Autumn - Altitude

	Kiadó:	Metal Blade
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	Autumn
	Megjelenés éve:	2009
	Ajánlja:	Uriel
	Pontszám:	5/10
	Értékelés:	Szürke, de korrekt

Ím egy újabb gótikus hóbort. Tartok tőle, hogy újfent szomorkodásra adjuk fejünket, tragikus módon lehangoló még mindig élni, de sebaj, hisz mindezt lehet úgy is tálalni, hogy megtalálja az utat a fiatalabb és slágerekre éhes korosztály fülébe. Könnyed, mégis keserédes romantika, sablonos kesergés, ezt nyújtja az Altitude!

Sajnálatos módon ez a lemez számos társával egyetemben, melyek hasonló felfogásban fogantak, egészen az első hangtól az utolsóig hihetetlenül klisés. Ennek ellensúlyozásában a számok viszonylagos hasonlósága – mind hangzásukat, mind felépítésüket tekintve – sem segít jelentékenyen. Az néha azért tényleg megterhelő, ha tizenegy számon keresztül nem történik semmi, ami azért valljuk be, hogy ebben a gótikus pop-rock műfajban eléggé gyakori. Természetesen ettől függetlenül még lehet izgalmas és kiemelkedő dalokat írni, ám e korong ezeknek teljes mértékű hiányát szenvedi, a változatosságra való törekvés pedig megmarad a hamvába holt ötletek szintjén, amik mögött úgyszintén a nagyszerűen bevált sémák halmozásából fogant, unalomig ismert megoldások öltenek testet.

Aki ismeri a honfitárs The Gathering-et, annak ez a lemez nem fog semmit sem hozzáadni a stílusról kialakult elképzeléseihez, maximum az említett csapat rajongói fognak az Autumn képében még egy érdekes bandát találni, akik kiválóan csinálják ugyanazt, amit sorstársaik a világ minden tájáról goth rock témakörben. Ami elismerésre méltó lehet, az az, hogy gyakorlatilag egységes színvonalú számokat sikerült összehoznia a hollandoknak, így egyáltalán nem alakulhat ki senkiben sem az a vélemény, hogy mindvégig selejt, amit hallgat, csak éppen a kiemelkedő pillanatok, az igazán ütős (esetünkben inkább slágeres) számok hiánya lehet zavaró.

Amin viszont hatalmasat bukhat egy hasonszőrű zenekar, az mindenképpen az énekes személye, hisz gitárszólókat nem gyakran hallhatunk a stíluson belül, a dobosok és a szintisek is inkább csak a talpalávalót húzzák, így az adu ászt kizárólag a dalnok jelentheti. No, éppen ő az a tényező, aki kirángatja őket az ellaposodásból, vagyis a csodálatos hangú Marjan Welman, akinek orgánumára az elvarázsoló, az elbűvölő és az andalító jelzőket tartom ildomosnak számra venni. Gyakorlatilag az ő torkában manifesztálódik a zenekar nevéhez méltó hangulat is. Borús hangjától a vidám, zöld leveleken megjelennek az ősz rozsdás foltjai s a fák sárga, elszáradt ruhája a földre hullik. Marjan személyisége magában hordozza azt a borongós atmoszférát, amire az ember vágyhat, ha egy ilyen lemez kerül a kezei közé.

Tulajdonképpen ez nem egy rossz album, egyszerűen csak egysíkú. Az pedig piszokmód kevés, ha kizárólag egyetlen tag teljesítménye sikerül kiemelkedőre (és ez sem feltétlenül technikai szempontból érvényesül, sokkal inkább az előadás őszintesége és zsigeri mivolta a mérce), a többieké viszont a feledhető kategóriába tuszkolandó bele. Mivel ez egy csapat alkotása, és nem egy ember hattyúdala, sajnálatos módon nem tudok jólelkű lenni. Ilyen minőség mellett meg nem is áll szándékomban.