding Hail) egy alig kétperces vérhányás, nem is olyan kellemetlen darab, inkább csak kiált róla, hogy a Gallery Of Suicide-os Disposal Of The Body kistestvére akart lenni, ami esetünkben nem túl pozitív, tekintve, hogy a zenekart meglehetősen gyakran vádolják önismétléssel, amire a későbbiekben olyan válaszok érkeznek részükről, melyekre aligha lehetett számítani a Buffalo-i halálgyárosoktól.

Nem vágyom kielemezni a számokat egytől egyig, úgysincs elég szó, amivel le tudnám írni azt a nagyszerűséget, amit ezek az emberek művelnek, inkább a lemez tekintetében univerzálisan próbálom átfogni, hogy mégis mitől hihetetlenül fantasztikus az, amit hallhatunk. Az előző lemez tökéletes kompozíciója volt a sebességnek és a technikának, ehhez nem férhet kétség, de ezen az anyagon valami egészen mást hallhatunk, már aki képes arra, hogy végighallgassa. Előszörre kifejezetten rosszul éreztem magam tőle, de később megadta magát a lemez, és megmutatta igazi valóját, amire Alex Webster is reflektált: a lehető legsúlyosabb album lesz, ami száz százalékig igaz. Annyira technikás, fifikás, hogy az embernek gyakran leesik ettől a tudástól az álla: minden riffen csavarnak még egyet, a dobtémák is – hiába mondották volt róluk, hogy unalmasak – annyira szét vannak fűrészelve, hogy az elképzelhetetlen. Egy ütem kibontásánál aligha találhatunk olyat – kivéve a szokásos ráspolyozásokat –, ahol ugyanazt ütné Paul Mazurkiewicz. George Fischer-ről meg természetesen felesleges szólni: úgy bömböl, mint egy megvadult medve, minden szótag egy száguldó fejsze nyakunk felé, őrjöngő blaszfémiái megrepesztik az égboltot is.

A lemez éke a címadó nóta, amiről kizárólag szuperlatívuszokban vagyok képes nyilatkozni. Ha ezt a számot bárki olyan meghallja, aki eddig a zenekaron élezte karmait, biztos vagyok benne, hogy megszelídül. Ez a dal maga a nagybetűs Súly: olyan riffel operál, amelyet mások pengetőjéből képtelenség volna előcsalogatni. Kimódolt, erőtől duzzadó és brutális szám ez, tele energiával és hihetetlen feszességgel. Ténylegesen olyan, amiben rejlik valami plusz őserő, amit képtelen az ember megfogni – s mindez ékes bizonyítékává kövül a Zene hihetetlen erejének.

Ez a lemez egész egyszerűen zseniális. A zenészi és dalírói tehetségnek oly ízletes gyümölcsét kínálja aranytálcán, amilyenről a legtöbben csak álmodni mernek. Az arzenál, mellyel ez az öt zenész operál, egyértelmű bizonyítéka egyediségüknek és műfajon belüli (vagy akár azt túlszárnyaló) nagyságuknak. Valószínűleg ez az év lemeze.