PsyOpus - Odd Senses

	Kiadó:	Metal Blade
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	PsyOpus
	Megjelenés éve:	2009
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	6/10
	Értékelés:	Több, mint szomszédidegesítő

Ezek még mindig teljesen betegek! – gondoltam magamban, amikor betettem a rochesteri Psyopus harmadik lemezét. Olyannyira, hogy nem egész két nóta után úgy döntöttem: ez még pihenni fog kicsit a polcomon. Kis idő elteltével közepesen összeráncolt szemöldökkel/homlokkal konstatáltam, hogy a filmréteg-szerűen ráült portól cseppet sem lett ebből a hangokba foglalt elmebajból olyasvalami, amit én igazán nagyra tudnék értékelni, vagy legalábbis – kicsiben gondolkodva - több órán keresztül elviselni.

A probléma gyökerét az képezi, hogy a dr-dr-dr tatatatata dr-dr-dr-dr tatatata nyi-nyu-nyi-nyu típusú „melódiák” egy bizonyos szinten túl számomra már nem igazán minősülnek daloknak. E határt ez a banda teljesen erőlködésmentesen elérte, ráadásul olyannyira túlszárnyalta, hogy valami félelmetes. Alapvetően az égvilágon semmi bajom a matekosabb zenékkel, sőt: rettentő sok nagy kedvencem űzi az ipart ilyetén elgondolások szerint. Csakhogy pár lemez után minden valamire való főagyas csapat rájön, hogy ennek a határtalan (!) káoszkodásnak a lehetőségei igencsak végesek (bármennyire is furán hangzik), és nem árt valami olyasmit is csempészni a szerzeményekbe, amiktől azok nem csak ritmikai és hangtani egységek lesznek, hanem dalok is egyben.

Christopher Arp (a banda gitárosa/agya) és társai szerint ez az idő azonban még nem jött el, és ismét kiontottak magukból egy órányi „nemtommit”. Az előző, Our Puzzling Encounters Considered sem volt egy sétagalopp (azzal is sokat birkóztam, annak ellenére, hogy jóval energikusabb és direktebb anyag volt), de itt most mindenképp tetőzött a neuronok totális tanácstalansága. Ezt az embert – mármint Arpot – szerintem biztosan nem lenne szabad kiengedni az utcára, mert lazán kinézem belőle, hogy violinkulcsokkal kezdi el legyalulni a gyanútlan járókelők homlokát. Tutira nem volt gyerekszobája, sőt kutyusa sem. Sokat elmond talán az is a munkásságáról, hogy 2002 óta kilenc srác fordult meg mellette a többi hangszeren, a mostaniakat nem számítva.

A nótáknak nevezett, kisebb-nagyobb egységekre bontott hangszer-maszturbációk (mert ez nem más) egyébként veszettül profin kerültek eljátszásra; kétségtelen, hogy technikailag az egész banda a stílus magasiskoláját mutatja be – egy bizonyos szemszögből persze. Azon viszont mindez nem változtat, hogy egyetlen másodperc sincs ezen a korongon, ami egy kicsit is zsigerből jött volna, és ez nagyon zavaró. Helyette elég sokféle kontextusban – általában direkt frusztráló futamokat megszólaltatva - hallhatjuk nyekeregni a gitárt, az agyas/agyatlan váltások pedig ezredmásodperces pontossággal kimérve sorakoznak a „helyükön”. Mindezt megfejeli egy rakás bugyuta és elvont szöveges bevágás is. Az egyetlen szerzemény, amely valóban elnyerte a tetszésemet, az a több mint kilencperces A Murder To Child, melyben akusztikusan szólaltatják meg a hangszereket, nagyzenekari megoldásokat is alkalmazva. Ténylegesen elmenne egy gyilkosságot végigvezető némafilm aláfestő zenéjének; néhol rendesen rázott tőle a hideg.

Ha álszent akarnék lenni, és iszonyúan sznob, akkor azt mondanám, hogy ez a világ legjobb lemeze, hovatovább: sohasem hallottam kiemelkedőbbet és innovatívabbat. A kritikámban is csak hazugul áradoztam volna – ismétlem: pusztán sznobságból. Ha azonban tényszerű és őszinte akarok lenni, azt kell mondjam: ez a korong kicsit kevés ahhoz, hogy ténylegesen zenei (!) élménynek tudjam nevezni, mert olyan szinten öncélú, hogy olyat nagyon ritkán hallani. Akinek bejön az ilyesmi - mert nyilván akadnak ilyenek is százával –, az hallgassa szeretettel, nem fog csalódni. Én maradok az olyan muzsikáknál, ahol jóval inkább odafigyelnek az egészségesebb arányokra, és kicsit a szívükre is hagyatkoznak, nem csak a beteges fantáziájukra.